Fradi újság (1998)
1998 / 6. szám
10 Jó cserét csinált Az élet kiszámíthatatlan. Olyannyira: néhány pillanat elég ahhoz, hogy egy ember sorsa, pályafutása 180 tokos fordulatot vegyen... Nyár volt, 1974 nyara. Az átigazolási időszak eseményei foglalkoztatták a szurkolókat. Mindenki arról beszélt: ki hová megy, ki honnan jön. Nevek sokasága forgott közszájon. Az övé nem! Kispesten edzett, nem is gondolt arra, hogy ő lesz a főszereplője az átigazolásnak, ő lesz a bomba... Azt mindenki tudta, hogy Páncsics eltávozik az Üllői útról, s azt is, hogy a zöld-fehérek cserejátékost, megfelelő „fajsúlyú" cserejátékost kérnek érte. Kocsis, Pintér neve hangzott el. Mindketten maradtak Kispesten... Az átigazolási időszak 24. órájában aztán kiderült, hogy a Bp. Honvéd vezetői Pusztai Lászlót ajánlják fel. („Behívattak a klubba, s közölték velem az elképzelést. Hogy meglepett-e? Nagyon! Mindenre számítottam, csak erre nem. Hirtelen nem is adtam választ. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Sok időm nem volt, de kértem, hogy hadd beszéljem meg a feleségemmel. „Jó" mondták, s hozzá tették: „Siessen.,." Hazarohantam, mondtam a feleségemnek, aztán döntöttünk: megyek! Visszamentem, s aláírtam az átigazolási lapot. Másnap már - hiába vittek volna a lábaim Kispestre -, az Üllői útra mentem, hiszen az PTC játékosa voltam!") Ez a villámcselekedet egyébként jellemző rá. A pályán is ilyen. Szegeden és Kispesten is a villámgyors elfutások, cselekedetek jellemezték. De a Tisza partján és a Honvédnél is más stílust játszottak, mint az Üllői úton. Tele volt kétségekkel: bekerül-e a csapatba? Játéka illik-e a zöld-fehérek stílusához? („A nap minden órájában visszatértek ezek a gondolatok, alig tudtam aludni. Gondok gyötörtek, hiszen a Fradinak nagyszerű képességekkel rendelkező jobbszélsője volt, Szőke. De akárhányszor gondoltam is végig az életem következő időszakát, mindig azt a következtetést vontam le: ha Páncsicsért elfogadtak cserébe, akkor számítanak is a játékomra, s csak rajtam múlik, hogy játszom-e!") Az első napon már szeretettel fogadták. Vezetők, edzők, játékosok. Dalnoki Jenő megmutatta, melyik szekrény lesz az övé. („Géczi és Mucha között kaptam helyet. Hogy tudom-e kié volt azelőtt? Nem. Csak annyit: nem Szőkéé...") A szekrény nem, de a hetes számú mez - igen. És ezt húzta magára Pusztai László 1974. augusztus 31-én, a Csepel ellen. Először játszott bajnoki mérkőzést az FTC-ben. („Húszezer néző volt kíváncsi ránk. Engem ösztönöz a sok néző. Szeretek nagyszámú közönség előtt játszani. Lámpalázas voltam, de nem a 20 000 néző miatt. Száznyolcvankét NB l-es találkozón játszottam már, egyiken sem voltam annyira lámpalázas, mint ezen. Még a legelsőn sem! Nekem - tudtam - bizonyítanom kell. Bizonyítanom, hogy a Honvéd korán mondott le rólam, s bizonyítanom önmagámnak, hogy képes vagyok az újjászületésre. FRADI ÚJSÁG IN MEMÓRIÁM A meredeken előrevágott labdáknál jól tudom kamatoztatni a gyorsaságom. És ráadásul hamar összeszoktam Juhásszal és Nyilasival, s ez a jobbnál jobb és pontosabbnál pontosabb indításokban jelentkezett. Kedvemre íutkározhattam, adhattam be a labdát, lőhettem kapura. Persze ez nem elégített ki, mert én is, mint minden csatár gólt is szeretek lőni. Négyszer találtam az elleniéi kapujába. Nem sok, de nem is kevés. Igaz, a VM Egyetértés eredményeinek megsemmisítése miatt ez a négy gól ma már csak három... Tudom, többet is lőhettem volna, mert helyzeteim voltak. Sokat, a gyors cselekvés miatt elpuskáztam.") A bajnoki mérkőzések mellett a Kupagyőztesek Európa Kupájáért íolyó találkozókon is mindig játszott. Előkészített, befejezett... („A legkedvesebb emlékeim közé tartoznak a Cardiff és a Liverpool elleni találkozók. Cardifíban gólt is szereztem.") Látszik az arcán: boldog ember. Fél évvel ezelőtt még boldogtalan volt... („Újjá- születtem! Most már nem az Üllői útra járok edzésre, hanem haza. Ez a kilencedik kerületi pálya, ugyanis ma már a második otthonom. Amilyen íélve jöttem ide, most olyan boldog vagyok. Örülök, hogy elcseréltek! Ez pedig egyben válasz is azoknak, akik már megkérdezték: »Meddig maradsz?