Fradi futball újság (2000)
2000 ősz / 1. szám
14 FRADI ÚJSÁG szerkesztői szobájában támadott: „Na, ki vagyok?" A szerkesztő úr kaján vigyorral asszisztált a töprengésemhez, tehette, könnyű helyzetben volt, ismerte jól a kisöreget, hiszen anno Lukács Ede boronálta össze a szerkesztő felmenőit... Végül csak eszembe jutott: „Ede... Ede bácsi... Hát te...?" Kiderült, hogy az életművész Lukács Ede a 75. születésnapi ünnepségét szervezi, s éppen a ven- dégtoborzó körútját járja.- Egykori csapattársaim közül már csak Rudas és Gyetvai él, remélem, eljönnek felköszönteni, bár ebben a korban - elvégre ők is közel járnak a hetvenöthöz - az ember sohasem tudhatja... Aztán elérkezett a várva-várt nap is. Az egri Minaret Szálló kerthelyiségében pénteken este rendezett születésnapi megemlékezésre két földrész öt országából érkeztek vendégek... Az Erdélyből 1987-ben áttelepült Lukács Edét Habis László egri alpolgármester köszöntötte, kivonult a helyi televízió, a sajtó, kattogtak a fényképezőgépek, kupacba gyűlt a születésnapi ajándék, a mosolygóskönnyes méltató beszédek pedig mind az ő pályafutásáról, leleményességéről, barátságáról és emberségéről szóltak... A Ferencváros nevében Nagy Béla, a mindent tudó krónikás köszöntötte, átadva neki a "további hetvenöt évig járó Fradi-órát", valamint a „LUKÁCS EVANGÉLISTA” 75 ÉVES Lukács Edét 1944. július 2-án láttam először Kolozsvárott. Balszélsőt játszott a Ferencváros futballcsapatában a megismételt Magyar Kupadöntőn, amelyet a budapesti 2:2 után a Szamos-parti városban 3.-1 -re nyertek meg a zöld-fehérek. Többek között a villámgyors, bátor-mokány Lukács játékának is köszönhetően. „Látod? Azt a tűzgolyót Nagybányáról vette meg a Fradi..."-tájékoztatott az ősfradista Vili bácsi, aki azokban az években oltott be engem is a futball vírusával. Mintegy három évtizeddel később egy kopaszodó-öregedő életművész állított be az aradi szerkesztőségbe. Széles mozdulattal dobta fel hatalmas aktatáskáját az íróasztalra, s ellentmondást nem tűrő hangon szólított fel bennünket: „Találj már valakit, aki tudja, hogy ki vagyok én!" Azt hittem, emlékezetkiesésben szenved, netán tudathasadásos az úr, pedig csak azt akarta bizonyítani - elsősorban önmagának -, hogy a dicsőség nem múlandó. Némi barkoch- bázás után kiderült, hogy ő az a Lukács Ede, aki makacs "kultúrvigéck- ént" évről évre kijárja a román hatóságoknál az útlevelet az erdélyi magyar színészeknek, hogy "eladhassa" őket Amerikában. Amúgy "mellékesen" szóba hozta azt is, hogy valamikor híres futballista volt, és hogy az ő fia az a csodálatos képességű jobbszélső, akiért akkortájt valamennyi romániai klub versengett, és aki később oly hamar hagyott itt bennünket. Újabb évtizedeknek kellett eltelniük, amíg újra összefutottam Lukács Edével. Ezúttal a Nemzeti Sport
