Fradi újság (1992)

1992 / 4. szám

FRADI ÚJSÁG 9 BÜCSÚ-100NAFHÚLVA... Még 100 nap és egy legendás fe­rencvárosi sportember pályafutásá­ra pontot tesz a múló idő. Elek Gyula a női kézilabdázók mestere feláll az edzői kispadről és belép a nyugdíjasok táborába. A Fradi tábor, amely őt annyira szívébe zárta - igaz, volt miért! - nos, nélkülözni fogja a megszokott mesterét. Nélküle szinte elképzel­hetetlen volt az FTC kézilabdaszak­osztálya, s most immár karnyújtás­nyira az utolsó edzés, az utolsó mér­kőzés... Száz napnyira mindettől egy val­lomásra, egy visszapillantásra kér­tük fel a Ferencvárosi Torna Club örökös tagját, az ezren túli meccsszámmal büszkélkedhető Elek Gyulát. * Hajdanán, a Lónyai utcai Refor­mátus Gimnázium tanári karának, a diákoknak három olyan sportág volt, amelyben nem szerették, ha őket megelőzte valaki. A tornászok, a röplabdázók és a kézilabdázók majd mindig az iskolai bajnokságok legjobbjai voltak. Sőt! Volt olyan szituáció, amikor a mi iskolai válo­gatottunk megegyezett a magyar röplabda válogatottal! Én a sport­ágamban a szerény harmadik vo­nalhoz tartoztam. Aztán egyre fel­jebb és feljebb kerültem... Az osz­tály első csapatából - többedma- gammal elmentünk az Elektromos­ba kézilabdázni. Természetesen az ifi első csapatba, majd a felnőttek közé kerültünk. Som, Mojzes, Fü- lep és jómagam hamar az első osz­tályban találtuk magunkat. Jól ment a játék... Som Feri hamar vá­logatott lett! 1956. október 21-én a Kinizsi vezetőivel kezdtük meg a tárgyalásokat. A forradalom izgal­mas napjai után immár FTC pecsét került a tagkönyvembe! Világéle­temben átlövőt játszottam - a Fra­diban is ezen a poszton szerepel­tem. Egészen 1962. szeptember 10- ig. Az FTC-Győri ETO volt a „Hattyúdalom” - 13-12-re győz­tünk és a meccs után egy sörrel töb­bet ittam - pályafutásom végé­tért... Hogy mi fért ebbe a Fradi pálya­futásba? Mily sokan és büszkén monda­nák - bajnoki ezüstérmek! Pedig abban a csapatban, ahol öt váloga­tott játszott - Som, Berendi, Kele, Vájná, Iglódi - nos, éz talán nem is volt olyan nagy siker... A Vörös Meteor mögött örök másodikok voltunk... A klub történetének egy neveze­tes eseménye azonban a nevünkhöz fűződik: 1957. augusztus 20-án egy nemzetközi torna keretében mi avattuk fel az Üllői úti pálya immár tribünökkel ellátott kézilabda ott­honát. A Bayern München, a Pilsen és a Vörös Meteor előtt nyertük a pályaavató tornát! Személyes emlé­kem? Eltört az orrcsontom - a mai napig viselem nyomait... Legnagyobb nemzetközi sike­rünk is egy nemzetközi tornával kapcsolatos. 1960 januárjában a ki­éli tornán nem kevesebb, mint há­rom korábbi BEK győztes volt az ellenfelünk! És a kupát megnyer­tük! Életünkben először játszot­tunk tízezres sportcsarnokban, éle­tünkben először éreztük a siker ilyen édes Izét... A következő év­ben mindez már csak emlék volt. Nem nevezhettünk a tornára, a ma­gyar sportszervek nem engedélyez­ték NSZK-beli útunkat... A koráb­ban nyert trófeát - mint védők - postán küldtük el - egy Üllői úti edzést követő „serlegbúcsúztatő” alkalmával... Persze azért még sok külföldi tornán szerepeltünk - és szobatár­sammal - ki más lehetett volna mint az 1942 óta osztálytársként, barát­ként ismert Som Feri - nos, sok kedves helyen megfordultunk, sok szép gólt szereztünk. Feri egyéb­ként