Pest-Pilis-Solt-Kiskun-Vármegye általános ismertetője és címtára, második körzet (Budapest, 1930)
[Helységek adatai]
166 Kiskunfélegyháza Kőrös és Kecskemét, melyeknek határa a Dunától Tiszáig terjedt és nagyságban vetekedett egy német hercegséggel. Ezek a területek ekkor csak bérelt birtokok voltak, melyek után nemcsak a törököknek, hanem a magyar hatóságoknak is adóztak. Országunk megyei intézménye életképességét épen a török hódoltság idejében bizonyította be leginkább. A hódolt részekről Pestmegye, mely akkor Füleken székelt, rendes adót szedett, a hódolt városok számadásait felülvizsgálta, tisztviselőket nevezett ki, a hódolt helyeken rendőrséget tartott és a zavargókat, rendbontókat a „Parasztvármegyei“ intézmény közegeivel Fülekre vitette. Minden panaszt gyors tevékenységgel intézett el, igy a hódolt részek lakosaiban a kötelezettséget és a jogérzetet fentartotta. Valószínű, hogy Félegyháza birtokait is Kecskemét városa csak haszonbérbe bírta. Nem is lehetett Pestvármegyéről feltenni, hogy a birtokviszonyok önhatalmú megváltoztatását eltűrte volna. Ez a vármegye, amely Kecskemét varos Nyéki nevű főjegyzőjét elfogatta és halálra ítélte, azért, mivel a garázdálkodó végházakbeli őrség ellen nem hozzá tett panaszt, hanem a kassai tábornokhoz folyamodott oltalomért. Az ilyen erélyes vármegye nem tűrte volna egyes városok önhatalmú terjeszkedését más község jogainak rovására. E szomorú viszonyok közt a Kiskunság is egyesítve volt Pestmegyével, tehát ennek jogait is őriznie kellett. A török uralom utáni korszak. 1683-ik évben megkezdődött az országnak a török hatalom aluli felszabadítása. Midőn Pestmegye a hozzácsatolt Kiskunsággal még teljesen török uralom alatt állott, a magyar véghelyek őrségének eltartása nagyrészben e vidékre rovatott s az őrség parancsnoka, a hires magyargyűlölő Karaffa, rovatta ki Pestmegye utján a költségeket, melyeket még a csecsemők kardrahányatásának terhe alatt is követelt, nem gondolva meg, hogy a nyomorult, vérig zaklatolt földnépének a török ágyuk közt kell azt beszállítania, azon kevésből, mely a török adó és hadisarc után megmaradt. 1684-ben Buda megszállva tartása éhinséget hozott e vidékre. A tatár khán, a török portyázók főnöke, megjelent az ajándékért, a megye kénytelen volt kirónni a német, horvát és lengyel segélycsapatok élelmezési költségeit, a kuruc kapitányok hadi adót szednek és a végvárak fizetetten és vakmerővé vált zsoldosai elrabolták ami megmaradt, sőt a közbiztonság ezek támadásai miatt a legrosszabb állapotban volt. Mert h a e kóborló csapatok némely magyar községet megkímélve, csak a kisebb török csapattól vették vissza az elrablóit zsákmányt s azzal tovább állottak, jött a török és bosszújában a szerencsétlen községet fosztotta ki. Egy ily' véghelyi csapat vitéz kapitánya. Balassa Bálint is ily vakmerő kalandozása közben lepetett meg a túlnyomó török által és veszett el a Félegyházához tartozó Csólyós pusztán 900 főnyi csapatával együtt. Itten egy halmot ma is némelyek Balassa-halmának neveznek. Ilyen, vagy ennél még rosszabb volt az úgynevezett szabad hajdúk garázdálkodása. Ezek a kiűzött, hajlék és vagyon nélkül maradt lakosokból rekrutálódtak, kik magyart, törököt, németet válogatás nélkül kifosztottak. Ezeknek a garázdálkodó csapatoknak megszüntetésére adta ki 1668-ban I. Leopold császár az alábbi rendelkezést : „Panaszolták fölségűnk előtt a mi híveink Kecskemét város okos és körültekintő tanácsa, többi polgárai és lakosai, miszerint sok kóborló s a kereszténységről megfelejtkezett rabló inkább, mint katona, kik a közjó minden előnye nélkül, saját mulatságuk végett ezen vidéken kóborolván, a panaszt tevő községbeli lakosok házait, lakhelyeit megrohanják s részükre mindig önkénytesen és illően kiszolgáltatott ellátás helyett őket háborgatni, gazdasági eszközeitől, marháiktól, háziszereiktől megfosztani, azonkívül ütés, verés, kínzás, becstelenités, mindennemű bosszantás és szidalommal illetvén, szokott lakhelyeikből végromlásukkal kiűzni nem szűnnek meg, azok eltürhetetlen kárjaira és sérelmére, az országnak pedig bizonyos romlására. Ugyanezért őket különös királyi védelmünk és oltalmunk alá fogadván, határozottan meghagyjuk, hogy minden katonáink s véghelyi vitézeink, midőn azon vidékre akarnak menni, az illető kapitányok vagy őrségi tisztek bizonyítványával ellátva legyenek s illendő vendéglátással megelégedjenek, mert különben, ha ott csavarogni, erőszakoskodni, a szegény népen élősködni s annak bántalmazássával magukat tűrhetetlenül viselni nem átallanák, azon esetben a panaszttevő községeknek szabadságuk lévén, hogy az ilyen tetten kapott erőszakoskodókat saját hatalmokkal és erejökkel elfoghassák és megyei hatóságnak átadják.“ A magyar hadseregnek élete is siralmas volt. Megígértek azoknak mindent, de semmit sem adtak, mert a török kiverésére keservesen beszedett adókat, a reformáció elnyomására fordították. A legdurvább vezérekkel ellátott külföldi zsoldos hadakat ideküldte a kormány élösködni, melyek aztán az utolsó falatjaikat is elvették a reménykedő hazafiaknak. Az 1602-ik országgyűléshez intézett felterjesztésből kivehetőleg ezen siralmas állapot híven ecseteltetett. Egy részleteit ide iktatunk : „egyes nemesek, kik a gazdagság és jólét minden kényelmében úsztak, most a török és külföldi hadak embertelen zsarolásai miatt daróc ruhában viszik a koldusbotot.“ Ez az állapot nem csoda, ha előidézte a Thököly-forradalmat. Most térjünk át azon időre, midőn a magyar költségen, magyar véráldozattal s a magyar nép nyomorán osztráknak tulajdonított diadallal kivert töröktől a Duna-Tisza köze visszavétetett. Ezen időben a rég kun-telepeken találunk néhány községet, melyek a 160 éves török járom alatt még fennmaradtak. Kocsér, Monostor, Újfalu, Kerekegyháza, Révbér, Jenő, Bold, Dánszentmiklós, Szentkirály és Szentlőrinc E helységek, miként a kecskeméti török levelek igazolják, még 1686-ban mind léteztek s a török kiveretése után három év múlva pusztává lett helyükön határaikat is nehéz lett volna kimutatni, E községeket megkímélte a törők
