Nagy Béla: Fradi futballmúzeum 14. Fradi emlékkönyv. Százan a Fradi százasokról (Budapest, 1994)
- Most már jót nevetek szegény Kiss Gyuszi „buzdításán”. Amikor nem adtam neki pontosan a labdát, elkiáltotta magát: - Lófejű - nem egy dresszben játszunk?! Talán azt is megemlíthetném, hogy Lakatnak én szereztem feleséget. Horváthnak, a B-közép egykori kapitányának a lánya és Lakat Karcsi a Rókus kórházban - ahol szolgáltam - az „én óvóhelyemen” ismerkedtek össze. Nem csak ilyen háborús emlékem van: 1944-ben az elsők között értesültem Tóth Potya István edzőnk letartóztatásáról. Sajnos - mivel politikai fogoly volt - nem tehettünk érte semmit. Hallottam később, hogy szegény Potya megmenekülhetett volna. A Lánchídon jártak amikor légitámadás érte a fogolyszállító kocsit. Leugráltak, s bizony aki Pest felé szaladt - az megmenekült. Potya Buda irányába szaladt... Ismét elfogták, és szegényt kivégezték. Nagyszerű ember volt.- Mikor voltál utoljára Budapesten?- 1984 őszén. Felkerestem néhány régi barátot is. Csikós Gyuszit a Leiningen utcában majdnem „elütöttem”. Ő ugyanis, mint mindig kerékpárral közeledett otthona felé, amikor én, hogy zrikáljam egész közel autóztam hozzá és alaposan rádudáltam, sőt még ki is szóltam neki. Gyuszi leugrott a kerékpárról, méregbeborult arccal már éppen válaszolni akart a sértésre, amikor felismert. Mondani sem kell összeborultunk, öleltük, csókoltuk egymást.- Ez a szeretet, baráti szellem volt a jellemző egykoron is?- Minket nagy hagyománytiszteletre, a Ferencváros iránti érzelembö életre neveltek. A Fradi dicsőségéért mindenre készek voltunk. Profizmus ide - vagy oda, a pénz csak mindezek után következett. Még ma sem tudom, hogy például mennyi pénzt kaptunk volna a Slavia elleni KK döntőért. Minket nem az esetleges pénz bántott, hanem azért zokogtunk, hogy a mérkőzés végén nem mi vehettük át a kupát, és nem játszhatták el tiszteletünkre a magyar Himnuszt... * MAGYAR FÖLDBEN... SÁROSI BÉLA hamvait Zaragozából fia - édesapja végakaratának megfelelően - hazahozta Budapestre. A Rákoskeresztúri temetőben az egyesület nevében mondtam a búcsúbeszédet. „A mindig megdöbbentő gyász hozott bennünket a temető fekete lepellel takart földjére. Búcsúzni jöttünk, hiszen egy élet, egy nagy fradista élete végétért. Sárosi Béla immár nincs többé, alakját, tetteit a legendák világa őrzi tovább. És a mi fradista szeretetünk, hálahű emlékezetünk. Igen, ő már címeres mezben, a Fradi zöld trikójában sajnos már a múlt felejthetetlen része. Tudjuk-világhírűtestvéreddel az égi tizenegynek is tagja vagy, hiszen mindig, mindenhol a legjobbra törekedtél. Tudásodnál csak klubhűséged volt nagyobb -se hűség sok baráttal, tisztelővel áldott meg. A krónikákban meccseid fellelhetők, de egy valamiről az sem tudósíthat. Sárosi Béla baráti közelségéről, közvetlenségéről, futball iránti szeretetéröl. Nos és Fradi szeretetéröl. Mert az évtizedes távolság után aki azt mondja, hogy „holnap ugyan elutazom, a szívem azonban itt, a Fradi-pályán hagyom...”, nos az ilyen igaz emberi és sportbaráti megnyilvánulás, ez az érzelemgazdagság nem éppen jellemzője elhidegülő életünknek. Ő másként gondolkozott, s most elhagyott bennünket. Szerettük életében, és szeretve emlékezünk rá holtában. Drága Béla barátunk! - most, amikor messziről idehozott hamvaid előtt állunk, szorongó szívvel rád emlékezünk. Klubunk koszorújára egy olyan zöld-fehér szalagot vontunk, amely mintegy átöleli a virágokat. Valamennyi klubtársad jelképesen ugyanígy ölel át téged, mint a zöld-fehér szalag a koszorúját. Búcsúölelésünk szívünkből fakad, így a Te szíved is leljen örök nyugalomra..." BUDAPEST V. BÉCSI U 1. 49