« Addig tehát, amíg szükség van rám, ameddig játékommal hasznára leszek a Ferencvárosnak.") Pusztai László úgy érzi: jó cserét csinált. És ez a véleményük a szurkolóknak is... Az élet kiszámíthatatlan. Olyannyira: néhány pillanat elég ahhoz, hogy az ember sorsa, pályafutása 180 tokos fordulatot vegyen... Lantos Gábor Fradi Híradó -1977 Jobb, mint újkorában- Élvonalbeli labdarúgóink többsége sokért nem adná, ha egyszer, egy Üllői úti bajnoki előtt nem a vendégöltözőben kellene mezbe öltöznie. A Ferencváros játékosának lenni csodálatos érzés, ezt a kiváltságot talán csak a magamíajta, több egyesületet megjárt vándor tudja igazán értékelni. Szegeden kísérteties csöndben gubbasztó szurkolók előtt játszottam. A kispesti stadion lelátói sem visszhangozták túl gyakran a nézők buzdítását. Az Üllői úton meggyőződtem arról, hogy a „Fradi-szív" nem a zöldfehérre mázolt képzelet szüleménye és rájöttem, hogy igenis adhat szárnyakat a közönség. Amikor Szűcs Lajos a Honvédhoz került, értetlenül álltunk buzgósága, elszántsága előtt. Nem értettük, mi űzi, hajtja ezt az embert lélegzetvételnyi szünet nélkül? Most már mindent értek. Pusztai Lászlónak tölösleges lett volna bővebben beszélni érzéseiről. Kicsiből is világos az egész. Mondókájának igazsága pedig - az elhagyandók elhagyásával ugyancsak vitathatatlan. Laci ma népszerű ember az Üllői úton. A korábban közömbös kézlegyintéssel elintézett Pusztai Lászlóból a Ferencvárosban, meghitt bizalmassággal, „Lacika" lett. Dalnoki Jenő csapatépítő terveinek jóvoltából huszonnyolc évesen végre megbékélhetett önmagával és ízelítőt kapott a labdarúgás fergeteges örömeiből. CIPŐK „REPÜLŐZSÍRBAN”- Sajnos nem vagyok labdazsonglőr. Alapvető fizikai adottságaimra építettem tel pályafutásomat és ma is gyorsaságom megtartásának rendelek alá mindent. A trükközők egy helyben álldogálva szemet gyönyörködtető dolgokat művelnek. De ebből kevés haszon származik. „Finompengés" labdarúgók között játszom, így azután olykor ellesek egy-két mesterfogást. Az új lecke gyakorlásakor többen a fűben hemperegtek a nevetéstől. Intettek is: „Csínján bánj a lasztival Laci, mert kiakad a lábad!". A csetlés-botlásszerű próbálkozásokból azonban, az ugratások ösztönzésére, egy- egy hasznos, új cselmegoldás kerekedett ki. Pusztai László tehát nem indult istenadta tehetséggel megáldott csodagyerekként, bár gyorsaságának korán csodájára jártak. Lassan egy évtizede játszik az első osztályban, de a szaporán múló évek semmit sem csentek el gyorsaságából. Ma is éppúgy repül, cikázik, mint hajdanában. Luther Márton kiérlelt életbölcsességet sugárzó megállapítása szerint: aki harmincéves korában nem erős, az hagyjon fel minden reménnyel. Nos, Pusztai Laci márciusban múlt harminc esztendős és erőnlétéről, a legilletékesebbek, a balhátvédek panaszkodhatnának istenigazában. A habkönnyű kecsesség, az áhítatkeltő tüllfinomság változatlanul nem erénye. De „repülőzsírba" áztatott cipői hétmérföldes léptekkel robognak le az alapvonalig, beadásai rendszerint megtalálják a belsőket és - még hogy a botból sosem lesz beretva, tessék! - újabban gólokat lő. Saját bevallása szerint bal lábát csak végszükség esetén használja - és a helyzetek hidegvérű kihasználásában is fejlődni szeretne -, mégis sorsdöntő gólokkal járult hozzá