A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
45 törvény rendelkezéseiben keresni, hanem csak arra a tényre lehet visszavezetni, hogy iparosságunk helyi megoszlásában különböző fejlődési fokot ér el s hogy ennek megfelelően más-más közszellem hatja át s ipartestületével szemben a megbecsülésnek és áldozatkészségnek más-más fokát érvényesíti.« A kereskedelemügyi minisztériumnak az a megállapítása, hogy egyes virágzó ipartestületek mellett vannak tengődök, talán szépíti is a valóságos helyzetet, mert ipartestületeinknek bizony nagyobbik része teng-leng és pedig nemcsak anyagilag, hanem hivatásszerű ténykedésében is. Szószerint igaz az a megállapítás, hogy az iparosságnak a saját testületéivel mutatkozó szűkkeblű- sége és ebből folyólag a nem rátermett ipartestületi tisztviselők igénybevétele oka jórészben annak, hogy ipartestületi intézményünk elsorvadt, de azoknak, akik a magyar kézművesség és iparosság sorsát intézni hivatottak, a múlt tanulságain okulva, tudniok kellett, hogy az iparosságot a saját javát előmozdító intézmények megteremtésére és módozatok keresztülvitelére is kötelezni kell, mert ez az iparosság a céhek nevelő-és összetartó hatásából már régen kiesett s a szabad ipar és az 1872. évi ipartörvény átmeneti ideje alatt nem nevelődhetett olyanná, hogy saját jól felfogott érdekében önmaga igyekezzék védőbástyákat emelni. Az pedig nem is vitatható, hogy azok a keretek, amelyeket az 1884. évi ipartörvény az ipartestületi hatáskör és működési terület számára előírt, igazán inkább rendészeti célzatúak, amint a 84-es ipartörvény javaslatát kísérő indokolás is hangsúlyozta ; ezek a keretek, amint a kereskedelemügyi minisztérium Általános Tájékoztatója is megjegyzi, »nem akadályai ezen intézmény fejlődésének« de nem is előmozdítói. Azok előtt, akik a magyar kézműves- és kisiparostársadalom kultúrális és gazdasági előhaladásának, a magyar kézművesipar egészséges fejlődésének, a változott viszonyok dacára is biztos jövőjének alapjait kívánják megteremteni, a magyar ipartesület képében egy olyan intézmény lebeg, amelynél a bürokratikus ténykedés csak másodrendű valami, egy elkerülhetetlen szükségesség, az igazi rendeltetés azonban az iparosság gazdasági érdekeinek istápolása, az iparosság támogatása minden olyan kérdésben, amelytől termelőképessége, teherviselő képessége, versenyképessége függ. Az ipartestületnek végig kell kísérnie az iparost inaséveitől kezdve a legénysoron át az önállóság minden fázisán s az iparosnak éreznie kell, hogy van egy erkölcsi testület, amelyik őt nehéz helyzetekben is támogatja, amelyik számára kivezető utat talál a legsúlyosabb viszonyok közepette is, amelyik tanítja, felvilágosítja, ösztökéli, buzdítja, dicséri s mielőtt az élet küzdelmében elesik, a hóna alá nyúlva vezeti biztos menhelyre. Az ipartestületnek kell megkezdenie azt az oktató munkát, amelyik már a tanoncot megtanítja észszerűen kalkulálni, amelyek a felszabadult segéd ismereteit szakadatlanul bővíti, az önálló iparos előtt feltárja azokat a lehetőségeket, újításokat, eljárási előnyöket, amelyekkel a kisiparos is észszerűen (racionális termelés) tud valamit előállítani s a gyáriparral szemben is megállja helyét. Ma már az intézőkörök sem vonják kétségbe, hogy az ipartestületi intézményt meg kell reformálni, ha azt akarjuk, hogy annak ne csak a magyar kézműves- és kisiparostársadalom, de a nemzetgazdaság, az államhatalom és az ország is hasznát lássa. Az a reform, «amelyet a kereskedelemügyi minisztérium által közreadott tervezet ismertetett meg az iparossággal, igen helyesen fogta meg a kérdést ott, amikor valamennyi képesítéshez kötött mesterséget, gyakorló iparost ipartestületekbe akarja kényszeríteni, s ki akarja építeni az ipartestületi hálózatot az egész országban ; igen helyesen fogta meg a kérdést
