A magyar ipar almanachja (Budapest, 1930)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
14 faragványaira és berakott ládikáira gondolunk, — föltehetj ük, hogy ezeknél a népeknél már évtizedekkel ezelőtt meg voltak a mesteremberek. Kétségtelen az is, hogy a nagy népvándorlás korában olyan népek lépnek Európában a történelem színpadára, akiknél, nomád életüknek megfelelően, igen egyszerű a házi berendezkedés. A régi germánok, az avarok felszereléséből az ágyak, székek, asztalok és szekrények, az ajtók és ablakok hiányzanak s csak állandó letelepülési helyükön, állami berendezkedésük megszilárdulásával kapcsolatban, lassan és fokozatosan fejlődnek ki náluk az iparnak különféle ágazatai. Az európai új honfoglalók mindenesetre ott találták új hazájukban a kultúráltságban magasan fölöttük álló rómaiak, arabok s más népek ipari emlékeit, valamint azokat az egyéneket is, akik ilyeneket készítettek; de csak századok múlva jutnak a művelődésnek arra a fokára, hogy e kényelmi berendezéseket értékelni is tudják, felhasználni és utánozni megkíséreljék. A népvándorláskor Európába jött népek társadalmi fejlődése igen lassan haladt annyira, hogy az ipari tárgyakat előállító egyének — mint kifejezetten csak egyfajta (ipari) foglalkozást űzők — a többiektől elkülönüljenek s még később jelentkezik az a kor, amidőn már kimondottan iparról és iparosságról szólhatunk s amidőn már történelmi adatok erősítik meg ennek a társadalmi rétegnek a létezését és működését. A nagy germán népáradatból kialakult országok és nemzetek azok, amelyeknél a kézművesiparosság — mint önálló társadalmi réteg — a legelébb létre jő, ami szoros kapcsolatban áll azzal a körülménnyel, hogy a városi élet is náluk kezd legelébb kifejlődni. A városok keletkezésére és fejlődésére is elhatározó befolyást gyakorolt a védelmi kényszerűség, az időjárás viszontagságai és az ellenséges támadások ellen való védekezés; a hűvösebb éghajlat alatt lakók és a támadásoknak kitett népek jobban rákényszerültek a várakban s a körülöttük keletkező városokban való letelepülésre; ez a letelepülés pedig szükségszerüleg állandósított és elkülönített bizonyos foglalkozásokat eleinte kívánatosakká, később pedig megbecsültekké tette azokat, akik az ilyen állandó otthonok kényelmesebbé és védettebbé tételében ügyeskedtek és nélkülözhetetlenek voltak. A körülmények okozta kényszerűség, a szükség tette az embert iparossá s ismét a szükség fejlesztette az ipart azzá, ami manapság. A városok keletkezésére nézve tudnunk kell, hogy a németországi városok is a X. és XI. századokban még a fejlődés kezdetleges fokán állottak. Ebben a korban a városi élet a bizánci császárság főhelyén (Konstantinápoly) és egyes gyarmatvárosain kívül jóformán a mai Olasz- és Franciaországra, valamint Belgiumra szorítkozott; nálunk pedig csak a XII. században indult meg igazán. A városok keletkezési magva a vár volt; a vár pedig egy erődített, fallal (eleinte földsáncokkal, később fakerítéssel, majd kőbástyákkal) körülvett olyan hely, ahol a földesúri jogot gyakorló hatalom (király, egyházi vagy világi főúr, monostor) lakozott. E várakba a hatalom birtokosa védőrséget helyezett s ezek köré a városok köré telepedtek le a többi népek, mert a védőrséggel ellátott vár közelében nagyobb élet- és vagyonbiztonságot élvezhettek. Később a vár körül keletkezett „várost is fallal kerítik be s az így fokozott oltalom még több lakost csalogat a városok falai közé. Már a várak sem nélkülözhetik az iparost, a váró-