az FTC diadalához. Nem mintha régente kizárólag az előkészítésre korlátozta volna tevékenységét. Volt olyan idény a Honvédban, hogy tizenhárom gólt ért el, pályafutása alatt pedig összesen hetvenkettőt. A legbecsesebb és egyben a legjobban időzített a hetvenkettedik volt. A „sápadtarcúak" találkozóján, a Videoton ellen, amikor az izgalomtól és a felelősség súlyától reszkető lábak másfél órára megszűntek végrehajtani a besúlykolt mozdulatokat. Amikor a szándék, az igyekezet elhalt a gőrcsösségben és a fehérváriakat tulajdonképpen tizenkét perc választotta el a bajnokságtól. Pusztai betalált. De higgadtságra intő rutinja kisegítette a szakavazott góllövőket a Honvéd, a ZTE, a Szeged és a Csepel ellen rúgott egy-egy pontot érő góljaival is. Amikor a ferencvárosi fiatalokat tavaszutón elfogta az ősz eleji bágyadtság és a bajnokaspiráns teljes „leeresztéssel" fenyegetett, Pusztai nem engedett tartásából. A siker mámoros pillanataiban sem változott egyénisége. A magabízás hetvenkedő mosolyát senki nem látta megbújni a szája szegletén. Öröme amolyan ijedt, hitetlenkedő volt; igaz lenne mindez?- Az ifjonti hév sokszor recsegő csin- nekbe hajtott. Stílusomból adódóan ma is bőven kapom a rúgásokat és ritkán úszom meg egy idényt sérülés nélkül. Nem engedhetem meg magamnak, hogy nyuszi legyek. A sportban különben is azt tartják, aki fél, az újra megsérül. Még a labda is pont a legfájdalmasabb pontra pattan. EGYTŐL ÖTIG Bátorsága, a legapróbb helyzetet is hasznosítani törekvő szívóssága a sebészeti klinikák gyakori vendégévé tette. Izom- és térdszalagszakadás, boka-, karcsont- és kulcscsonttörés szerepel a sebtiben összeállított baleseti listán. Ha labdarúgás helyett történetesen atlétikára adja a lejét, vágtázóként talán gyorsabb siker, mindenesetre kevesebb gipszkötés adatott volna Pusztai Lászlónak. De ne hintsünk több sót a régi sebekre, hiszen a leggyorsabb magyar labdarúgót manapság sokkal szívderítőbb gondolatok foglalkoztatják.- Egyszer már letettem a válogatottságról. Meggyőztem magamat; az is szép, hogy egyszer odakerülhettem. A bajnokság megnyerése mellett külön ajándéknak tekintem az újabb bizalmat. Miért ne juthatnánk ki a vb-re?! megvertük már Blotiinékat Sevillában, az elmúlt évben, egy nyári tornán. Télen a válogatottal megjártam Dél- Amerikát, de a vb-döntő résztvevőjeként új- la visszatérni, az volna az igazi. Pusztai László 1970-ben a „marseille-i vészt” követő átszervezés során egyszer helyet kapott a legjobbak között. A második válogatottságára azonban öt és fél évet várakozott. Visszakerülését meghálálandó, góljával mindjárt eldöntötte az Ausztria elleni Eb-csoportmérkőzést. Azóta válogatottságainak számát már ötre gyarapította és az egykor fonnyadó reménység egészséges bizakodássá izmosodott. Az idegnyugtató győzelmek jótékonyan formálták magánéletét is. A „munkahelyi" gondokat, örömöket mindenki hazaviszi és Pusztai Laci a kiegyensúlyozottság éveit a tanulásnak szentelte. Építéstechnikusi és vendéglátóiparí képesítése mellé megszerezte a hároméves marxista főiskola oklevelét is. Ma már az oldalvonal mentén nem tud többé megélni, Pusztai-féle gyorsasággal távozik a pályáról. Ha úgy érzi, tovább fölfelé már nem kapaszkodhat, lefelé nem ereszkedik egy lépést sem. Nem várja meg, hogy kiállítsák az úticéduláját, mert tudja, „amíg adhat, maradhat, ha nem adhat, ballaghat". Egyelőre azonban nem látszik alátámasztani az aggályoskodást, miszerint az öreg ember lelett mindennap negyvennyolc óra múlik el... Az FTC korelnöke a gyengülés leghalványabb jelét sem hajlandó elárulni. Bízzunk benne: jó néhány esztendeig rontja még a Ferencváros és a válogatott korátlagát, hiszen Petőfi némi átfogalmazásával azt