A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
248 katalógus szerkesztése ; a kiállítás helyproblémáinak lehető legmegfelelőbb megoldása ; a berendezési és egyéb technikai munkálatok biztosítása ; a vásári kirendeltségek, továbbá a tájékoztató és biztonsági szolgálat; úgyszintén a látogatók elszállásolásának megszervezése a Székesfővárosi Idegenforgalmi Hivatallal karöltve ; tömegvonzó hatású attrakciók rendszeresítése ; végül tudományos és ismeret- terjesztő előadások tartása. A vásár április 18-án ünnepies formaságok között nyílt meg. A kiállítók száma 812 főre emelkedett, az elfoglalt terület 8998 m2-re bővült. A nemzetközi jelleget a kiállítók 10 %-át kitevő külföldi vállalatok dokumentálták ; közöttük németek, osztrákok, csehszlovákok, amerikaiak, angolok, franciák, hollandok, olaszok, svájciak, törökök, svédek, belgák, bolgárok, jugoszlávok, lengyelek, japánok, sőt oroszok is. Szembetűnően intemacionális képet öltött a látogató közönség is. A vásáriroda zárójelenléte szerint az eddig soha nem tapasztalt mérvben frekventált vásár külföldi vendégeinek száma kb. 25.000 főre rúgott. Az üzleti tevékenységet kezdettől fogva élénkség és bizakodás jellemezte, mely nagyszámú ügyletkötésekben nyilvánult meg, csaknem az összes képviselt szakmák körében. Az örvendetesen fellendült idegenforgalom a főváros életébe is mozgalmat, élénkséget és színt vitt be, aminek viszont a kiállítástól távolmaradt kereskedők, főleg pedig az idegenforgalomból élő vállalatok látták nagy hasznát. De nagy hasznát látták a vásárnak az állami és fővárosi közpénztárak is, amelyek a befolyó különféle adók, illetékek és vámok révén közvetve tekintélyes bevételeket könyvelhettek el. A »Budapesti Nemzetközi Vásár« tehát elindult hódító útján, hogy meg- ifjodva, megizmosodva teljesítse nagy feladatát: a magyar termelés és kereskedelem piachódító törekvéseit s ezáltal a nemzeti vagyonosodás érdekeinek szolgálatát. A következő évek — 1926 és 1927 — újabb sikereket hoztak. 1928-ban pedig a vásár oly hatalmas elánnal szökkent fel a szinte amerikai arányú fejlődés magaslati pontjára, mely még a legkonkurrálóbb szellemű külföldet is spontán elismerésre kényszerítette. Nem kétséges, hogy a fejlődés szakadatlan lesz a jövőben is. Bár nem hallgathatjuk el, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásárnak súlyos problémái is vannak. Ezek egyike, talán legnehezebbike, a kiállítási hely kérdése. Az idestova félszázados iparcsamok már szűk, a decentrahzálás pedig a gyakorlatban nálunk nem bizonyult célszerűnek. Állandó, modern és nagy befogadóképességű kiállítási területre volna tehát sürgősen szükség. Ehhez azonban egyelőre hiányzik a megfelelő hely, a halaszthatatlan szükség általános felismerése és mindezek fölött a »nervus rerum gerendarum« : a pénz. Másik kérdés a reorganizáció problémája. Senki sem tagadhatja, hogy az intézmény már kinőtt a kamara jóindulatú és ügyszeretettől áthatott, de a dolog természete szerint mégis csak meglehetősen nehézkes gyámkodása alól. Uj, élénk, mozgékony szervezetre volna már szüksége. Hiszen ma már a kisebb- jelentőségű vásárokat is kereskedelmi szervezetek, többnyire részvénytársaságok adminisztrálják s az intézmény kommercializálása mindenütt bevált. E kérdés sokat foglalkoztatja a mostani vezetőséget is. A terv kivitelének azonban soknemű elvi, anyagi és egyéb akadályai vannak. A gordiusi csomót azonban előbb-utóbb vagy megoldani, vagy szétvágni kell. Végül nem jelentéktelen — bár nem kizárólagosan magyar, hanem inter - nacionális vonatkozású — kérdés a vásárügy egységes rendezése, szabályozása, úgy nemzeti, mint nemzetközi relációban. Erre nézve úgy intern, mint inter-
