Emlékalbum - 25 éves a Fradi Újság (1995)
Emlékalbum 1.
18 A FRADI HÍRADÓTÓL A ZÖLD SASOKIG ságot nyertem, harminc valahány egyénit. Valahogy nem jutott rá idő, hogy utólag összeszámoljam.- Legsikeresebb éved?- 1962. Európa-bajnokságon harmadik hely 400 vegyesben, hat egyéni magyar bajnokság és kettő váltóban. Az év sportolója lettem. Szép volt! Érdemes volt érte hajtani. Három olimpia és egy levél Róma, Tokió, Mexiko - három olimpia, amely kevés sikert tartogatott számára. Universiadék, amelyek győzelmeket hoztak. Mielőtt kiutazott Mexikóba - doktorrá avatták, s miután hazajött - visszavonult.- írtam két gyönyörű levelet. Egyet a szövetségnek és egyet az FTC-nek. Megköszöntem az úszóéveket, s felajánlottam szolgálataimat úgy is mint úszó és úgy is mint orvos.- Igénybe veszik?- Részben. A sportorvoslás izgat, az úszóoktatás sem kevésbé. Már ügyelgetek az uszodában...- Ha újra kezdenéd?- Megint csak úszó lennék. Gazdag, szép élményeim vannak. Bejártam a világot.- És ha klubot kellene választani?- Ismét csak a Fradit választanám. Réti Anna (1971) „ITT NEM LEHET NYUGDÍJBA MENNI” Vannak all-round sportolók, és vannak all-round szurkolók. Kovács György ilyen szurkoló. Minden érdekli, ami ferencvárosi sportolók körül történik. No, persze egy all-round szurkolónak is van „főszáma”. Mi más is lehetne, mint a labdarúgás! De ebben a számban is sokoldalú és lelkiismeretes. Kijár az első csapat edzéseire, a tartalékcsapat mérkőzésére, szurkolói ankétra és elkíséri a csapatot vidékre is. Azt mondja: a vidéki utak, olyan élménnyel ajándékozzák meg, amelyre foci nélkül nem kerülne sor. Csak úgy szórakozásból nem menne kirándulni. Focival? Az más! Ha nyer a csapat, akkor szebb a kirándulás, ha veszít, megvigasztal az új környezet.- Az ország majd mindegyik városát megismertem így. Már, ugye azokat, amelyeknek van NB I-es csapatuk... Negyvenegy éves. Hatéves kora óta szurkol a Fradinak.- Hogy lesz valakiből hatéves korában Fradi-drukker?- Kispesten laktunk, ma is ott lakom. A Százados útra jártam iskolába. Közelebb lett volna éppen a kispesti, vagy az MTK-pálya. De egy igazi szurkolót nem befolyásolja a távolság. Nekem akkor nagyon tetszett Sárosi dr. játéka. Először neki szurkoltam, azután a Fradinak, s azóta jóformán mindegy, hogy ki játszik, én a csapatnak szurkolok. Brnóba és Ljubljanába is elkísérte a csapatot. Ez az egyetlen szenvedélye. A szurkolás kitölti a szabad idejét. Mert mint mondotta, edzésre jár, az első, a tartalék, az ifi, de még a kölyökcsapat mérkőzéseit is megnézi. Ha nincs foci, akkor „kézilabdázik”, vagy télen jégkorongra jár. Tévét, mozit, csak abban a rövid holtidényben néz meg, ami a foci és a jégkorong között adódik.- Mikor elégedett a szurkoló?- Nem biztos, hogy győzelemnél. Bár azért az kell a jó hangulathoz, de elégedettség csak jó játék és jó csapatszellemnél jöhet szóba. Mindennap ugye bajnokságot sem lehet nyerni. Ellenfelek is vannak.- Melyik csapatra volt a legbüszkébb?- Az 1966-osra...- Mérkőzésen kiabál? Ideges?- Nem. Van egy baráti köröm, évek óta együtt szurkolunk. Inkább velük szoktam kiértékelni.- Mennyi ideig tart egy ilyen értékelés?- Az attól függ...- Mitől?- Hát, hogy vereség, döntetlen vagy győzelemről van-e szó. Mert a vereség megemésztéséhez két- három nap is kell. A győzelemnek elég egy is.- Kedvencek?- Albert, Páncsics, Géczi Pista, meg mindegyik játékos. Nagy szívem van... Foci, korong, kézilabda, meg böngészem az újságot, hogy hol, milyen sportágban játszik a Fradi.- Meddig lehet szurkolni?- Itt nem lehet nyugdíjba menni. Az benne a jó. A sportoló kiöregedhet, a szurkoló nem! Réti Anna (1971) A RÁDIÓ ÉS A TÉVÉRIPORTER ÍRJA: A bilbaói repülő kaland A bilbaói oda-vissza repülőút 1965-ben mint „a nagy kaland” vonult be életem történetébe. IL 14-es különgépen repültünk Genován keresztül. A Riviéráig minden rendben volt, ám utána Dél-Franciaországban hirtelen nagy táncba kezdett gépünk. Olyannyira, hogy nemcsak a biztonsági öveket kellett becsatolnunk, hanem még fogódzkodni is, egymásba és a fotel karjába. Évike kedves légikisasszonyunk, kicsit félve adta tovább a pilótafülke hírét: 100 kilométeres ellenszélben repülünk. Útirányunk is módosult, nem repülünk el Toulouse fölött. Egyébként a viharzónát nem tudjuk kikerülni, mert kis gépünk nem emelkedhet 3200-3500 méter fölé... Megcsillant