mondhatjuk: „Hej, mostan Pusztai ám igazán a Pusztai!" Bocsánat... Török Péter Népsport-1976 Búcsúnyilatkozat - az eisenstadti szerződés előtt- Meghatódva gondolok arra, hogy pá- lyatutásom utolsó részében itt, az Üllői úton futballozhattam. Nem születtem Iradistának, de hogy milyen mély nyomokat hagyott bennem az itt eltöltött hat év - azt szinte kifejezni sem lehet. Az első napok, az első edzések, majd jöttek az első sikerek. Mindenki becézett, a közönség úgy szeretett, mintha az Üllői úton nőttem volna lel. Ez a rajongás nekem szokatlan volt, de egyúttal óriási erőt, önbizalmat adott. Így sok fontos gólt sikerült szereznem. Kettő különösen emlékezetes. Az egyik a Zvezda elleni kupa- mérkőzés, ahol a 100 ezres jugoszláv közönséget hallgattattam el a mérkőzés elején lőtt gólommal. A másik - mi lehetne más, mint a Videoton elleni „aranygól"... Bajnokság, kupasiker, szeretet, megbecsülés - ezt kaptam elsősorban az Üllői úton. Köszönöm és mindig büszke leszek arra, hogy a Ferencvárosi Torna Club lutbal- listája lehettem és a labdarúgás „Nemzeti Színházában", az Üllői úti pályán tízezrek előtt rúghattam a labdát. Nagy Béla Fradisták- 1980 „Hogy barát volt, az nem igazán jó kifejezés...” Sok van, mi gyötrelmes ezen a világon, ám a leggyötrelmesebb feladatok, kötelezettségek(?) leggyötrelmesebbike talán az, amikor emlékezni kell. Emlékezni valakire, aki nemrég még itt élt közöttünk, aki több volt, mint jó barát, aki a mindennapok útitársa, a saját életünk egy picinyke darabja volt. Émlékezni leginkább talán azoknak nehéz, akik együtt játszottak vele. Akik tudják, hogy milyen futballista volt, látták fergetegesen örülni egy gólnak, ügyelhették mosolytól sugárzó arcát a bombasikerek idején, de együtt voltak vele akkor is, amikor a vereség, s vele együtt a bánat, a szomorúság volt a közös útitárs. Nyilasi Tibor: Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, hogy mit éreztem a rettenetes hír hallatán... Napokig csak kóvályogtam a lakásban, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez a szörnyűség igaz lehet. Aztán, amikor rájöttem arra, hogy sajnos a legmakacsabb hitetlenkedés sem tud változtatni a tényen, elkezdtem azon gondolkozni, mit is jelentett az én életemben Pusztai László. Egy jobbszélsőt, akinek a beadásából megszámlálhatatlanul sok gólt rúgtam vagy fejeltem? Egy játékostársat, akivel együtt voltunk éveken át jóban és rosszban? Egy fradistát, aki élt-halt ezért a klubért? Egy futballvezetőt, aki profi módon irányította a legnépszerűbb magyar futballcsapat legnépszerűbb szakosztályát? Egy embert, ekinek mindig mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya, egy biztató gesztusa? Képtelen voltam választani a sok-sok Pusztai-kép közül. Rájöttem, hogy ezt mind együtt vesztettem el az összes Iradistával együtt Pusztai Lászlóban... Megyesi István: A mi búcsúmérkőzésünket együtt rendezték az Üllői úton. Számomra csodálatos élmény volt, s nemcsak ezért, mert én is ott lehettem azok között, akiktől elköszönt az Üllői út népe... Hanem azért is, mert újra egy csapatban lehettem Pusztai Lacival, akihez lógható lelkes, csupaszív labdarúgót jó, ha hármat-négyet ismertem egész futball-pályaíutásom során. Ez az ember a búcsúmérkőzése néhány percében úgy játszott, mintha a tét a világbajnoki döntő megnyerése lett volna... Azt hiszem, ennél többet jellemzésül nem nagyon lehetne mondani róla! Ebben benne van egy ember portréja, annak minden színével, tónusával együtt... Mucha József: Pusztai Laci... Nincs nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne szorulna el a szívem, amikor az Üllői úti pálya felé tartok. Nem lehet erről a dologról okosakat mondani. Olyan ez, mint amikor a cse-
