FTC Centenáriumi újság (1999)
1999 / 21. szám
8 FTC CENTENÁRIUMI ÚJSÁG A Sítréoy hátvéd emlékezik így írt a Népsport 1975. április 24-én: „Óriási küzdelemben, szavakkal ki nem fejezhető, nehéz körülmények között - végül tíz emberrel - vívta ki a KEK-döntőbe jutást a ferencvárosi gárda. Megyesi sorsdöntő tizenegyes gólja előtt a 110 ezer belgrádi szurkolónak a lélegzetét sem lehetett hallani..." Rég volt, talán igaz sem volt. A hétszeres válogatott, mindig szerény balhátvéd, aki a Crvena Zvez- da ellen a fináléba lőtte a Fradit, is „nyugdíjas" már. Itt él közöttünk, s az ESMTK ifjú futballistáinak sorsát egyengeti. Megyesi István - jóllehet nagy sikereknek volt a részese - sohasem volt igazán a sors kegyeltje. Amikor felfigyeltek rá, bevonult katonának, amikor nagyon jól ment neki a játék, még nem szerződhetett külföldre, a válogatottban is akkoriban volt a legerősebb a balhátvéd-konkurencia. Ami pedig a legfájdalmasabb: még gyerekkorában, egy tornaórán megroppant a térde, s a betokosodott sérülés a formája csúcspontján kiújult, lehetetlenné tette a labdarúgó karrier beteljesülését. Pech, igen nagy pech, mondhatnánk, de Megyesi nem kesereg, sohasem volt ilyyen, épp ezért szerették, szeretik ma is. Szinte éjjel-nappal kinn van az Ady Endre úti stadionban, srácok jönnek hozzá óráról órára, ő pedig útbaigazít, tanácsot ad, elintézi a szükségeseket, meccseket köt le, gondoskodik a szerelésről, a bírókról, tárgyal a csapatokkal, a szövetségben. Azt mondja, mindez kitölti az életét. Megkockáztatjuk, egy sportot, labdarúgást szerető embernek igazán szép életet jelent.- Idén jubilálok - mondja -, hiszen épp öt éve vagyok Erzsébeten, de igazán nem bántam meg, hogy idejöttem. Hivatalosan utánpótlás szakág vezetőnek neveznek, de én azt mondom, amolyan mindenes vagyok, s ezt nem is szégyellem. Ha kell, besegítek a felnőtt csapatnál, de van munka a gyerekek körül is. Három serdülő csapatunk játszik, ott a két ifjúsági csapat és a focisuli. Százhúsz ifjú ember, büszke is vagyok, meg örülök is, hogy a mai viszonyok közepette eny- nyien vagyunk, ennyien tudunk futballozni.- Jelszenek a mai srácok?- Hat-tizenkét éves korukig ennivalóok, lelkesek, utána kezdődik o változás a legtöbbjüknél. Odalesz a nagy akarat, csökken a kitartás, majd az ifista korban elkezdődik a szaladgálás, a helykeresés. Mennek egyik klubtól a másikba, azt nézik, hol előnyösebb. Régen ez ismeretlen volt. Mi általában ott fejeztük be a sportolást, ahol elkezdtük. Én sem mentem el a Ferencvárostól a sérülésemig, amely után már nem maradhattam az élvonalban. A Budapest első osztályban szereplő Soroksárban azonban még tudtam egy darabig játszani.- Kielégíti a mostani munkáló?- Milyen szempontból kérdezi?- Hivatkozhatnék a több száz első osztályú meccsére, az ismertségére, a válogatottságára, de maradjunk a praktikus szempontoknál, a pénznél, a megélhetésnél. A maiak milliókat keresnek, önök 8 ezer forintot kaptak a KEK-elődöntöért, a fináléért pedig semmit, hiszen ki tudtak kapni a Blo- hin vezérelte szovjet válogatottól, a világhírű Kijevtől...- Ezt nem szabad így nézni, vagy legalábbis ne ez legyen a kiindulópontja az embernek, hiszen akkor alig van esélye értelmes, a vágyait, az életét kitöltő munkát találnia. Ha a mi klubunk anyagi lehetőségeit kézdeném vizsgálni, abból sem születne semmi jó, hiszen az ESMTK mindig is szegény egyesület volt. Nekem az a legfontosabb, hogy reggel nyolctól sokszor este hétig a futballért, a gyerekekért ügyködhetek.