A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. Dobsa László: A kézművesipari szervezetek fejlődésének története, különös tekintettel a hazai viszonyokra
33 Az a rendelkezés, amelyik a kézművesség ősi szervezeteit (céh) íelosz- latta s helyükbe a változott viszonyoknak s a magyar kézművesség természetének megfelelő új szervet nem adott: kétszeres csapás volt az érdekeltségre. Ennek a megállapításnak a helyességét a legszebben annak az indokolásnak egyik részlete igazolja, amelyik a későbbi 1884. évi XVII. t.-c.-ben törvényerőre emelkedett képviselőházi javaslatot kisérte s amelyben az akkori kereskedelemügyi miniszter a következőket mondotta i1) »A kézműiparnak az országban állítólag tapasztalható hanyatlása elsősorban azon állapotnak tulajdoníttatott, amelyet az 1872. évi VIII. törvénycikk előidézett volna. Az iparszabadság ezen nézetek szerint nem volt viszonyainknak megfelelő ; nálunk az iparszabadságon nyugvó ezen törvény a kellő feltételek hiányában az egyes iparosokat egymástól elszigetelte ; kellő szervezet hiányában mindenki a féktelen szabadság mellett magára lett hagyatva ; kellő míveltség hiányában a szabad társulás előnyeit senki sem használta fel s így a kézműves a jelen korszak alatt amúgy is nagy előnyöket élvező vállakózás és tőke ereje által mindinkább háttérbe szorult és sok esetben tönkrement. Mindezeknél fogva a törvénynek oly irányú revizióját követelték, amely által az iparoselem kellően szervezkedjék és ekkép létele jövőre is biztosíttassék.« A kézműves iparosok általános és mindinkább erősbödő feljajdulása rákény- szerítette a kormányt az 1872. évi VIII. t.-c. módosítására. Ne higyjük azonban, hogy az illetékes tényezők az iparosságnak azt a követelését, amely az iparszabadság elvének elejtésével, a szakmai képesítés elvét kívánta érvényesíttetni, honorálni szándékoztak ; korántsem. Az eredeti törvényjavaslatban az »ipartestületi intézmény« bevezetése és ezzel a kézműves iparosság szervezkedési lehetősége volt az egyetlen engedmény ; csak az iparosság igen erős mozgalmának nyomása alatt és elsősorban politikai okokból módosította a képviselőház közgazdasági bizottsága az eredeti törvényjavaslatot oly irányban, hogy amennyiben a gyakorolni kívánt iparág oly mesterség, mely kézműves természeténél fogva rendszerint csak hosszabb gyakorlás útján sajátítható el, az illető annak megtanulását tanoncbizonyítvánnyal és legalább két évi segédi szakmabeli gyakorlat fennforgásával köteles igazolni ; ennek a föltételnek a hatályosságát is lerontotta azonban az üzletvezetővel való ipargyakorlás megengedésével, az egyik iparról más iparokra való áttérés lehetőségével és számos olyan rendelkezés felvételével, amelyek a képesítés kényszerűségből felvett elvének kijátszását elősegítették. Azt a körülményt, hogy az 1872. évi VIII. t.-c. módosítását nem meggyőződés, hanem politikai kényszerűség szülte, semmi se igazolja jobban, mint az a tény, hogy mikor a törvényjavaslat előadója 1884 március 27-én a bizottsági jelentést a képviselőház elé terjesztette, kijelentette nyiltan, hogy sem ő, sem a bizottság a képesítés igazolásának > szükségességéről meggyőződve nincs s éppen ezért az idevonatkozó rendelkezést úgy illesztette a törvénybe, hogy a képesítés elve »a forgalom, a fogyasztás és magának az iparnak érdekeivel ellentétbe ne jöhessen.* Az iparszabadság kizárólagos boldogító voltára felesküdött korszellem visszatükröződik a törvényjavaslat általános indokolásának a következő részeiben is : Az iparszabadság ellen, vagy inkábn az ipari szervezet hiánya miatt kifejlődött agitáció erőben még inkább nyert azáltal, hogy a velünk majdnem ugyanazon vagy legalább *) Egyetértés napilap 1884. évi február 10-iki 40. száma. Melléklet. Az új ipartörvényjavaslat indokolása. 3
