Fradi újság (1992)
1992 / 4. szám
FRADI ÚJSÁG 9 BÜCSÚ-100NAFHÚLVA... Még 100 nap és egy legendás ferencvárosi sportember pályafutására pontot tesz a múló idő. Elek Gyula a női kézilabdázók mestere feláll az edzői kispadről és belép a nyugdíjasok táborába. A Fradi tábor, amely őt annyira szívébe zárta - igaz, volt miért! - nos, nélkülözni fogja a megszokott mesterét. Nélküle szinte elképzelhetetlen volt az FTC kézilabdaszakosztálya, s most immár karnyújtásnyira az utolsó edzés, az utolsó mérkőzés... Száz napnyira mindettől egy vallomásra, egy visszapillantásra kértük fel a Ferencvárosi Torna Club örökös tagját, az ezren túli meccsszámmal büszkélkedhető Elek Gyulát. * Hajdanán, a Lónyai utcai Református Gimnázium tanári karának, a diákoknak három olyan sportág volt, amelyben nem szerették, ha őket megelőzte valaki. A tornászok, a röplabdázók és a kézilabdázók majd mindig az iskolai bajnokságok legjobbjai voltak. Sőt! Volt olyan szituáció, amikor a mi iskolai válogatottunk megegyezett a magyar röplabda válogatottal! Én a sportágamban a szerény harmadik vonalhoz tartoztam. Aztán egyre feljebb és feljebb kerültem... Az osztály első csapatából - többedma- gammal elmentünk az Elektromosba kézilabdázni. Természetesen az ifi első csapatba, majd a felnőttek közé kerültünk. Som, Mojzes, Fü- lep és jómagam hamar az első osztályban találtuk magunkat. Jól ment a játék... Som Feri hamar válogatott lett! 1956. október 21-én a Kinizsi vezetőivel kezdtük meg a tárgyalásokat. A forradalom izgalmas napjai után immár FTC pecsét került a tagkönyvembe! Világéletemben átlövőt játszottam - a Fradiban is ezen a poszton szerepeltem. Egészen 1962. szeptember 10- ig. Az FTC-Győri ETO volt a „Hattyúdalom” - 13-12-re győztünk és a meccs után egy sörrel többet ittam - pályafutásom végétért... Hogy mi fért ebbe a Fradi pályafutásba? Mily sokan és büszkén mondanák - bajnoki ezüstérmek! Pedig abban a csapatban, ahol öt válogatott játszott - Som, Berendi, Kele, Vájná, Iglódi - nos, éz talán nem is volt olyan nagy siker... A Vörös Meteor mögött örök másodikok voltunk... A klub történetének egy nevezetes eseménye azonban a nevünkhöz fűződik: 1957. augusztus 20-án egy nemzetközi torna keretében mi avattuk fel az Üllői úti pálya immár tribünökkel ellátott kézilabda otthonát. A Bayern München, a Pilsen és a Vörös Meteor előtt nyertük a pályaavató tornát! Személyes emlékem? Eltört az orrcsontom - a mai napig viselem nyomait... Legnagyobb nemzetközi sikerünk is egy nemzetközi tornával kapcsolatos. 1960 januárjában a kiéli tornán nem kevesebb, mint három korábbi BEK győztes volt az ellenfelünk! És a kupát megnyertük! Életünkben először játszottunk tízezres sportcsarnokban, életünkben először éreztük a siker ilyen édes Izét... A következő évben mindez már csak emlék volt. Nem nevezhettünk a tornára, a magyar sportszervek nem engedélyezték NSZK-beli útunkat... A korábban nyert trófeát - mint védők - postán küldtük el - egy Üllői úti edzést követő „serlegbúcsúztatő” alkalmával... Persze azért még sok külföldi tornán szerepeltünk - és szobatársammal - ki más lehetett volna mint az 1942 óta osztálytársként, barátként ismert Som Feri - nos, sok kedves helyen megfordultunk, sok szép gólt szereztünk. Feri egyébként életemben döntő szerepet játszott, 1956-ban az ő hatására jöttem az FTC-be... Aztán a játékosévek szép lassan elmúltak, tulajdonképpen búcsúmeccs nélkül - búcsúztunk... A fiatalságtól, a góloktól, a napi edzésektől, a társaktól. De nem a kézilabdától... Visszavonulásom után három nappal a VM Közért edzője lettem. Közben azonban megtartottam FTC-tagságomat, hiszen az FTC férfi kézilabda-szakosztály vezetőségének tagja, időnként vezetője maradtam... Három és fél évig - 1965. november 