A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
222 Ne feledje az olvasó, hogy e kiállítások mind csupán országos jellegűek voltak, melyeknek célja alig volt más, minthogy az egyes népek maguk megismerjék produkcióképességük fokát, s pontosan és gyakorlatilag megállapíthassák : mily termelési ágak szorulnak meghonosításra, fejlesztésre és támogatásra. A világkiállítások kora a század második felében kezdődik, abban az időben, amidőn a technikai fejlődés új találmányok gyakorlati alkalmazása révén rohamlépésekkel startol a világot átformáló haladás nemzetközi versenyterén, amidőn a közlekedési eszközök tökéletes!)ülése folytán a nemzetek közelebb jutnak egymáshoz és az egymásrautaltság érzetének szikrája először felvillan. * * * Mielőtt még a kiállítások históriai fejlődésének további fázisait ismertetnők, hasznos szolgálatot vélünk teljesíteni hazai kiállításügyünk evolúciójának nyo- monkisérésével. Hazánk és nemzetünk végzetesen tragikus korszakokban s bel- és külpolitikai balfogásokban könnyes-véresen gazdag történelme okozta, hogy a »négy folyam és hármasbérc« között elterülő, gazdasági szempontból ideális egységet alkotó, természeti kincsekkel bőségesen megáldott területen egészen a XIX. század második feléig túlnyomólag egy egészen külterjes jellegű őstermelő kultúra dominált, mely mellett csupán a városi, többnyire betelepített lakosság kézműves iparűzése jöhetett termelési szempontból számításba. Sem maga a 40-es évekig fennmaradt jobbágyrendszer, sem az örökös háborúskodások nem nyújtottak alkalmas talajt az indusztrializálódás folyamata számára s kertelés nélkül kimondhatjuk, hogy egy Széhenyi messze jövőbe néző politikai és gazdasági koncepciójának, egy Kossuth zsenialitásának, páratlan agitativ erejének és szervezőképességének kellett segítségül sietnie, hogy az ország elhanyagolt gazdasági közállapotai, a sok évszázados tespedésből kiemelkedve, új korszak hajnalát lássák derengeni és a nyugati eszmeáramlatok termékenyítő hatása alatt induljanak új utakon, új, modem célkitűzések felé. Nemcsak a magyar nemzetnek, de talán a világ egyetlen népének történelmében sincsen oly drámai feszültségtől fűtött érdekes korszak, mint a mi nemzeti újjáébredésünk XIX-ik százada. Egy rokontalan nép, mely évszázados küzdelmek után kifáradva, tetszhalottként hevert középkori elmaradottságának rozoga kórágyán, egyszerre, mintegy varázsütésre magára eszmélt s hihetetlen energiával, valóságos heroizmussal indult meg, hogy phönixmadárként új életre keljen. Az a csodával határos fellendülés, mely közéletünket e korszakban áthatotta, figyelmet fordított a magyar közviszonyok minden terére, kezdve az okszerű agártenyésztéstől, fel egészen a legmagasabbrendű kultúrális, társadalmi és gazdasági problémáig. Csodálatos ez a korszak ! Az irányítás, vezetés nehéz, sőt nem is mindig és mindenben hálás szerepe legnagyobbrészt feudális légkörben nevelkedett ősnemes családok sarjainak kezében volt, akik voltaképen rendi kiváltságaik bástyafalait döngették, midőn a nemzeti megújhodás eszméiért szálltak energikusan és mindenre elszántan síkra. De síkraszálltak és ez a magyar történelmi osztálynak örök érdeme. És az ébredező nemzet vezéreinek figyelmét nem kerülte el iparűzési közállapotaink siralmas elhanyagoltsága sem. Sőt ! Az 1841-ik év végén megtartott értekezlet minden megjelent előkelősége megállapodott abban, hogy elsősorban és főként a mostohagyermek sorsán tengődő hazai »műipar« (e kifejezés alatt általában industria és kéz