életemben döntő szerepet ját­szott, 1956-ban az ő hatására jöt­tem az FTC-be... Aztán a játékosévek szép lassan elmúltak, tulajdonképpen búcsú­meccs nélkül - búcsúztunk... A fia­talságtól, a góloktól, a napi edzé­sektől, a társaktól. De nem a kézi­labdától... Visszavonulásom után három nappal a VM Közért edzője lettem. Közben azonban megtartottam FTC-tagságomat, hiszen az FTC férfi kézilabda-szakosztály vezető­ségének tagja, időnként vezetője maradtam... Három és fél évig - 1965. november 30-ig azonban a „főállásom a Közért edzői kispadja volt. Katasztrofálisan kezdtünk: a később kieső MTK-tól 6-1-re ki­kaptunk! így is dobogós helyen vé­geztünk! Ragyogó gárda volt ekkor ebben a csapatban - a kapusunk kü­lön is a szívemhez nőtt: Rothermel Annának hívták - ő lett a felesé­gem... A Fradiba már vele érkez­tem - ő volt az 1965-ös VB legjobb kapusa! Szóval nem jöttem üres kézzel... Az első FTC meccsem váratlan sikert hozott: a hihetetlen jó erők­ből álló TF csapatát 5-1-re legyőz­tük! Ez - amint később kiderült, egy ezres meccsszéria első állomása volt - mármint ami engem illet! És ez az első - az 1966-os év - egyben a klubnak is egy első volt: az FTC először nyert kézilabdában bajnoki címet! Talán a Spartacus elleni ide­genbeli győzelem után gondoltam először arra, hogy bajnokcsapat le­szünk! Istenem, hogy ünnepeltek bennünket! Óvári doki bácsi vezetésével a szurkolók egy nagy hordót gurítot­tak a pálya közepére - megcsapol­ták - és ott együtt a szurkolóinkkal egész éjjel a pálya salakján ünnepel­tünk... Ott, ahol mindig győz­tünk... Felejthetetlen szép emlék - még akkor is, ha másnap engem elővettek. Som Feri - aki akkor már elnökhelyettes volt - hivatott és kaptam hideget, meleget - de sok szép szót bizony nem... Örömöm azonban így is határtalan volt - a klub történetében - mi, az általam vezetett gárda nyerte az első kézi­labda bajnokságot! Ne vádoljon senki elfogultsággal, de az akkor szerepeltek nagyon a szívemhez nőttek. Aztán az első 15 év(!) egyértel­mű sikersorozat - négyszer bajnok­Az FTC 1980-as csapata. Balról: Csiha, Gálfi, Nemere, Elek Gyu­la, Rácz, Lengvári, Csajbókné, Berzsenyi, Szabó, Fiedler, Kuns- tárné, Hriváné, Csulikné. ságot nyertünk! - de ha nem, akkor is dobogón végeztünk! Ózdon 1 gól­lal veszítettük el az ötödik bajnok­ságunkat... A Vasast két alkalommal megver­tük, mégsem lehettünk bajnokok... A bajnokság finisében ugyanis mi Ózdon, a Vasas Veszprémben mérkőzött. A két város között „élő vonal” volt, amikor mi gólt dob­tunk, a Vasas is... A meccs előtt 10 góllal volt jobb a gólkülönbségünk - végül egy, azaz egy góllal elveszí­tettük a bajnokságot... Nagyon fájó emlék, kicsit hasonló a focisták do­rogi emlékezetes bajnokság-veszté­séhez. Elképzelhető, hogy síri han­gulat uralkodott a máskor vidám Fradi autóbuszon. Apropó - autó­busz. A lányok nevében is külön kö­szönet az FTC autóbusz „örökös pi­lótájának” Medgyesi Lajos bará­tunknak a sok évtizedes „szállí­tásért”. Szép volt Lajos! És szép volt lányok - az a sok nemzetközi meccs, amit közösen megvívtunk. Egy kicsit balszeren­csések voltunk. Emlékeztek: min­den sorsolásnál az NDK bajnoka jutott... Egyszer azért a BEK dön­tőbe jutottunk: Pozsonyban a Kijev „csak” két góllal győzött le bennün­ket - így kupaszereplésünk „csak” ezüstre