alattunk a mélykék tenger, balról láttuk San Sebasti- ant, néhány perc és már Bilbao felett köröztünk, egyre süllyedve. Két-háromszáz méterre úsztunk el a repülőtér felett, de leszáll ni nem tudtunk, mert mint később kiderült, rendkívül élénk széllökések zavarták a műveletet. Negyedóráig tartott a próbálkozás s aztán a szokásos huppanás - megköny- nyebbíilt sóhaj, a pilótáknak járó taps és kiszállás. Gépünk személyzete bilbaói három napjának nagy részét a repülőtéren, gépünk körül töltötte. A mérkőzés után, déltájban elhagytuk a repülőteret, az egyetlen megálló ismét Genova volt. Odáig simán el is jutottunk. Gondoltuk, gyorsan eltelik az egy órásra tervezett pihenő. Az egy órából három lett. Javítgatták gépünk egyik motorját. Valami fontos alkatrész meghibásodott. Hirtelen olaszmagyar kooperáció jött létre, s egyszer csak Évike jelentette a már türelmetlen társaságnak: be lehet szállni. Kigurultunk az indítóhelyre, amely csak pár méterre volt a tengertől. Hátat fordítottunk a víznek, két motorunk megkezdte a bemelegítést, rezgett a kis masina és vártuk a meglódulást. Lódu- lás helyett azonban a motorzaj egyre gyengült. Végül megálltak a légcsavarok. Várunk, várunk... Teltek, múltak a félórák, a nap lassan már lebukott s mi még mindig csak ültünk a várócsarnokban egyre türelmetlenebbül. Aztán ismét hangzott a boldogító beszállási kérés. Simán emelkedtünk fel az utazó magasságra, közben kint besötétedett és háromnegyedórás repülés után Bolognát láttuk. Ám alighogy észleltük ezt a nagyszerű látványt, közölték, hogy „sajnos, Milánóba kell mennünk, le kell szállnunk...” Ez már gyanús volt. Milánó jó nagy „ugrásra” van Bolognától és különben is, mi köze a budapesti vonalhoz? Az utolsó előtti fotelpárban ültem, jobbomon az ablak mellett Mátrai Sanyi olvasgatott, mögöttem Havasi Sanyi és Juhász Pista felváltva szólt előre, közölve, hogy véleményük szerint a tőlük látható jobb oldali motor nem megy. Azaz, egy motorral repülünk... A motorhír pillanatokon belül a kabin elejére is eljutott, egyedül a két kártyázó társaságot hagyta hidegen. Havasi állandóan ismételgette mögöttem: „Nem megy a motor, nem megy a motor...” Jó fél óra után Juhász Pista rosszul lett. Szellő Ambrus doktor azonnal gyógyszeres segítséget nyújtott. Egyszer csak látótávolságba került a milánói repülőtér: a szokásos lámpasorok helyett reflektorok világították meg a leszállópályát, amelyen meglepően simán talajt fogtunk. Előre gurultunk és nem vár látvány fogadott bennünket. A beton két oldalán tűzoltó- és mentőautók sorakoztak, fehérköpenyes ápolónők és szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Kinyílt a gép ajtaja és elsőnek egy nyurga orvos lépett be: „Hallottam, valaki rosszul lett a gépen, segíteni szeretnék...” Az a valaki Juhász Pista volt, aki szépen megköszönte a segítőkészséget, de közölte, hogy Szellő doktor már rendbehozta. De legfőképpen az a tény, hogy földön vagyunk. Mint a csodagyerekekre, úgy néztek ránk tűzoltók, mentők, rendőrök... Mi történt? Pilótáink elmondták, hogy igaza volt Havasinak: egy motorral repültünk, de az még nem lett volna különösebb baj, hanem a nagyobb baj az volt, hogy elrepedt a benzinvezető cső és minden pillanatban fennállt a robbanásveszély. Tehát azért állították le az egyik motort. Rádióközlésükre Bolognától kezdve Észak-Olaszország irányító állomásai ezt a kis IL 14-est figyelték, irányították. Besegített egy olyan repülőgép is, amely fölöttünk repülve adott adatokat, hogy biztosítsa a milánói célba érkezést. Hajnalban négy MALÉV- egyenruhás férfit fedeztünk fel. Ferihegyről ők hozták a kisegítő gépet. Az a bizonyos bilbaói hosszabb ápolásra szorult. Még néhány óra eltelt nehéz várakozásban és aztán tíz óra tájban nekikapaszkodtunk a levegőnek, és „megcéloztuk” Budapestet. Simán repültünk, már feledtük az előző napi izgalmakat, amikor egy velünk azonos sebességű kis olasz gép csatlakozott hozzánk, jobb oldalunkon alig ötven-száz méterre repülve kísért bennünket, egészen a jugoszláv-olasz határig... Ez a látvány egy kicsit visszaidézte az előző nap történteket. A kísérőgép pilótája a határnál búcsút intett, nagy kanyart csinált és elvált tőlünk. Utunk Ferihegyig sima volt. Persze, megkönnyebbülten fogadtak bennünket aggódó hozzátartozóink. Kétszeres öröm volt a viszontlátás. Gulyás Gyula (1971)
