A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
227 világot átformáló haladás nemzetközi versenyterén, amidőn a közlekedési eszközök tökéletesbülése folytán a nemzetek közelebb jutnak egymáshoz és az egymásrautaltság érzetének szikrája először felvillan. % Mielőtt még a kiállítások históriai fejlődésének további fázisait ismertetnék, hasznos szolgálatot vélünk teljesíteni hazai kiállításügyünk evolúciój ának nyomonkísérésével. Hazánk és nemzetünk végzetesen tragikus korszakokban s bel- és külpolitikai balfogásokban könnyes-véresen gazdag történelme okozta, hogy a „négy folyam és hármasbérc“ között elterülő, gazdasági szempontból ideális egységet alkotó, természeti kincsekkel bőségesen megáldott területen egészen a XIX. század második feléig túlnyomólag egy egészen külterjes jellegű őstermelő kultúra dominált, mely mellett csupán a városi, többnyire betelepített lakosság kézműves iparűzése jöhetett termelési szempontból számításba. Sem maga a 40-es évekig fenmaradt jobbágy rendszer, sem az örökös háborúskodások nem nyújtottak alkalmas talajt az indusztrializálódás folyamata számára s kertelés nélkül kimondhatjuk, hogy egy Széchenyi messze jövőbe néző politikai és gazdasági koncepciójának, egy Kossuth zsenialitásának, páratlan agitatív erejének és szervezőképességének kellett segítségül sietnie, hogy az ország elhanyagolt gazdasági közállapotai, a sok évszázados tespedésből kiemelkedve, új korszak hajnalát lássák derengeni és a nyugati eszme- áramlatok termékenyítő hatása alatt induljanak új utakon, új, modern célkitűzések felé. Nemcsak a magyar nemzetnek, de talán a világ egyetlen népének történelmében sincsen oly drámai feszültségtől fűtött érdekes korszak, mint a mi nemzeti újjáébredésünk XIX. százada. Egy rokontalan nép, mely évszázados küzdelmek után kifáradva, tetszhalottként hevert középkori elmaradottságának rozoga kórágyán, egyszerre, mintegy varázsütésre magára eszmélt és hihetetlen energiával, valóságos heroizmussal indult meg, hogy phönixmadárként új életre keljen. Az a csodával határos fellendülés, mely közéletünket e korszakban áthatotta, figyelmet fordított a magyar közviszonyok minden terére, kezdve az okszerű agártenyésztéstől, fel egészen a legmagasabbrendű kulturális, társadalmi és gazdasági problémáig. Csodálatos ez a korszak! Az irányítás, vezetés nehéz, sőt nem is mindig és mindenben hálás szerepe legnagyobbrészt feudális légkörben nevelkedett ősnemes családok sarjainak kezében volt, akik voltaképen rendi kiváltságaik bástyafalait döngették, midőn a nemzeti megújhodás eszméiért szálltak energikusan és mindenre elszántan síkra. De síkraszálltak és ez a magyar történelmi osztálynak örök érdeme. És az ébredező nemzet vezéreinek figyelmét nem kerülte el iparűzési közállapotaink siralmas elhanyagoltsága sem. Sőt! Az 1841-ik év végén megtartott értekezlet minden megjelent előkelősége megállapodott abban, hogy elsősorban és főként a mostoha- gyermek sorsán tengődő hazai „műipar“ (e kifejezés alatt általában industria és kézművesség nem pedig iparművészet értendő) szorul intenzív és szeretetteljes felkarolásra. A helyzet felismerését rövidesen tények 15*
