Emlékalbum - 25 éves a Fradi Újság (1995)
Emlékalbum 2.
I A FRADI HÍRADÓTÓL A ZÖLD SASOKIG 33 Színes egyéniség Látogatás Horváth Árpádnál Amikor beszélgetni kezdtünk, azt kérdeztem tőle: szeretném ha elmondaná, mi az erénye és mi a hibája. Habozás nélkül így felelt:- Nincs nekem erényem semmi. Csak hibám. Nem tudok célszerűen, és „okosan” mozogni. Jól rúgok, de az esetek többségében vaktában vágom el a labdát, s bár iparkodom nagyon, a leadások zöme az ellenfélhez megy. És szerelni is jobban kellene. Meg helyezkedni.- És a fejelés?- Ez az egy, amiben talán „tűrhető” vagyok. Meg talán az ellen sem lehet kifogás, hogy nem hajtok szívvel-lélekkel. Más erényem- nincs. Bevallom: ilyen labdarúgóval még nem találkoztam. Horváth az a típus, akiből - sajnos - kevés van. Ha több lenne: a magyar labdarúgás valamivel előbb állna. Különben Horváth Árpád - nemcsak azért mert szerény - rendkívül színes egyéniség. Pontosan öt éve ismerem, mégsem gondoltam, annyi minden van benne, mint amennyi beszélgetésünk alkalmával kiderült. Hogyan került a Fradihoz?- Ifjúsági játékos voltam, és a Gammában rúgtam a labdát. Emlékszem, esős, novemberi délután volt, amikor odajött hozzám egy bácsi, és azt kérdezte: nem akarnék-e a Ferencvárosban játszani? Meglepetten néztem rá, és azt feleltem: dehogynem. Aztán - eltelt egy kis idő. A bácsit folyton ott láttam a Gamma mérkőzésein, aztán egy szép napon megvárt, amíg felöltöztem, s - vitt magával az FTC pályára. Mintha ma történt volna, olyan világosan él emlékezetemben: bemutatott egy jól megtermett férfinek, akiről másnap tudtam meg, hogy nem más, mint - Csanádi Ferenc. A jelenlegi edző. O ugyanis akkor az ifikkel foglalkozott. Jó érzés visszagondolni rá: végtelen szeretettel fogadott. De nem igazoltak le mindjárt, hanem- az első csapat tartalékjaként - Kalocsa mellé utaztam én is, egy hírverő mérkőzésre. Hajós községbe. Ott dobtak a „mélyvízbe”, s úgy látszik tűrhetően focizhattam, mert Vilezsál Oszkár - aki akkor az első csapat edzője volt - javasolta: igazoljanak le. Szóval: úgy kerültem a klubhoz, hogy egy szurkoló vitt be az Üllői úti pálya kapuján. Mindennek már - hét éve. Azóta Horváth Árpádból az első csapat Jolly-Jokere lett, hiszen a védelemben - kivéve a kapus posztját- minden ponton játszott, sőt többször elöl is szerepelt középcsatárként. Mint mondta: körülbelül ötven alkalommal játszott az első csapatban, bajnoki, vagy nemzetközi mérkőzéseket, ami - szerinte- édeskevés ahhoz, hogy elégedett legyen. Nem is az. Pedig sikeres volt a bemutatkozása - l:0-ra nyertek a Videoton ellen - és jó volt a folytatás is, amikor szellemes, korszerű játékkal Dunaújvárosban győzött a zöld-fehér gárda.- Balszerencsém - magyarázta kissé letörten - hogy azóta általában nehéz feladatokkal látnak el, kisebb ellenfelek ellen ritkábban jutok szóhoz. így rám bízták, nem is egyszer, Dunai II őrzését, amikor az Újpesti Dózsával játszottunk, és én fogtam Kozmát is, a Honvéd ellen. Vagy egyszer Farkast, a Vasas elleni mérkőzésen. Mindig jó, vagy közepes bírálatot kaptam, a Népsport osztályzatait néha még túlságosan is hízelgőnek tartottam. Mégis: a nagy mérkőzések után majdnem mindig kikerültem a csapatból. Mert meggyógyult, akit előzőleg helyettesítettem, vagy mert taktikailag más játékos „fért bele” az edző elképzeléseibe. Bevallom: emiatt elkeseredett is vagyok, de hát mit tegyek? Amikor beállítanak, játszom. Odaadóan, becsületesen. Hogy ne legyen rám panasz, ne korholjanak a játékostársak és - az edző sem. Horváth Árpádot nem is korholja - soha senki. Éppen ellenkezőleg. A csapat ^minden tagja végtelenül szereti csendes, szerény természetéért, miként ő is jó barátjának vallja az egész társaságot, ám annyit azért elárult: a legjobb barátai közé Vörös Bélát, a tartalék kapust, továbbá Megyesit, Muchát, Martost, Bartosikot és Vépit sorolja.