- Már megbocsásson, de ez túl naivan hangzik. Soha nem voltak vágyai?- Dehogynem. Szerettem volna a Ferencvárosban maradni, de úgy alakult, ahogy...- Hogyan?- Nem tartottak igényt a munkámra.- Ismét egy sértett, régi fradista...- ... inkább egy megfáradt. Nem vagyok én megbántott, de azért jólesett volna, ha marasztalnak vagy visz- szahívnak. Egy gesztust csak megérdemeltem volna, legalább a látszat megőrzése miatt.- Mi az hogy! A hetvenes évek majdhogynem legendás csapatának oszlopos tagja volt. Az 1968-as tartalékcsapat szerintem ma simán magyar bajnok lenne.- Hát igen, tényleg jó játékosok jöttek össze. Előttünk viszont élő legendák voltak, akik közel a harminchoz is nagyon tudtak futballozni, így kicsit várnunk kellett. Az első bajnokimon még együtt játszottam Mátrai Sanyival, Fenyvesi Mátéval. Albert Flóri és Varga Zoli a fiatalabb évjárathoz tartozott. Feszültség emiatt? Fel sem merült bennem, annyira tudtak az öregek. Ha így nézzük, jól is jött a tíz hónap katonaság, mert '68 tavaszán leszereltem és júniusban már az első csapat tagja lettem. Utána már viszonylag simán ment minden, 350 hivatalos meccsem volt a Fradiban, közte 270 NB l-es találkozó, egy KEK- döntő, sok szép nemzetközi torna.- Mindig azt lehetett hallani, hogy Megyesi egyszerű, megbízható, de kiválóan képzett labdarúgó. Ez ma akár sértésnek is számíthatna.- Varga Zolihoz vagy Albert Flóri- hoz képest én tényleg nem voltam zseni. De a futball alapjában véve egyszerű játék, ez a szép benne, többek között. A hátvéd ne engedje kapura törni a csatárt, szerezze meg a labdát, és indítsa a támadást. Én nem tartom sértőnek, sőt büszke vagyok rá, hogy maradéktalanul, nemzetközi szinten meg tudtam felelni mindennek, sőt hétszer a válogatottba is bekerültem. Abban az időben még nem nagyon kellett egy védőnek támadnia. Nem volt rá szükség. Más volt a játék, és tényleg világhírű csatáraink voltak. Négyen, öten rohamoztak, mindent elintéztek nélkülünk is.- Más volt a hangulat is...- A mairól inkább nem beszélek.- Csak nem fél?- Nekem már nincs mitől, de igazán nem tetszik az, ami a futballt az élvonalban körülveszi. A mindennapos trágárságok, a verekedések, a klub irányításába történő beleszólás, hagyjuk is ezt.- Beszéljünk inkább az ellenfelekről, a külföldi kortársakról. Velük hogyan jött ki?- A pályán nem barátkoztunk. A német Grabowskira és Keeganre azonban örökké emlékezni fogok, ők mindig is a legnagyobbak közé fognak tartozni.- A zabszem persze ott volt, ugye?- Nem különösebben. Ha hiszi, ha nem, nekünk a hetvenes évek elején még nem voltak kisebbségi érzéseink a legnagyobbakkal szemben sem. Itthon Fazekas Laci ellen szerettem a legkevésbé játszani. Hihetetlen technikája mellett nagyon gyors és fineszes volt, igazi európai klasszis. Grabowski rengeteget futott, Keegan- nél pedig szinte lehetetlen volt kiszámítani, hogy hol bukkan fel, ragadt hozzá a labda, s mint a villám, úgy indult. Azért csak kivertük a Liverpoolt is a kupából. Igaz, Géczi bravúrjai nélkül ez alig sikerült volna.- Elismerésül kapott is egy láda whiskyt az angoloktól. Tényleg nem marasztalták?- Tudták, hogy nem lehet mennünk, és azért általában a csatárokat csábítják még ma is, a bekkeket inkább ajánlani szokták.- Nem vágyik vissza az élvonalba?- Az a közeg nem hiányzik. Itt meg igaz, hogy nehezen, néha szenvedve, de tiszta érzésekkel élhetünk a futballnak. K.HJ. DÉLHÚS... a fontos családtag
