Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára, második körzet (Budapest, 1930)
[Helységek adatai]
Kiskunhalas 15 pusztákon. 1775-ben Tajón katholikus lakosoknak osztottak földeket a váltságösszeg arányában. Majd a lakosság szaporodása és a mezőgazdaság fejlődése folytán 1791/93 években, tagosítás szerű uj földosztályt tettek, ezt 1809—1811 -ben megismételték, amikor még mindég osztatlanul maradt 76 ezer hold terület közlegelőnek. A redemtió utáni időkben a baromtenyésztés még csaknem kizárólagos foglalkozása volt a lakosságnak, gabonát a maguk számára sem termeltek eleget, mert ebből a felesleget a szállitóeszkőzök hiánya miatt értékesíteni nem tudták, a marha pedig a maga lábán elment Bécsbe és az olaszországi vásárokra. A pirtói csárdánál 8 napos jószágvásárok voltak, ahol a csehországi kereskedők „cserélték ki“ a messze környék eladásra szánt fáikéiból a jobb példányokat. Tűzifa az egész határban alig volt. A kalocsai érsek Tolna-Bátaszék közti erdejeit bérelte a város állandóan, Sükösdön komencios révésszel kompot tartott a Dunán, a fahordás segítésére. Mária Terézia uralkodása végén királyi parancsra ültették a leküldött fűz, nyír és nyárfa vesszőket évről-évre, elszámolási kötelezettséggel, az akácfa pedig csak 1809—1830 körül honosuk meg nagyobb mértékben. Mária Terézia korában, felsőbb parancs folytán, a rizs és gyapot termeléssel is kísérleteztek. A marhatenyésztés szintén a legősibb formában volt meg. Télen nyáron az ég alatt voltak a barmok, nagy telek és a keleti marhavész tizezerszámra pusztították az állományt. Az 1849 után bekövetkezett elnyomatás korában ez az ősi baromtenyésztés a földadó bevezetésével nem várt akadályra talált. A város az egyösszegben kivetett földadót redemtus forintok alapján hárította át a közbirtokosság tagjaira s ebből az a helyzet állott elő, hogy ezek fizették a földadó nagy részét, akiknek marhájuk alig volt a határban. Közszájra került tehát az a jelszó, hogy „felosztani mindent a küszöbig“. 1854-ben megszavazta a lakosság a tagosítást és az új földosztást és Halácsi mérnök évekig tartó munkája után 1860 és 1861. években kapták birtokba a lakósok új földjeiket. Mindenki két helyen kapta ki a részét, a szántás és kaszálásra alkalmas területen az egyiket s a homokbuckákon a másikat, a legelő részt. A város belterülete, az öreg- szöllők és a fekete földek maradtak a régi állapotukban. Sok zúgolódás és lázongás követte az új rendet. A nagy barmok tömeges tartása megszűnt és a tanyák százai nőttek ki évente a pusztában úgy, hogy az 1791-ben volt 180 tanya helyett ma már 3500 körüli a tanyák száma. Pár év alatt megváltozott a határ képe. A köz- biztonság, melyet a pusztai barmok cserényeinél bujkáló betyárok évtizedeken át veszélyeztettek, egészen megjavult. Egyházak. A kiskunhalasi Katholikus Egyház története. A mai Kiskunhalas területén, mely 112 ezer katasztrális holdat foglal el, a mohácsi vész előtt Halassal együtt 11 magyar községben virágzott a katholikus kultúra. Szent Gál falu, (a mai Fehértó), Boldogasszonyegyháza (a mai Bodoglár), Tajó, Füzes, Balota, Kőkút, Zsana, Alsókistelek, Felsőkistelek, Eperd, (a mai Pirtó) és maga Halas mind templomos községek voltak, melyek templomaikkal együtt a török-tatár dúlásoknak estek áldozatul. Halas a mohácsi vész előtt politikailag Bodrog vármegyéhez, egyházilag pedig a kalocsai érsekséghez tartozott. Előkelő hely volt és plébániája területén több pap működött. 1451-ben már kun törvényszéki székváros, de nem kun település, hanem földesurak kezén volt. A reformációt Török Bálint földesur idejében vezették be. 1596 és 1600 között a város teljesen elpusztult. Mikor a békésebb viszonyok helyreállottak, 1625—1630 körül Baranyának Ormánság nevű vidékéről tisztán református vallásu telepesek szállották meg az elpusztult várost, úgyhogy még 1745-ben is néhány gazdasági cseléd és pásztor alkotta csak az igen csekély számú katholikus lakosságot, akiknek lelki gondozását a majsai plébános végezte. A mai templom 1769-ben épült fel. Ekkor lett Halas önálló plébánia és első lelkésze Schróth Imre volt, akit hamarosan Bunkóczi Ferenc váltott fel. 1769 óta Halasnak 14 plébánosa volt. 1897-ben kapott a plébános maga mellé egy segédlelkészt és 1913-ig, amikor a megyéspüspök második káplánt is küldött, csak két pap működött a roppant nagy kiterjedésű és akkor már 13,972 lelket számláló plébánián. 1922-ben a megyéspüspök az egyik kápláni állást önálló hitoktatói állássá szervezte át. Az önálló hitoktató látja el azóta a református gimnáziumba járó katholikus tanulók és a róm. kath. polgári leányiskola növendékeinek hitoktatását. 1927-ben még egy kápláni állást szerveztek és azóta már négy pap : a plébános, az önálló hitoktató és két káplán végzi a nehéz lelkipásztori munkát. 1922-ben telepedtek le a Míasszonyunkról nevezett szegény kalocsai iskolanővérek és átvették a róm. kath. elemi iskola vezetését, valamint az akkor felállított rom. katholikus polgári leányiskolát, így a nehéz viszonyok dacára, ma elmondhatjuk, hogy Kiskunhalason a hitélet virágzik. A négy pap és iskolanővérek munkája szép eredményekkel dicsekedhetik. Ebben a munkában hathatósan segítenek a következő egyesületek is: Rózsafüzér Társulat, Katholikus Népszövetség, Katholikus Onképzőegylet, Oltáregyesület, „Credo“ férfiegyesület, Urileányok Máriakongregációja, Diákok Máriakongregációja, Katholikus Legényegyesület és a polgári leányiskolái és elemi iskolai Szívgárdák. Az alábbi számok mutatják legvilágosabban a halasi katholikus hitközség fejlődését : 1769-ben 61, 1771-ben 150, 1781-ben 1103, 1790-ben 1762, 1804-ben 1958, 1869-ben 4435,
