Fradi újság (1996)
1996 tavasz / 3. szám
3 FRADI ÚJSÁG Szubjektív portré két mesteredzőről Szubjektív portrékkal szeretném köszönteni a közelmúltban Mesteredzővé előléptetett szakembereket. Engedtessék meg nekem ez a bizalmasabb stílus, lévén párhuzamos úton jártunk az elmúlt közel három évtizedben. Az újságíró a mindennapi munka, a cikkírás, a riportkészítés mellett magába szívja az'okat az élményeket, impressziókat, amelyek akkor nem is kapnak jelentőséget. Évek vagy évtizedek múltán azután a legváratlanabb pillanatban előtolulnak. így vagyok most én is. Na, persze ez csak akkor igaz, ha valamiért a sportoló vagy edző személyisége figyelemre méltó, megragadja az embert. Nos, valahogy eképpen születik évek múltán, az emlékekben kotorászva a szubjektív portré. Rajkai, az udvarias „jégszobor” Az a régi nagy csapat, amelyiknek annyit, de annyit tapsoltam a magam emlékekből tákolt sportmúzeumában, soha el nem olvadó jégszoborcsoport. Talán a szeretet, vagy még inkább a hála tartja össze ezt a hoki botra támaszkodó legendás gárdát, amelyik rendíthetetlenül bírja az évszakok változását... Van is okunk erre a hűségre, hálára, lévén nagyon sok csodálatos meccset, felejthetetlen győzelmet kaptunk az ötvenes-hatvanas években jégkorongozóin- tól. A Millenárison vagy a városligeti Műjégpályán később pedig a Kisstadionban a Fradi valósággal magával ragadta a közönséget. Szinte minden találkozójuk felért a klub melletti tüntetéssel, hitvallással. A kapuban a fantasztikus Pozsonyi Lali, akinek védései már-már a csoda kategóriájába tartoztak, azután ott volt Raffa Gyuri, az elegáns szerelések, a klubhűség mintaképe. Elöl a megbízható Szende Jancsi, na és Rajkai Laci a lelkesedés, a finom megoldások mestere. Álljunk meg-egy pillanatra az 1955-ös és 1956-os bajnokcsapatnál - bár Rajkai Laciék már 1951 -ben aranyérmesek voltak - mert ők adták számomra az első jégkorongélményt. A Kinizsire keresztelt Fradi soha sem csapta be a híveit, mehetett olykor gyengébben, becsúszhatott néha gigszer is, de ezek a fiúk a publikum kegyét, szeretetét mégsem vesztették el. Egyszerűen azért, mert tudták, mivel tartoznak híveiknek. Rajkai Lacit akkor láttam először játszani, még kimondani is sok, negyvenegy évvel ezelőtt. Megkapó volt a szerénysége, a kifejezetten csapatember mentalitása. A hatvanas években már edző, és a Schwalm, Grimm-féle csapatnál kamatoztatja tudását. Később a Póth és Horváth Öcsi fémjelezte aranyérmes együttesnél ugyancsak ő a szakvezető, azután a közelmúlt hokitörténetében még Mészöly Kandúrékkal is a csúcsra jut. Bajnokságok, MNK-győzel- mek a mérföldkövei eredményes munkájának. A hajdani válogatott játékos hozzáértéssel, alázatos elszántsággal, csendben fogja össze a tehetséges, de olykor bizony a vagányságot túldimenzionáló, kedves, de cseppet sem könnyű társaságot. Pedagógiai jóérzéke, szakmai felkészültsége sikerek kovácsává tették. Olyan Fradi- edzővé, akit bármikor oda lehetett tenni a nagycsapathoz, de azután minden gond nélkül hálátlanul fel is állíthatták, akár egyik napról a másikra. Rajkainál nem kellett a vezetésnek ütköznie, magyarázkodnia, vérre menő csatát vívnia. A sajtóháború is ily módon elmaradt. Egyszerűen visszavonult az ifi, vagy serdülő- csapathoz és tette a dolgát. Ő a zöld-fehér klubot, a sportágat szolgálta mindenekelőtt, s ebben az ő személyes ambíciói mindig a másodlagosak voltak. És ez így van több mint ötven éve, amióta a Ferencvárosnál van. Ha félretették, mindig visszaballagott a fiatalokhoz és az utánpótlás nevelésében kamatoztatta tapasztalatait. A csúcsot járva - hiszen volt szövetségi kapitány is - Rajkai Laci mentesnek bizonyult minden felesleges sallangtól, önmutogatástól. Az Üllői úti klubházban is szinte észrevétlenül járt, szerényen tette a dolgát, udvariasságban egyszerűen nem lehetett