Fradi újság (1992)

1992 / 7. szám

2 FRADI ÚJSÁG SAJTÓFIGYELŐ Nem tudok veszíteni Hívogatóan zöld az Üllői úti gyepszőnyeg. Körben a - szekto­rokban - álmosan ásítoznak a szí­nes műanyag székek. Üres a stadi­on. Hétköznap van, délelőtt. A bá­mészkodó villanyújság órája 10 óra után 5 percet mutat. Nyilasi Tiborral, az FTC ifjú - 37 esztendős - vezetőedzőjével aka­dálytalanul jutunk át a 16-os vona­lon, majd bámulatos magabiztos­sággal a pálya szélén megbúvó kis- padig sétálunk. (Megjegyzem a jószerencsém is mellém szegődött, hiszen előző já­téknapon ismét győzött a Fradi, s ezzel újabb lépést tett az áhított do­bogó felé. Mindez azért érdekes, mert mégis más egy vastapsot hozó mérkőzés után beszélgetni a csapat első számú szakemberével.) Útközben még „csipkedem” ki­csit a népszerű „Nyűt” - felszedett kilóit hozom spontán szóba, nem szabődik, nyolc-tíz kilót szívesen le­dobna magáról, igaz kapott ő már ezért eleget barátaitól. Aztán egyik „találkozásunkat” mesélem el neki. Talán négy éve, hogy a bécsi Práterben Austria- Ajax kupameccset játszottak, a hol­land sztárcsapatban, Fischerrel. Természetesen több száz fradi-hívő zarándokolt át a nagy derbire. (Nyi­lasi akkor már megvált az osztrák klubtól.) A jegypénztár előtt szo­rongtunk fiammal, amikor 10-15 fős magyar táborra lettem figyel­mes. Huszonévesek, zöld-fehér sá­lakkal. Nyilasit várták, majd ő be­juttatja mindannyiukat - biztatták egymást. És valóban. Nyilasi befu­tott, kiszállt autójából és egyenesen a fiúkhoz sietett. Akinek nem jutott belépő, az pénzt kapott az egykori Fradi-csillagtól.- Számomra ez így volt termé­szetes. 1970-ben kanyarítottam oda a nevemet a Ferencváros átigazolá­si lapjára, azóta - bármi is történt közben - én megszállottja vagyok az egyesületnek. Én ide „születtem”... Az egyik legnagyobb tradíciókkal bíró sport­klub a miénk, itt minden apáról fiú­ra száll..., Már az én fiam is - Tibi­ké - él-hal az FTC-ért - mondja Nyilasi Tibor.- Nem igazán egyértelmű a Fra- di-tábor megítélése?!- Ezt a klubot mindig szélsősége­sen ítélik meg. Aki szereti, az egy­szerűen megőrül érte - vele alszik, vele ébred -, a másik tábor az, ame­lyik utálja, s hacsak teheti szitkot szőr rá... Alig találkozunk tárgyila­gos megméretéssel.- Nem kis bátorságra vallott, amikor 20 hónapja, minden edzői tapasztalat nélkül leült az FTC kis- padjára...! Nem egy kibic bosszúsá­gára, mégis jöttek az eredmények, s urambocsá, egy „zöldfülű” tanuló érmet hozott bizo­nyítványosztáskor. Bár a „Szép volt, Tibi!” mellett „pofonokat” is be­gyűjtött útja során.- Gyorsan kijelentem, soha sem voltam ártatlan bárány. Éppen a Fradi iránti fanatizmusom vitt és visz bele különböző csínyekbe. Én mindig győzni szeretnék: ez hajt, űz előre. Egyszerűen nem tudok veszí­teni. A vereséget elfogadom, ám ha azt valami susmus, jogtalanság há­lózta be, akkor az indulataimat ne­hezen tudom kordában tartani..., s kifakadok.- Mit tapasztal, változott-e az el­múlt másfél szezon során?- Talán korai még ily módon tü­körbe néznem... Nem tudom mitől van..., ahol én vagyok, „előfor­dulok”, ott mindig történik vala­mi..., valami rendellenes, valami rendkívüli, váratlan..., ami előre nem kiszámítható. Valahogy mág­nesként vonzom a történéseket..., csak pergessük vissza az előző esz­tendőket. A focibarátok tudják, hogy játékosként sem voltam egy könnyen kategorizálható figura: „ez jó gyerek, szép gyerek”, „ez szófo­gadó fiú”... Volt egy pályatársam, jó bar­átom, egy zseniális focista, akit Tö- rőcsik Andrásnak hívnak..., nos, ő hasonló cipőben járt: körülötte mindig megmozdult a levegő...