Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - V. Lovászat, vadászat, mulatságok, szorakozások
309 Lövésem czélt talált ugyan, de az álatnak volt még annyi ereje, hogy ugrását ha nem is oly hatalmasan, de megtegye, s csizmáimat ragadá meg, melyeket s lábomat is kevéssé összeszaggatta. Emre bátya azalatt meghallotta a lövéseket, a sikoltást utóbb, s baltájával rohanva sietett, s mikorra én hányát a földre estem, s a vértes körmeit lábam szárába akasztva a gyengeség miatt csak mászott fel rám.... megérkezett, kétszer csapott rá a hatalmas baltafokkal, s nem élt többé a vadles. Látja ked! ilyen a havasi élet; hej tudom én, sok példán forogtam már én még nagyobbakon is ennél!—Majd beszélek én is az éjen, akkoron reá érünk. Csizmáimat porrá szaggatta, s nehány méjj karczolást czombjaimon is ejtett, lemostuk a vérző sebeket jó hideg vizzel, s tovább semmi baj nem lett. Szép álat volt az a vadles (hiuz) ver- henyÖ8 szürke bőre, hosszú bojtos fülei, s rövid farka van, lehetett oly nagy, mint egy kis juhász kutya. Emre hácsi hátára vette, a kígyót sem hagyta ott, miután megmutatám neki. A lovak jól ittak s Emre bá a nyűzáshoz fogott, mi alatt nékem aprólékosan magyarázta mindkét álat tulajdonait. — Ez a kígyó — mondá — nem mérges, és hája hatalmas orvosszer az emberi gyomor fájdalomnál, s a marhának, kígyó s más vadálat marásainál. — Ez a vadles, ez átkozott ha rá esik a marhára, mert mindig a fákról leselkedik, ha agyon verik is, addig el nem hagyja, mig csak egy csepp vért kap benne.— Nagy szerencse volt, hogy nem mentem egyenesen lovaimmal, mert most ki tudja, mehetnénk-e tovább? A kigyóhájat és bőrt neki adtam, a vadles borét magamnak tartottam, zsírját és egy darab húsát elpakolá annak is, azon megjegyzéssel, hogy a zsir szekér kenni s a hús a kutyának lesz jó, mert a mely kutya hiuz-húst evett, az a medvével is megbirkózik. Elmondá továbbá, hogy a vadles a húst soha sem eszi meg, s ha csakugyan kárnak kell lenni, jobb általa mint egyéb által, mert legalább húsának, bőrének hasznát veheti az ember. HAVASI K A lovak bé voltak fogva ezalatt, s tovább ’indulánk. Utunk azon gyönyör-telj es útak közé tartozott továbbra is, minőket szép nyári időben csak is havason lehet élvezni. Emre bátya csak nevetett egyet-egyet rajtam, midőn a vadászat fordult elő, s mondá: hogy milyen nagy szerencse volt, hogy jól találtam; most mit csinálnék keddel, ha megölte volna a vadles. Egyedül utaznék — felelém én — s engem ott hagyna a földön vagy a föld felett nyugodni, ha már csakugyan nyugodni kell örökre, az élet úgy is ma vagy holnap. A halálban nem maga a helyzet keserű, hanem az élet elvesztése, s hogy halottaikat a földbe takarítják, annak oka hihetőleg csak a lehet, hogy az élet elvesztésének jelvényeit maguk elöl eltemessék. Fáj tudni azt s látni szüntelen, hogy meg fogunk halni; s ha örökké kellene élnünk, talán akkor az fájna! Sokat okoskodhatánk mi Emre bátyával, mig végre estve lett; s az öreg barátom megállitá lovait, hogy mint mondá: hogy alkalmas éji szállást keressen. Azon tája az erdőnek nem volt oly sürü, a melyre értünk, közbe-közbe málna bokrok, gyepes térségek terültek, én figyelmeztettem rá öt, de csak csóválta fejét s mondá, hogy nem szereti. Egyedül maradék, egy fél óra telhetett el, mig az erdő közül Emre bátya visszatért, a hírrel hogy van éji szállás. Békanyaritá lovait a fák között, s jókora haladás után gyönyörű szép tágas gyepen leltük magunkat. — Oly szűk volt az, mintha élő állat soha sem tapodta volna. Most már bátran, szabadon eresztém lovaimat, mig bésötétül—jegyzé meg az öreg— itt tágas a hely, ritkák a fák kereken, s medve vagy farkas meg nem lophat. A tér közepébe nagy csomag omlott fát hordtunk össze, hatalmas tüzet raktunk belőle, s mellette mind azáltal hogy csepp hideg sem volt, oly otthonos- san érzők magunkat, hogy Emre bátya többször megemlékezett feleségére, az áldott jó aszszonyra, ki öt most mint várja, s ki néki mekkora boldogsága!!! — (Ilyen a jó székely! jó feleség tartó!) A L A N D 0 E. 310
