A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dr. tokai Oláh Béla: Kiállítások, vásárok, mintavásárok
216 borodik ki a gazdasági kiállítások merkantil célzata, amidőn konstatálnunk lehet minden jól és komoly alapelvek szerint megrendezett ily kollektiv árúbemutató intézmény informativ szerepét, iparfejlesztő és versenyfokozó hatását. A piac közvetlenül köt ismeretséget a különféle árúbeszerzési forrásokkal, megismeri a kvalitásokat, az árakat, az anyagokat, a termelés technikáját s általában mindazokat a körülményeket, melyeket egv, majdan kialakuló üzleti lieson szempontjából elhatározó jelentőséggel birnak. A kiállításoknak föntemlitett nézőpontjából mérlegelt forgalomfejlesztő hatása csak közvetett ugyan, azonban jelentőségét lekicsinyelni egyértelmű volna e fokozódó népszerüségű, bár sokszor támadott, gyakran tényleges jelentősége alá devalvált, nem egyszer kiirtásra ítélt, mindamellett azonban ezer okból hasznos, előnyös és legalább is egyelőre alig nélkülözhető intézmény lét- jogosultságának botor tagadásával. Az oppoziciót valóban nem annyira az intézmény iránt érzett ellenszenv váltja ki, hanem sokkal inkább a visszaélések, komolytalan akciók, mellék- s többmire önösérdekü célokra való kacsintgatása oly kiállítást rendező tényezőknek, kiknek kezében veszedelmes kelevénnyé mérgesül az egyébként tisztes, hasznos és praktikus ügy. Sokan továbbá — s valljuk meg: nem is ok nélkül — a kiállítások tetemes költségeivel szemben mutatkozó improduktivitást, helyesebben szólva a rendezés költségeivel arányban nem álló, mérsékelt jövedelmezőséget, a gyakran mutatkozó deficitet hangsúlyozzák ki nyomós ellenérv gyanánt. Nem volna szabad feledni azonban sohasem, hogy egyfelől a kiállítások felépítése, az objektumok létesítése, berendezése, díszítése, a munkaalkalmak jelentékeny szaporodását eredményezi. Emellett pedig a rendezési költségek a jelennek olyan befektetései, amelyek a jövő fejlődése során — éppen a kiállítások produkció- és forgalomfejlesztő hatása folytán — az összesség javára gyümölcsöznek tapasztalat szerint búsás kamatokat. Kellő körültekintés és az adott viszonyok helyes mérlegelése, úgyszintén a kiállításügy szigorú szabályozása az aggályoskodók kritikájának elnémítására minden bizonnyal alkalmas és hasznos eszköz lehet. Úgy véljük : tartozó kötelességet teljesítünk, midőn — röviden és hézagosán bár — megrajzoljuk azt az utat, mely ez intézmény fejlődését az első bizonytalanul tapogatózó kísérletektől a folyamatos jelen modern megjelenülési formájáig vezeti. Terünk nem engedi meg — bármily csábító feladat volna is, — hogy már az emberiség prehisztorikus korszakaiban kutassunk nyomok után, melyek javaknak közszemlére helyezése révén a kiállítási eszme prototípusaiként lennének elbh’álhatók; azért csupán annak megemlítésére szorítkozunk, mikép intemacionális vonatkozásban is komoly tekintélyszámba menő paleontológusok állításai, leletei és e leletekből levont következtetései szerint már a neolit- kőkorszak primitív ősnépei is szükségét érezték annak, hogy más törzseknél értékesíthető terményeiket és készítményeiket bizonyos időközökben és bizonyos helyeken bemutatás és kicserélés céljából közszemlére tegyék. Svájci, fland- riai és német földön eszközölt régészettani feltárások : prehisztorikus kultúr - telepek maradványai igazolják, hogy ahol tömegesen — tehát termelésre és árúcserére is kikultiválva — élte primitiv életét a kőkorszak ősembere, ott csaknem minden ilyen telepen megvolt a hely és adva voltak a módok bizonyos törzsek »árúkészleteinek« időszakonkénti kollektiv bemutatására és ezáltal az egymásra utalt szomszédos törzsek között való »áruforgalmazásnak« elősegítésére. Nem vitatjuk, vájjon e történelem előtti emlékek a kiállítási vagy inkább a vásári ügvnek ősszülői-e? Annál kevésbbé tesszük ezt, mert felfogásunk sze