Dr. Nagy I. Zoltán szerk.: Fragmenta Mineralogica Et Palaentologica 6. 1975. (Budapest, 1975)

hiányozhat, így pl. a sukorói szöllők É-i szélén húzódó gránitporfir telérben. Ebben a telérben a biotit teljesen átalakult igen kis tengely szögű, optikailag negatív penninné, melynek belsejében szabálytalan alakú titanit és idiomorf apatit található. (TV. tábla, 1. kép). A titanit kiválásából és kloritosodásából intenzív autohidratációs folyamatokra következtethetünk, a magmás fejlődés késői szakaszaiban. Ezeket a folyamatokat a magma magas illóanyagtartalma segíthette elő. Ennek a gránitporfirnak CO2 tartalma, akárcsak az ugyanebbe a típusba tartozó pákozdi karácsonyhegyi porfiré meglepően magas (1 % körül). A CO2 az alapanyagüregeit kitöltő és kevés, alacsonyhőmérsékletü kvarccal társuló kacitban kötődött meg. (III. tábla, 1. kép). A kalcit megjelenése itt azért meglepő, mert a Velencei-hegység egyéb te lé rkőz étéiben és a gránitban nem található meg. Egészében véve, a sukorói típusú gránitporfir ok közelebb állnak a gránithoz, mint a pátkai típus. Földrajzilag az előzőek inkább a hegység K-i felében találhatók, a Sukoró - Velence - Nadap közötti területen, az utóbbiak nyugaton, Pákozd - Pátka - székesfehérvári Szöllőhegy környékén. A szürke színű pátkai típus legjobb feltárása a lovasberényi út pátkai elágazásának közelében található kis kőfejtőben van. Ugyanezt a típust találjuk a ráchegyi fejtőben és a székesfehérvári Szőllőhegyen, a Feneketlen-tónál is. Mint említettük, ez a típus távolabb áll a gránittól, ami az alapanyag magas részarányában is megnyilvánul. A porfiros elegyrészek szabadon "úsznak" az igen finomcsemcsés, de mindig kristályos alapanyagban (El. tábla, 2. kép). Porfiros elegyrészként ez a típus savanyú plagioklászt, K földpátot, magashőmérsékletű dihexaéderes kvarcot és biotitot tartalmaz. Járulékos elegyrészként apatitot és cirkont találunk. A biotit kloritosodott, de ez a folyamat lényegesen kisebb méretű, mint a sukorói típusnál. Kalcitot nem tartalmaz. A plagioklász kiválása valamivel hamarabb kezdődhetett, mint a K-földpáté, mivel az utóbbi gyakran zárja magába az előbbit (TV. tábla, 2. kép). A nagyobb dihexaéderes kvarckristályok növekedésük közben magmaanyagot zártak magukba, amely később kikristályosodott (IV. tábla, 3. kép). Az aputokat szintén két altípusra oszthatjuk. Az egyik csoportot VENDL (1914) pánidiomorf-szemcsés aputoknak, a másikat porflrosan kifejlődött aputoknak nevezte. A két csoporton belül altípusokat is elkülönített, pl. a porfiros aplitok között az alapanyag kifejlődése alapján megkülönböztetett finomszemcsés és mikrografikus altípusokat. Ez a megkülönböztetés azonban már nem látszik célszerűnek, mivel vannak olyan telérek, amelyekben a szövet pár méteren belül finomszemcsésből mikrografikus alapanyagúvá válik. (Pl. a mélyszegi 152 m-es magasságponton áthaladó telér.) A porfiros aplitok alapanyaga, az említett kifejlődéseken kívül, gyakran szferulitos (I. tábla, 1. kép). A porfiros elegyrészek lényegesen kisebbek és ritkábbak, mint a gránit porfirban, néha szabadszemmel is láthatók, mint az ördöghegyi telérben, de gyakran csak mikroszkóppal figyelhetők meg (Kisfalud, Mélyszeg). A leggyakoribb porfiros elegyrész, a dihexaéderes magashőmérsékletü kvarc, kivétel nélkül minden telérben megtalálható. A savanyú plagioklász és az alkáliföldpát porfiros elegyrészként már korántsem ilyen elterjedt, inkább az alapanyag felépítésében vesznek részt. A muszkovivitosodott biotit csak igen ritkán található. A plagioklász fenokristályok és az alapanyag erősen szericitesedett.