A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
18 nek az ipari rendtartásra is, a készített iparcikkek szolidságára, a munka díjazására, az ipari verseny kizárására, a kontárkodás meggát- lására, a vásárok mikéntjére s végre a mesterek, legények és tanulók kötelességeire és jogaira. A céhen belül — ipari ügyekben és a tisztességes viselkedést illetőleg — bíráskodási jogot is gyakorolnak s a szó teljes értelmében elsőfokú iparhatósági ténykedést fejtenek ki. A német céhek a X-ik évszázad körül már jelentékeny szerepet játszanak. Mainzban a takácsok 1099-ben a város Szent Istvánról nevezett kapujának őrzésével bízatnak meg s ugyanilyen tekintélynek örvendenek Németalföldön, a Rajna-mentén és Pfalzban; Wormsban pedig 1149-ben a vászonszövők és halárusok, Magdeburgban 1157-ben a vargák céhe beszéltet magáról. Hazánkban az ipari élet kialakulása természetszerűleg lassúbb és későbbi. A rendezett állammá alakulás ideje tudvalevőleg Szent István uralkodásával esik egybe. Első királyunk alatt lett az ország kimondottan földmívelő állam; az ő rendelkezései már arra irányulnak, hogy a magyar népet állandó letelepülési helyhez kössék s békés foglalkozáshoz szoktassák. Az állandó helyhezkötést elősegíti a várszerkezet, a békés foglalkozásraterelést célozza az idegen földmívelők és iparral foglalkozók letelepítése. A Szent István meghonosította várszerkezet osztályokba sorozta a népet s az alsóbb osztályokat képező várnépek, udvarnokok, szabadosok és rabszolgák foglalkoztak földmíveléssel és az akkori közszükségleti kézművesmesterségek űzésével. Szent István és utódai alatt a behívott idegen papokkal bejött és külön letelepülésre csábított olaszok, flandriaiak, németek és csehek ismertetik meg a magyarokkal a különféle kézművesmesterségeket s ezekből a behívott „vendégekből“ (hospes) alakul ki később a mai magyar kézművesiparosság. A fajmagyar magyar nép nem kedveli az ipari foglalkozásokat; Bonfini még úgy jellemzi a magyarokat, mint akik iparral nem sokat törődnek, inkább hadakoznak; Mátyás király udvari társalgója, az éle> szemű megfigyelő, Galeotto Marizo sem talál érdemes feljegyezni valót a magyarok ipari tevékenységéről; tény az is, hogy iparosaink neve még a XVII. században is merő idegen s való, hogy az erdélyi és szepec- ségi szász városok céhei azok, amelyek már Nagy Lajos korában is szerepelnek, míg a kimondottan magyar városokban csak XVIII. században települnek le nagyobb számban mesteremberek. A történetbúvárok úgy vélekednek, miszerint a honfoglaló magyarság soraiban már kellett, hogy legyenek fegyverkészítők, szíj- és kerékgyártók, sisak- és páncéllemezkészítők, tímárok, szűcsök és ötvösök. Lehet azonban, hogy ezek az iparosok és más nemzetiségű, leigázott vagy behódolt népek, esetleg rabszolgák voltak. Az Árpádházi királyok alapítólevelei rendszerint felsorolják azokat a szolganépeket, akiket a király a földbirtokkal együtt az apátságoknak ajándékozott s így ezek az okiratok némi képet adnak arról, hogy milyen kézművesek és milyen számarányban éltek akkor ezekben a nagykiterjedésü uradalmakban. Így a pécsváradi apátság 1015-ben Szent István királytól 10 kovácsot, 6 bognárt, 12 esztergályost, 9 sütőt, 9 szakácsot, 3 fazekast, 6 viaszöntőt, 5 aranyművest, 8 szekérkészítőt, 4 molnárt, 12 méhészt és 50 ha-