sikeredett. A KEK-et vi­szont 1978-ban megnyertük - még­hozzá minden Európa Kupa vonat­kozásában elsőként a magyar csa­patok közül! A Fradinak is mi vol­tunk az első KEK győztesei, még­hozzá veretlenül! Minden meccsen győztünk! A sikerhez vezető úton az Inter Bratislava elleni idegenben játszott meccs nagyon emlékezetes. A 20-19-es győzelmünk érdekessé­ge, hogy a hátsó három emberünk - nevezetesen Csiha, Lelkesné, Csu­likné - a 20-bói 19 gólt lőtt! No és Berzsenyi káprázatosán védett! Aztán jött a döntő a Körcsarnok­ban - győztünk! A drága ferencvá­rosi szurkolók tombolva buzdítot­ták a lányokat - akik ezen a napon is emlékezetes kupasikert arattak! A meccs utáni örömmámorban a Fiedler lányok apukája olyan len­dülettel futott hozzám, hogy meg­öleljen, simogató kézmozdulattal átöleljen - mindebből egy pofon erejű ütés lett - napokig csengett a fülem... Dehát akkor minden szép volt - öröm honolt az edzői kispadon... A sikerek aztán végetértek - ge­nerációs váltás következett, mind a pályán - mind a kispadon, mind a szakosztályvezetésben. Egyértel­műen lezártam magamban az edzői korszakot, de az élet úgy alakította, hogy ismét a kispadon találtam ma­gam. Hoffmann Pali, a lányok edzője polgármesteri felkérést ka­pott - én pedig edzőit. Nem tehet­tem mást - el kellett vállalnom. A szükség rávitt arra, hogy még két és Elek Gyula 20 évvel ezelőtti sikercsapata - ezek a lányok kétszer is legyőzték a Vasast. Balról: Elek Gyula edző, Hor­váth, Zsidai, Takácsné, Agócs, Csiha, Kiss Károly szakosztályvezető. Elől: Csá- nyl, Elekné, Tőkéné, Bajcsev- né, Szőkéné fél éven át edzősködjem - no per­sze, hogy az imádott Fradinál. Ezt máshol nem tettem volna meg. Rá­adásul a szakosztály vezetője is vol­tam... Lassan minden véget ér... A Fra­diban nagyon sok jóbarátra leltem, az itteni hangulat egyedi, sokszor családi. A Fradiban több, mint a fél életemet éltem... Albert Flóri után immár én vagyok a legrégebbi „iga­zolás”, aki itt az Üllői úton tevé­kenykedik! És most már én sem sokáig. 100 nap múlva felállók az edzői kispadról és most már tényleg nem ülök vissza. Hogy a meccsekre, a klubházba a Fradi pályára kijárok-e? Nem tu­dom. Nagyon nehéz előre jóslatok­ba bocsátkozni, mert előre nem tudható, hogy milyen reakciót vált ki a nyugdíjas élet az emberből... Mennyire igényli a visszajárást és mennyire hiányzik majd a megszo- kottság... Erre előre jósolni felelőt­lenség lenne. Az biztos, hogy szá­momra soha semmilyen körülmé­nyek között nem lesz közömbös a Fradi léte... * A Ferencvárosnak sem kis dicső­sége, hogy egy ilyen sportembere volt, aki mind játékosként, mind edzőként a klub érdekeit szolgálta. Mindezt hosszú évtizedeken át! Mi fradisták büszkék vagyunk rá, büsz­kék, hogy van egy Elek Gyulánk, akinek neve a klub történetében aranybetűkkel íródott, s az az idők végtelenjén át az FTC pantheonjá- ból kitörölhetetlen. 1060 mérkőzés az edzői kispadon, 331 meccs az FTC kézilabda-csapatának tagja­ként - és millió perc a szeretve sze­retett Fradiért. Köszönjük Gyula - és az Üllői úton otthon, a Népliget kézilabda csarnok ajtaja mindörökre nyitva áll. Azon Elek Gyula - ebben és a jövő században mindig beléphet. És az ott álló fradisták tisztelettel ve­szik le előtte kalapjukat... Nagy Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom