A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)

I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra

38

déseivel? És mi történik, ha az egyik, vagy másik fórum húzza-halasztja, vagy ellenzi a testület létesítését? A minisztérium határoz. És hogy fog a minisztérium határozni? Ez persze kérdéses. Hát nézetünk szerint ez a huzavona, fórum és retorta mind fölösleges, sót veszélyes akadály a helyi ipar fejlődésére nézve. Vagy szükség van az ipartestületekre, vagy nincs. Ha szükség van rájuk, akkor a kormánynak el kell rendelni, hogy minden kamarai meghallgatás és minden törvényhatósági határozat nélkül minden városban a testület az iparhatóság által, nyomban a törvény hatálybalépte után, megalakíttassék. Vág}' nincs szükség e testületekre s akkor a törvényjavaslat az a része, mely az iparosok másik sarkalatos kívánságát látszik teljesíteni akarni, nem egyéb, mint szemfényvesztés. De nézetünk szerint az ipartestületekre okvetlenül szükség van s azok létesítését eshetőségeknek kitenni nem szabad. És az egész ipar- testületi intézményt parodizálja a 116. §., mely megengedi, hogy ugyanazon városban több ipartestület is alakítható. Ézt a kivételt csakis a fővárosra nézve lehetne megengedni. De ha az egész országra kiterjesztjük, ad abszurdum vezetjük az egész ipartestületi intézményt, melynek minden hatása, minden jelentősége elenyészik, ha egy-egy városban 8—15—40 ipartestület keletkezését akarjuk megengedni.«

»Még nagyobb zavar fog keletkezni, ha oly városokban, ahol ipartestületek is vannak, az ipartársulatokat is fönntartjuk és az iparosoknak egyrészt megengedjük, hogy az ipartársulat tagjai maradjanak, másrészt kényszerítjük őket, hogy az ipartestületbe belépjenek és ide is fizessenek. Kétszeres adót rovunk ezáltal az iparosra és a munkaerők oly szétforgácsolását, az iparügyi teendők oly szétmarcangolását engedjük meg, mely sohasem lesz áldásos a helyi ipar fejlődésére és az ipari közérdekre nézve.«

»Végre pedig, ha az ipartestületeket oly járszalagra kötjük, mint ezt e javaslat 139. és 140. §§-ai kontemplálják, ha iparhatósági biztost rendelünk ki az ipartestületek gyűléseibe, aki kapricból vagy rosszakaratból minden testületi határozatot ellenezhet, végrehajtását felfüggesztheti és hetekre-hónapokra elodáztathatja ; oly békókat rakunk a testületekre, melyek ezek üdvös működését megnehezítik, gyakran — az iparhatósági biztos úr egyéni kedvességéhez képest — lehetetlenné is tetszik. A céhek idejéből elég adatunk van, hogy menynyire kárhozatos az önkénykedő és egyeduralkodó hatósági biztos urak működése, okulhatnánk a múltból — a jövőre !«

»Az ipartestületeket e béklyóktól és eshetőségektől meg kell szabadítani, ha működósükre egyáltalán súlyt fektetni akarunk, aminthogy akarnunk kell, stb.«

Tény és igaz, hogy a 84-es ipartörvénnyel bevezetett ipartestület olyan se hús, se hal-féle valami. Ha akarom iparhatóság, ha akarom egyszerű egyesületi alakulat. Hatáskörében szabad mindaddig, amig az iparosok egyszerű társadalmi kérdéseivel foglalkozik, de rögtön tilalmakba botlik, ha az iparosság legéletbevágóbb kérdéseiben emeli fel szavát, ha pl. a képesítés elbírálásának, az iparigazolvány kiadásának kérdésében akar a maga számára elhatározó befolyást biztosítani.1) Előterjesztéseket tehet, amennyit akar, fellebbezhet is, de sem az előbbi, sem az utóbbi irányban véleményét figyelembe venni senki sem köteles.

Már maga az a körülmény, hogy az ipartestületek alakítása kötelezővé

1) Analógia gyanánt elég az 1922 : XII. t.-c. 47. §-a ellen folytatott elkeseredett, de meddő küzdelemre rámutatni, vagy a kontárkérdés megoldatlanságát felhozni.