- Vannak-e vágyai, céljai, amelyeket nagyon szeretne elérni? - kérdeztem a halkszavú óriást. (Hadd említem ugyanis meg, hogy ő a csapat legmagasabb játékosa, 186 centi.)- Vágyaim? - kérdezett vissza.- Vannak. Mindenekelőtt az, hogy végre szerezzek egy kis önbizalmat. Nem tudom miért, nekem ugyanis folyton gátlásaim vannak. Sokszor még az edzéseken is. Kemény, nagy darab ember vagyok, valahogy mégis - félek. Ha közük velem, hogy játszom vasárnap, egyszeriben remegni kezdek. Ha kint vagyunk a pályán, eltelik 15- 20 perc is, amíg ráébredek, hogy a kezdő csapatban rúgom a labdát.- Igen, vannak még álmaim is. Mindenekelőtt az, hogy végre gyöHa támad a csapat, nincs más feladata, mint beékelődni a védőfalba, s az ölelő karok szorításából kiszabadulva gólt, gólokat dobni. Látszólag - semmi. De, aki látott már női kézilabda mérkőzést, az tudja: nem kisasszony-dolog. A birkózószőnyegen - férfiak - nem szorítják olyan keményen egymást, mint ahogy a védők „ölelik” a beállóst. Ölelő karok, birkózó szorítások ide, vagy oda: Takácsné 136 gólt dobott az ellenfelek kapujába. Huszonhat mérkőzésen. És ezzel a teljesítménnyel: gólkirálynő! Életében először. Pedig már 10 éve játszik az NB I-ben. A Ferencvárosban. Mégis csak most sikerült.- Hogy miért? Erről faggattam a SC Lipcse- FTC BEK-mérkőzés után. Nem volt kedve. Érthető: kiesett a csapat. S neki sem ment jól a játék. Ebben persze ludas Junghaus, a németek magasra nőtt játékosa is, aki úgy kapaszkodott 50 percen keresztül Takácsnéba, mint a hajótörött az óceán közepén egy deszkaszálba...- Milyen érzés gólkirálynőnek lenni? Hirtelen nem is tudott rá válaszolni. Kis ideig gondolkodott, s aztán ezt mondta:- Eddig nem is gondoltam erre. Nem volt időm az elmélkedésre, mert készültünk a BEK-mérkőzé- sekre. Az fontosabb volt. Később:-Jó. Nagyon jó. De én szívesen elcseréltem volna Flecknével a bajnoki aranyéremért! így csak fél öröm az öröm. Egy góllal kellett volna nekem, vagy valamelyik társamnak többet dobnia ahhoz, hogy bajnokokok legyünk! Egy gól! Huszonhat mérkőzésen egy gól. És az egy gól miatt az aranyéremből - ezüst lett. Pedig az utolsó mérkőzés előtt már mindenki keret verjek a csapatban. Aztán az, hogy szövetkezeti lakáshoz jussak. Jaj, de szép is lenne, éppen huszonötödik születésnapomon beköltözni a feleségemmel és - nyolchónapos kis srácommal. Reméljük, minden vágya teljesül ennek a rokonszenves fiúnak. Nagymarosi László (1962) azt mondta, hogy az FTC a bajnok. A Takácsné és Szókéné vezérelte bajnokcsapat kétszer is legyőzte a trónkövetelő Vasast. Az utolsó találkozót az FTC Ózdon játszotta, a Vasas Veszprémben. Az eredmények: FTC-Ózdi Kohász 12:10, Vasas-Bakony Vegyész 17:9(!). Ha 13:10-re győz a Fradi, vagy a Vasas csak 16:9-re-az Üllői útra kerül az aranyérem. Nem így történt. És ezért szomorúak az FTC játékosai. Takácsné is, aki pedig Ózdon a 12 gólból hetet dobott!- Szereti ezt a szerepkört? A „húsdarálást”?- Talán furcsán hangzik, de imádom! Nagyon sok lehetőség van középen arra, hogy gólt szerezzek. Jobb, mint szélsőnek lenni. Évekig jobbszélső, majd jobb 2-es átlövő voltam. Mind a két posztot szerettem, de a beállósság mindennél többet ér. Sokat kell mozogni, harcolni. És ez jó Persze néha akadozik még a játékunk, azért, mert Sterbinszky kiválása után Szókéné átkerült a bal oldalra és Csiha lett a jobb oldali átlövő, s nem vagyunk még igazán összeszokva. Amikor azt mondja, hogy Sterbinszky: kicsit megváltozik a hangja. Érthető. A válogatott játékos egyik pillanatról a másikra bejelentette, hogy más egyesületben akar játszani. Bejelentése mindenkit váratlanul ért. Nem adták ki. Leállt! És a lehetőség így mi más is lehetett, mint az, hogy megpróbálják kiharcolni a dobogóra jutást!- Ha valaki a bajnokság előtt azt mondja, hogy ezüstérmesek leszünk, boldogan elfogadtuk volna. De így... Elkeseredett. Pedig van már aranyérme bőven. Közte a legfényesebb, az 1965. évi világbajnokA gólkirálynő öröme és bánata T
