A magyar ipar almanachja (Budapest, 1929)
I. rész - Dálnoki Kováts Jenő: Koszorús mesterek
178 Koszorús mesterek Irta: Dalnoki Kováts Jenő, az Országos Iparegyesület igazgatója A görög Olimpia nagy kegyelettel kiásott romjai regélhetnének azokról a legnagyobb klasszikus ünnepekről, amelyek ezelőtt huszonhét évszázaddal Herakles kezdeményezésére az összes hellén törzseket nemes versenyben forrasztották eggyé. Iphitos eliszi királynak Lykurgos spártai királlyal kötött szerződése értelmében az olimpiai játékok idejére szüneteltek a belső harcok és erre a néhány napra az ekecheiria, a szent béke olvasztotta egybe a pártokra szakadt nemzetet. Az olimpiai játékok nemes versenyeinek győztesei olaj ágkoszorút kaptak, szobrukat a szent altiszban, az istenek és nemzeti hősök szobrai között állították fel, nevüket és szülővárosukat kikiáltották az egész országban, életük végéig adómentességet élveztek és Pindaros ódákban örökítette meg érdemeiket az utókor számára. Ettől az időtől kezdve egyre nő a koszorú becsülete. A középkor elején, már a hercegek jelvénye, sőt a VIII. század elejétől kezdve már korona lesz belőle. Az ész, a tudás, a szellemi és testi ügyesség versenyein a koszorú a győztes jutalma és Petrarca vagy Tennyson egyetlen kitüntetést sem értékeltek oly magasra, mint azt, hogy hazájuk koszorús költőjének : poéta laureatusnak vallhatták magukat. A Mester, Magister szó megtisztelő, kiemelő jelentéséről is lépten-nyomon beszámol a mithologia és a történelem. Már a biblikus korban Mózest népe a Mester jelzővel emeli maga fölé és Jézus Krisztus csak annyit mondott magáról : »A Mester én vagyok !« A római köztársaság korában a legmagasabb rangú közfunkcionáriusok viselik a Magister címet és a kézműipar fénykorában a kézműiparos csak nagy küzdelmek árán »remek« munka készítésével jutott be a céhbe és nyerte el a mesterjogot. A délnémetországi mesterdalnokok, a művészetek istápolása és fejlesztése terén kifejtett tevékenységük révén halhatatlanokká vált kézművesmesterek, élükön Hans Sachs vargamesterrel, a tudományok és művészetek terén is felelevenítették a mester elnevezés kiemelő jelentőségét és pl. Angliában ma is az egyes tudományok tudósa mint legnagyobb képesítésének jelzőjét, épp olyan önérzetesen viseli a mester címet, mint ahogyan a legnagyobb művészeket a mester címmel tüntetjük ki a legméltóbban" És ez helyesen van így. Hiszen maga a magister — mester — szó eredeti értelme is az, hogy viselője másoknál többet tud. Az iparban a »mester« cím használatát újabban nálunk is a törvény szabályozza és ezt a címet csak az az önálló iparos használhatja, aki képesítéshez kötött ipart űz és ha nem régi mester, mestervizsgálatot tesz. Ezzel a törvényes rendelkezéssel megkezdődött a kézműiparban a »mester« cím becsülésének a reneszánsza. És a becsülés minél szélesebb körben való megerősítése, annak a meggyőződésnek a köztudatba való beoltása, hogy az az iparos, aki a mester címet viseli, szaktudás, megbízhatóság tekintetében a többiek közül kiemelkedik és minden bizalomra és becsülésre érdemes, most már elsősorban maguknak a mestereknek feladata és kötelessége. A mester szó, mint az alapos szakismeret és munkában hagyományos lelkiismeretesség jelzője és a koszorú, mint a tudás csúcsának, a kiválóságnak szimbóluma, társulnak a »koszorús mester« címben s így világos kifejezői azoknak az előfeltételeknek, amelyek a legtiszteletreméltóbb cím elnyerését lehetővé teszik. Az Országos Iparegyesület, amikor a koszorús mesterversenyeket alapi-