megelőzni. Arra pedig végképp nem emlékszem, hogy valaha is felemelte volna a hangját. A Ganz-Mávag- ban betöltött felelősségteljes beosztása ellenére lényegében egyetlen percre sem lett hűtlen a jégkoronghoz, a Fradihoz. Az utóbbi időben ritkábban futunk össze, de ennek ellenére sűrűn hallok róla. Ismerőseim gyerekei közül többen tőle tanulják a jégkorong alapjait: a korcsolyázást, a bottechnikát. Tisztelettel beszélnek róla, és elragadtatással nyilatkoznak hetvenen felüli elnyűhetetlenségé- ről. Hozzáértésének, hitének jelentős szerepe lehet abban, hogy reménytelivé váljon a Ferencváros hokiszakosztályának jövője. Talán mire felépül a régóta óhajtott jégcsarnok ott az Üllői úti pálya mögött, addigra a kis Rajkai-tanítványokkal újra ütőképes csapata lesz a klubnak. Csaba, a gyereksztár Lehetett talán tizenkét—tizenhárom éves, amikor először láttam a Margitszigeten Sós Csabát. A bajnokságra - akkoriban még így volt! - zsúfolásig megtelt a jó öreg Hajós Alfréd uszoda. Ahányszor a rajtkőhöz szólították ezt az angyalszőke hajú - ja, akkor még voltak csodálatos fürtjei! - mokány srácot, a közönség szó szerint tombolni kezdett. Imádták Csabát. Öt, aki a Széchy-iskola első fecskéi közé tartozott. És a legény csodák- csodájára már tizennégy évesen országos bajnokságot nyert 200 méteres pillangón. De nemcsak ebben a számban, vegyesúszásban is hamarosan megmutatta oroszlánkörmeit. Három olimpián vett részt, a münchenin, a montrealin és a moszkvain. Mindezt 1972 és 1980 között kivívni komoly teljesítménynek számított, hiszen pontosan az ő számaiban óriási volt itthon a rivalizálás. 1977-ben Jönköping- ben a 400 méteres vegyesúszásban bronzérmes, de a Nyugat- Berlinben elért 1978-as világbajnoki ötödik helye is tiszteletet parancsoló eredmény. Ugyanis ekkoriban itthon és külföldön egyaránt extraklasszisok voltak az ellenfelei. Gondoljunk csak az ő korosztályába tartozó Hargitay Andrásra, vagy az amerikai úszókra. De térjünk vissza a szimpátiára, a Csabát kísérő rokonszenv- re. Tapsolták, ünnepelték őt, a srác pedig valami komisz mosollyal, ahogy Murilló festményein az angyalok, úgy tette zsebre a népszerűséget. De az angyalarcú legények is kiöregszenek egyszer. Sós Csaba esetében ez 1982-ben történt. A versenyzőként szorgalmas, céltudatos sportember az életre is pontosan ugyanezzel az elszántsággal, tervszerűséggel készül. 1979-ben szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán, majd egy évvel később orvossá avatják. Vagyis nagy álmát meg tudja valósítani, az orvostudomány legújabb útkereséseit próbálja beépíteni edzői munkájába, versenyzőinek felkészítésébe. 1982-ben még a budapesti Spartacus trénere. 1985. január 1-jén kerül a Ferencvároshoz, ahol nem is a semmiből, hanem sokkal inkább a mínuszból kellett újból úszószakosztályt teremtenie. Elnyűhetetlenségével, kudarctűrőképességével ezt a harcot is vállalja, s ma már 100— 120 igazolt versenyzővel rendelkezik a Ferencváros. Amikor azt próbálom firtatni Csabánál, hogy Lakos Gyöngyvér Eb-ezüstérme után (1995-ben Bécsben a vegyesváltóban lettek másodikak az Európa-bajnokságon) lesz- nek-e újabb nemzetközi sikerei a Fradi-úszóknak? Azzal a pajkos, az évtizedek alatt megkophatat- lan mosolyával magabiztosan bólint. Két-három klasszist remél, olyanokat, akik méltóan képviselhetik ezt a hajdanán nagy hagyományú zöld-fehér szakosztályt. A mosoly a régi, és hiába tapossa már harminckilencedik évét Sós Csaba, nekem mégis rendre az a rajtkövön álló kis kamasz jut eszembe. Na, na, azért nagyobb tisztelettel beszéljünk Róla, elvégre most már Mesteredző. Ja, és még valami, a nyáron jön a régóta várt trónörökös, Sóséknál a közvetlen utánpótlás. Ha még ez a kis ebadta is egyszer riportalanyom lesz, akkor esküszöm megleltem az öregség elleni elixírt. Gyenes J. András AVIS TOYOTA