- A mérkőzések előtt hogyan tud „tüzet” gyújtani az öltözőben?... Mesélik, hajdan Dalnoki Jenő ver­seskötetből idézett, úgy küldte „harcba” katonáit...- Nekem ilyen példaképeim van­nak, mint Dalnoki Jenő vagy Rudas Feri bátyám..., meg a többiek. Ha nem is láttam őket játszani, belém ivódott - a klub krónikáját betűről- betűre tudom - hűségük, fanatiz­musuk, ahogyan rajongtak a Fe­rencvárosért. Amíg nekünk ilyen csodálatos szurkolótáborunk van, addig a lege­lemibb kötelessége minden játékos­nak, hogy megfeszüljön, meghaljon a pályán a Fradiért.- Az örök-fradista Karinthy Fe­renc legendás mondatára emlék­szem: „Kossuth-díj, siker, nők, pénz, ez mind szép-szép, de egy gól a balfelső sarokba, tudják, az lehet az igazi...”- Tibi! Nem mozdul meg a lába, ott a pálya szélén? Nem hiányzik az a fránya góllövés?- Már túl vagyok ezen. 33 évesen „kiégtem” mint játékos - idegileg, fizikailag egyaránt. Kétszer operál­tak - gerincemmel - utána még gyűrtem magamat -, hiába... Kis szünet után, amikor már kezdtem éhezni a focira, a sors megajándé­kozott egy nagy lehetőséggel, hogy visszatérhettem az Üllői útra.- Van úgy hogy éjjel felriad ál­mából: Atyaisten! Én a Fradi edző­je vagyok!?- Ez még elkerült engem. In­kább nehezen alszom el, hiszen óhatatlanul hazaviszem egy-egy meccs hangulatát, a hétköznapok perlekedéseit...- Mit gondol, kell a foci a szak­embereknek? Nem vesztett a nép­szerűségéből?- Mindenképpen kell! A futball, és ami körülötte forr az a cirkusz - jó és rossz értelemben egyaránt. Foci nélkül színtelenebb lenne az életünk... Három-négy hónapja mindenki elátkozta a magyar lab­darúgást..., aztán eljött a tavaszi idény..., és tódultak az emberek a meccseinkre. Még mindig ez a le­golcsóbb szórakozási lehetőség..., vagy talán csak erre telik?! Az em­berek a stadionokban levezethetik belső feszültségeiket, s ideig- óráig megfeledkezhetnek megélhetési gondjaikról... Sajnos a lelátók han­gulata egyre durvább..., ennek okát máshol kutassuk.- De térjünk vissza a foci-pályá­ra! Van kedvenc játékosa?- Mindig azokat szerettem, akit töretlen becsvággyyal győzni aka­rással csinálják ezt a sportágat.- Kell, hogy játékosai higgyenek Nyilasi Tiborban?- Számukra nélkülözhetetlen, hogy bízzanak edzőjükben, s maxi­málisan elfogadják az utasításokat. Ha már nem látom a csillogást a szemükben, akkor tudom, legjobb lesz ha továbbállok.- Rajtakapta magát, hogy egy- egy játékosban önmagát keresi?- Hihetetlen öröm számomra, hogy akik az elmúlt másfél év során előtérbe kerültek, játékukkal meg­hálálták a bizalmat. Büszke vagyok rájuk..., Lipcsei Péterről senki nem tudta, hogy kicsoda, és miért is ka­pott helyet a Fradi 11-ben, fél év után már őrjöngött érte a közön­ség..., a kis Albert, a harmadik sor­ból került a reflektorfénybe, és bi­zonyította: briliáns spiller. Telek Andrást egyre bíztattam, eljön a Te időd!, Nem menj le Békéscsabára! S lám, most a csapat erőssége...- Nem hiszem, hogy meglepem megállapításommal. Edzői karrier­jének fontos hónapjai következnek.- Nem azt számolom, hogy mi­kor jár le a szerződésem. Azon dol­gozom, hogy a végelszámolásnál a dobogón legyen a csapat. A bajnok­ság végén nem fogok átigazolási hi­ányosságokra, a sérülések számára, az Üllői-útra beköltöző pechre hi­vatkozni - ez nem az én kenyerem. Eredménycentrikus voltam min­dig... Játékosként sem cidriztem egy-egy sorsdöntő mérkőzés előtt, inkább felpörgettem magamat, ins­pirált a nagy kihívás. Most sem félek... Módos István (Riport) A jónéhány héttel ezelőtt megje­lent cikkhez csak annyit - Nyilasi és csapata mérkőzésről-mérkőzésre vastapsos ünneplés részese, a nagy álom