Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - I. Irodalom és müvészet
— 23 — 24 az egerek mind kiköltöztek---- az tires ka stól — ök is búcsút vesznek! Ezen egy év elég volt arra, hogy megtanuljam azt: hogy ma a földbirtok egyedül az a falusi embernél, a mi öt fenntartja, s ad, ha nem is fényes, sorsához illő tartást. A földbirtokot—mely- lyel némelyek oly könnyen bánnak mint őseinknek zsinór fosztott attilájával, amit a szemétre hajitnak, vagy egy egy utasnak elajándékozzák, — azt — becsülni kezdtem. Oh! barátom, a ki a rámaradt földbirtokot nem becsüli meg, az hálátlanabb a szülőit nyomorban veszni ha- gyónál: ez a haza földje, ezred éves szerzemény, őseinknek vérdíja, kóbor mar- talóczok, zsarnok nemzetek vérkönyüje; hantjai födezik csontját a hős elődnek. Bár minden magyar egy holdat igyekeznék ezen szent földből megszerezni! A hajdonkor Ázsiába rontott, hogy onnan lelkének üdvöt hozzon. Vegyetek földet itt ezen honban, magyarok, mig nem késő ! Istenemre! nekünk ez oly szent, mint a kereszteseknek, bucsújáróknak volt egykor Jeruzsálem földje. Minden vagyon, arany, ezüst, gabona, marhanyáj—veszendő ; de a föld örök maradandóságú: olyan az, mint a jó édesanya, kit az éhhalál, vagy ragály lever; de megaszott emlőjét haldokló pillanataiban is esenke- dő csecsemőjének reves ajkai közé eröteti. Itt ebben a helységben—mely két év alatt oly sok fanyar gyümölcscsel kinált—- földet vásároltam. Lehet hogy ezen föld egykor, a nemzet virágzó korában őseim tulajdona volt! Volt már 50 hold földbirtokom, s az emberek ismét kezdtek szeretni, én is szerettem őket; de mégis kerültem a társalgást: olvastam, tanultam........... — Ezen átalakulási korszakban találkoztam azon özvegynővel. — Meglehet! — Ötven hold föld! még csak három négy annyi! gondoltam, s a helyben lakó nagyobb birtokosokkal is versenyezhetek. Csak kitürés! következő télen felszólittatám, hogy a már annyi bajt okozott vérfalvi határ fölmérését vállaljam el. Ezért egyedül 800 pfrtot. ígértek. Kora tavaszon már ott voltam, ott azon régi jő ismerőim közt. Klára még hajadon, s éppen oly rajongó sze- relmü volt, mint midőn megismerkedtünk: keblem kiégett szén. Ök állapotomat, nöm- meli viszonyomat jól ismerték, Oh! az a családi kör olyan, hogy azt a mi azon belöl történik, mindenki hamarább megtudja, mint maguk az előidézők. Mint az égő-ház, melynek riadására a harangokat félreverik, s a bennalvók csak akkor ébredeznek, midőn már a segítségre tolongok, födelét tépásszák, s a mi kezökbe jutott, azt elragadozták. Mindenki mindent tudott, én mit se mertem sejteni.— Hogy rövid legyek, csak annyit mondok még: válóperünk véglegeztetett, Klárával megesküdtem: ö lélekböl szeret, s én viszonzom szerelmét. Klára hozott 2000 pfrtt, igy az 1800 pforinton 160 hold földet szereztem. Ipám még él, s az építésben nagy segítségemre volt.— Ez az én élet-iratom. Ha untattalak, jer velem a szabadba, a njiilt mezőre. Fölnyergeltetvén, két jó vérit, s szép színben levő 4 éves csikót, kilovagoltunk. Oh! mily szép a természet! nem csodálkozom, hogy Jernyei elöbbbecsiili a szobában! foglalkozásoknál. Szebb teendőket nem képzelek, mint a melyek egy gazdának teendői. Itt 4 hattyú-fehér ökör után az eke sima borozdákat hasit, túl a harmatos fű dill a kasza zománcza alatt; az átázott szöcskék (sáskák) bajjal eviczkélnek ki a gazdag sorok alól. Amott gereblyéző nők vidor dala versenyez a pacsirtával, tovább a meghajlott kévék támogatatnak fel! — Oh! szép a mezei gazdászat. Ha megunod magad a kapások, kaszások, aratók közt, eredj föl a szőlőhegybe, vagy a gyümölcs-kertekbe, s pihentesd szemedet, lelkedet a mindenható gazdag áldásán, s ha andalogni akarsz, lépj be a tömött lombú erdőbe: ott a dalok hazája. Vad regényes táj az ott: költőinek ajkára a természet adja a dalt. Busong a gerle, mint Petőfink Etel- ke sírjánál, csattog a fülmile, mintha kezecskéjében laknék a világ szerelme. Ott a legkisebb madár is dalnok, mint Irföld gyermeke.— Midőn a határon végig néztem, kér- dém Jemyeitöl: tártnak-e szarvasmarhát? — Mi növeljük a vidékben a legszebbeket. Sál-másról gróf Teleki János úr ö
