Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 37. Fradisták futballmezben 2. 1926-1950 (Budapest, 2000)
jobban ment a játék, 1952-ben az olimpiára is kijutottam, és egy mérkőzésen szóhoz is jutottam! Mivel végül arany lett a dologból, így nagy örömömre én lehettem a klub első olimpiai bajnok futballistája. Amikor hazajöttünk az olimpiáról, engem is behívatott Farkas Mihály a korszak rettegett minisztere. Felszólított, hogy lépjek át a Honvéd- ba. Megtagadtam. Mire a következő éjszakán eljöttek a lakásomra, megbilincseltek és bevittek katonának. Ez volt Farkas Mihály válasza, holott a kihallgatásnál kijelentette, hogy akceptálja, ha valaki kitart szeretett klubja mellett. Én pedig a Fradiban nevelkedtem, onnan indultam - és az életben soha egyetlen percet más egyesületben nem játszottam! Másfél évtizeden át rúgtam a labdát az FTC első csapatában, voltam bajnok és kupagyőztes csapat tagja, ferencvárosi csapatkapitány. 1966-ban Ózdon játszottam utoljára a Fradiban. 34 éves voltam... A mérkőzés után nem adtam vissza a cipőm, hanem a „csuka” fehér talpát aláírattam a játékostársaimmal. Ezt a cipőt ma is őrzöm - ami majd egykoron a Fradi futballmúzeumban lesz látható... A búcsú akkor nagyon fájt, s amikor ránéztem a cipőkre, összeszorult a szívem. De mert a sors úgy hozta, hogy végül is nem kellett eltávolodnom a labdarúgópályák világától, a Ferencvárostól, megnyugodtam. Edzőként kezdtem azt, amit játékosként már egyszer végigcsináltam. A fiatalok csapatától indultam és pár év múlva a bajnokcsapat edzője lettem. Ezek a dolgok már közismertek, nap mint nap foglalkozott velem a sajtó, a közvélemény - sikerek, balsikerek idején egyaránt. Itt megszakítom Dalnoki Jenő visszaemlékezését, mert a történteket még egyszer úgysem tudja úgy előadni, mint a Fiatalok órája című televíziós műsorban 1978 áprilisában tette. A kudarc akkor teljes volt, s eldöntött tényként közölték: Dalnoki Jenő hosszú évtizedek után megválik a Ferencvárostól. Az említett műsorban így nyilatkozott:- A jelenlegi balsiker ellenére is azt mondom, csodálatos volt ez a 32 év. Volt benne ugyan sok rossz, de ha még egyszer lehetne kezdeni, akkor is így tennék. Az 1975—76-os bajnoki vacsorán egy neves vezető felállt és ezt mondta rám mutatva: „Ez az az ember, aki a zöld-fehér zászlót soha el nem hagyta!” Én, mint játékos elmehettem volna az ötvenes években bármilyen más klubhoz. Maradtam. Egyedül voltam akkor a csapatunkból válogatott... hajtottam, méghozzá annyira, hogy játékostársaim megajándékoztak egy herendi porcelán medvével, mert egy harcos medvének tartottak. Úgy őrzöm ezt is, a többi emléket is. Azzal szeretném befejezni, bár tudnék olyan szépen beszélni mint némely ember, de sajnos nekem nincs olyan szép szókincsem. Én nagyon szépen köszönöm a szurkolóktól a támogatást, attól az időtől kezdve, hogy amikor még így kiabáltak felém „Puha vagy Jenő!” - egészen mostanáig. Volt aki így kiabált, volt aki úgy kiabált. Úgy éreztem, hogy a többség önmagában ezt mondja: van egy ember, aki 32 évig kitartott egy zászló mellett - én pedig ezentúl is kitartok - akkor az dicséretet érdemel. Feledi Péter műsorvezető szavainál én sem tudok találóbbat és igazabbat mondani. így zárta a riportot:- Dalnoki Jenő beszélt a zászlóról. A zászlóhoz való hűségről. Én azt hiszem, hogy sokan vannak, akiknek nincs zászlójuk, tehát nincs mihez hűségesnek lenni. Dalnokiról példát lehet venni. Igaz, először is a zászlót kell megtalálni, s ha megvan az igazi zászló, akkor hűségesnek kell lenni... 73
