Girókuti Képes naptára 1860
Girókuti képes naptára 1860. évre - V. Lovászat, vadászat, mulatságok, szorakozások
307 HAVASI KALANDOK. 308 vereslő málnabokrokkal tarkázva. A málna éppen érőiéiben volt, s számithatlan mennyiségben egész órákig haladtunk, s azon sötétvörös szín, mely utunkat szinte vérmezővé változtatta, még sem akart szűnni. Hol a fák sűrűbbek s bokrosabbak voltak, ott csak a puszta föld volt, mintha megseperték volna, s a leggondosabban vigyázott sétahelyhez hasonlított. Itt hálunk-e ma? kérdém Emre bátyától. Biz itt; nem reményiem, hogy ma a havas közepén levő fogadót elérhessük, válaszolt öreg barátom, s lovait pihenés s abrakolás végett megállitá. Egyetlen szál fű sem volt sehol, s Emre bátya megjegyzé: hogy ilyen helyt szabadon nem bosáthatja lovait, mert hol sok málna van, ott rendesen málna vész és medve is szokott lenni. Megkért engemet, hogy egy mellettünk fekvő kis völgybe menjek megnézni, kaphat-e ott vizet lovai számára, mig szekere körüli dolgait végzi. Megindultam balra, a kis völgynek haljós oldalán lefelé. Hát puskáját nem viszi ked— ecsém? Eszembe jutott fegyverem s utánna sieték. Ha már az embernek puskája van, azt soha el ne hagyja magától—tanács- iá az öreg — itt különben sem szerencsés oltalom nélkül járni, sok bü bestia lakik itt, s egy lépésről sem lehet felelni. Yálamra vetém fegyverem, s megin- dulék, a jó tanács agodalmaival léptem bé a fenyők tömkelegébe. Az a sötét, félhomályos szürkület forma árnyékos csend, mely a fenyők alatt a legfényesebb nappal is megvan, eszembe juttattta a philosophusokat. Oly sűrűn és egyforma magasságban vannak Összenőve a fenyők koronájának alsó többnyire száraz ágai, hogy egy végetlen nagyságú szobában képzelnéd magadat, melynek padlatát ezer meg ezer oszlopok tartják.— Azt hiszem, hogy a legnagyobb záporból is csak kevés hullhat, éppen a földre le. Talán az is az oka, hogy ily helyeken ledtilt fát látni nem lehet, mert egymást fenntarlják. Kevés idő múlva ezen padlatos szobájából a fenyőknek kiérve, hirtelenebb hajló lejtőt érék, mely apróbb fenyő, bikk, nyir-bokrokkal, ledőlt iszonyú nagyságú fák rothadékaival borítva volt. A mint éppen egy ledült fán, melynek vastagsága magasabb volt mint én, keresztül mászni akartam, fejem felett hirtelen éles sziszegés kezdődött, ijedve hátráltam, s puskámat ígazitám. Kígyó volt, egy nagy 2 öles hosszú kígyó; ö jobban félt tőlem mint én tőle, de jeges szemeit szüntelen rajtam tartotta, a mint a ledült fa felső oldalát farkával korbácsolta, — szünet nélkül sziszegett s két ágú nyelvét felém lökdös- te; de miután hasztalan várám távoztát, puskám csöve rádördült s agyát zúzta szét. Elkerültem azon helyet, s más irányba mentem tovább,— Csendesen lejtettem — a bajokat ide nem értve — a völgy fenekébe, hol egy gyönyörű patakot találtam azok közül, melyek csak is a havason lehetők, azok közül, melyeket a költők méltán hasonlítottak a gyémánthoz. Éppen visszaindulni akartam, az örömhírrel, midőn a patak túlsó magasabb, meredekebb oldalát fedő lombos bokrok közül, két szikrázó felém irányzott szem vonta magára figyelmemet. Soha sem fogom elfeledni azon pillanatot, első pillanatban fénybogárnak gondoltam őket, a sötét erdőkben nappal is szoktak fényleni ; de miután azok legkisebb mozdulat nélkül ugyan, de mégis véres fényt kezdettek lövellem rám, hajam felborzadott, s reszketve vontam le válamról fegyveremet, csak egyik cső volt töltve, nem tudtam kitalálni, minő álat, nem láttam egyebet belőle, csak azon égő szemeket, és két szürkés hosszú hegyes fület, képe hasonlított a macskáéhoz, vadmacska — gondolám, s rásütém fegyveremet. Egy éles, fület szaggató sikoltás volt a felelet, s én a lőpor füst miatt tisztán nem láthatva, csak érzém, hogy csizmáimat nagy erővel valami szaggatja össze, azon pillanatban, melyben puskám eldördült. Hirtelen visszarántám magamat, de a sebesség miatt elvesztém a sulyegyent a hányát estemHiuz! vagy mint a székelyek nevezik — vadles — volt azon álat, mi a székely havasokon sok van, s néha egész csordákat támad meg egyedül.