pedig karnyújtásnyira van... Az FTC-UTE rangadón a II. félidő is szurkolói kezdőrúgással in­dult! Juhász Józsefnek barátai vásárolták meg a kezdőrúgás le­hetőségét. Szép ajándék volt... Heten a születésnapi díszvacsoráról. Balról: Novák Dezső, Nagy Ferenc, Marosi János, Szehr György, Nagy Béla, Dalnoki Jenő, Albert Flórián. Ha lett volna még egy belépőm... Szombaton késő délután történt a dolog. A Fradi-pálya bejára­tainál már jóval a mérkőzés kezdete előtt óriási volt a tömeg. A klubház üvegajtaját is csak komoly nehézségek árán lehetett meg­közelíteni, annyian ácsorogtak előtte. Ahogy nyomakodtam, ara­szoltam az emberáradatban, mellettem megszólalt egy idősebb, hatvanas férfiú: „Uram, nem tudna valahogy bevinni a nézőtérre? Hülye fejemmel nem vettem meg előre a jegyemet, mert nem is gondoltam arra, hogy itt a kezdés előtt már nem kapok. Most itt állok belépő nélkül, pedig én ezt a meccset mindenképpen látni akarom...” A jegy után sóvárgó sportbarát jól öltözött, ápolt em­ber volt, a jegy árát ott szorongatta a markában, nekem meg az if­júságom jutott az eszembe, az ötvenes évek egyik hasonló hétvé­géje, amikor odabent a Honvéd az osztrák Wackerrel játszott, a nézőtér dugig volt, én meg jegy nélkül a kerítésen innen, s ugyan­így szerettem volna bemenni, mint ez az idősebb úr. Nekem akkor könnyebb volt a helyzetem, régi volt még a stadion, alacsonyabb a kerítés, én meg alig múltam tizenhat éves, így aztán nem jelentett különösebb nehézséget bemászni rajta. Sajnáltam, persze hogy sajnáltam a kétségbeesetten toporgó férfit, plusz belépő híján leg­szívesebben bakot tartottam volna neki valahol a kerítés tövében, hogy átsegítsem a falon. De tulajdonképpen kifejezetten örültem a jelenségnek. Annak, hogy manapság, meglehetősen sivár futbal- lunkban egy pályán a mérkőzés napján már nem lehet jegyet kap­ni. Mert noha igaz, hogy az Üllői úton sohasem kong a lelátó, de a táblás ház itt sem mindennapos az utóbbi időben. Vasárnap délután aztán megint eszembe jutott a jegy nélkül maradt szurkoló ismét ott a Fradi pályán, a klubház Csanádi-ter- mében. Ahol ünnepet ült a zöld-fehér klub. Szép ünnepet. Szüle­tésnapot. A kilencvenharmadikat. A vendégek, no és a klub haj­dani nagyságai előtt az egyesület elnöke, dr. Szívós István tartott rövid köszöntőt. Elmondta, 93 évvel ezelőtt dr. Springer Ferenc és kortásai a IX. kerületnek, a Ferencvárosnak sportklubot hoztak létre. Aztán az évek, évtizedek alatt már nem csak egy kerület, egy város, hanem egy ország dédelgetett kedvence lett a zöld-fehér egyesület. Az FTC népszerűsége immár 93 éve töretlen, tábora lelkes s jóban, rosszban kitart csapata mellett. Valahol a szépen feldíszített asztal végén ott kellett volna ülnie az én emberemnek is. Fájdalomdíjként kaphatta volna a meghí­vót, mert biztos vagyok benne, ha nem tudott valamilyen csoda folytán bejutni szombaton a nézőtérre, minden bizonnyal ott ácsorgott valahol a kerítés tövében, hogy legalább a hangzavart hallhassa, a gólok utáni üdvrivalgást élvezhesse. A 93 éves Ferenc­városnak pedig még nagyon sok boldog születésnapot kívánok. Megannyi telt házat s legalább olyan játékokat, mint amelyet most az ÚTÉ-val együtt produkáltak. A többi csapatnak, mondhatnám az egész magyar labdarúgás­nak meg sok- sok hasonló sportbarátra lenne megint szüksége, mint az a hatvan év körüli férfiú, aki az Üllői úti klubház bejárata előtt azt szerette volna, ha valahogy beviszem őt az FTC-ÚTE rangadóra. Soha sem tudom magamnak megbocsájtani, hogy nem volt nálam még egy pályabelépő. Pluszban... Várkonyi Sándor (Foci 7)

Next

/
Oldalképek
Tartalom