30-ig azonban a „főállásom a Közért edzői kispadja volt. Katasztrofálisan kezdtünk: a később kieső MTK-tól 6-1-re kikaptunk! így is dobogós helyen végeztünk! Ragyogó gárda volt ekkor ebben a csapatban - a kapusunk külön is a szívemhez nőtt: Rothermel Annának hívták - ő lett a feleségem... A Fradiba már vele érkeztem - ő volt az 1965-ös VB legjobb kapusa! Szóval nem jöttem üres kézzel... Az első FTC meccsem váratlan sikert hozott: a hihetetlen jó erőkből álló TF csapatát 5-1-re legyőztük! Ez - amint később kiderült, egy ezres meccsszéria első állomása volt - mármint ami engem illet! És ez az első - az 1966-os év - egyben a klubnak is egy első volt: az FTC először nyert kézilabdában bajnoki címet! Talán a Spartacus elleni idegenbeli győzelem után gondoltam először arra, hogy bajnokcsapat leszünk! Istenem, hogy ünnepeltek bennünket! Óvári doki bácsi vezetésével a szurkolók egy nagy hordót gurítottak a pálya közepére - megcsapolták - és ott együtt a szurkolóinkkal egész éjjel a pálya salakján ünnepeltünk... Ott, ahol mindig győztünk... Felejthetetlen szép emlék - még akkor is, ha másnap engem elővettek. Som Feri - aki akkor már elnökhelyettes volt - hivatott és kaptam hideget, meleget - de sok szép szót bizony nem... Örömöm azonban így is határtalan volt - a klub történetében - mi, az általam vezetett gárda nyerte az első kézilabda bajnokságot! Ne vádoljon senki elfogultsággal, de az akkor szerepeltek nagyon a szívemhez nőttek. Aztán az első 15 év(!) egyértelmű sikersorozat - négyszer bajnokAz FTC 1980-as csapata. Balról: Csiha, Gálfi, Nemere, Elek Gyula, Rácz, Lengvári, Csajbókné, Berzsenyi, Szabó, Fiedler, Kuns- tárné, Hriváné, Csulikné. ságot nyertünk! - de ha nem, akkor is dobogón végeztünk! Ózdon 1 góllal veszítettük el az ötödik bajnokságunkat... A Vasast két alkalommal megvertük, mégsem lehettünk bajnokok... A bajnokság finisében ugyanis mi Ózdon, a Vasas Veszprémben mérkőzött. A két város között „élő vonal” volt, amikor mi gólt dobtunk, a Vasas is... A meccs előtt 10 góllal volt jobb a gólkülönbségünk - végül egy, azaz egy góllal elveszítettük a bajnokságot... Nagyon fájó emlék, kicsit hasonló a focisták dorogi emlékezetes bajnokság-vesztéséhez. Elképzelhető, hogy síri hangulat uralkodott a máskor vidám Fradi autóbuszon. Apropó - autóbusz. A lányok nevében is külön köszönet az FTC autóbusz „örökös pilótájának” Medgyesi Lajos barátunknak a sok évtizedes „szállításért”. Szép volt Lajos! És szép volt lányok - az a sok nemzetközi meccs, amit közösen megvívtunk. Egy kicsit balszerencsések voltunk. Emlékeztek: minden sorsolásnál az NDK bajnoka jutott... Egyszer azért a BEK döntőbe jutottunk: Pozsonyban a Kijev „csak” két góllal győzött le bennünket - így kupaszereplésünk „csak” ezüstre sikeredett. A KEK-et viszont 1978-ban megnyertük - méghozzá minden Európa Kupa vonatkozásában elsőként a magyar csapatok közül! A Fradinak is mi voltunk az első KEK győztesei, méghozzá veretlenül! Minden meccsen győztünk! A sikerhez vezető úton az Inter Bratislava elleni idegenben játszott meccs nagyon emlékezetes. A 20-19-es győzelmünk érdekessége, hogy a hátsó három emberünk - nevezetesen Csiha, Lelkesné, Csulikné - a 20-bói 19 gólt lőtt! No és Berzsenyi káprázatosán védett! Aztán jött a döntő a Körcsarnokban - győztünk! A drága ferencvárosi szurkolók tombolva buzdították a lányokat - akik ezen a napon is emlékezetes kupasikert arattak! A meccs utáni örömmámorban a Fiedler lányok apukája olyan lendülettel futott hozzám, hogy megöleljen, simogató kézmozdulattal átöleljen - mindebből egy pofon erejű ütés lett - napokig csengett a fülem... Dehát akkor minden szép volt - öröm honolt az edzői kispadon... A sikerek aztán végetértek - generációs váltás következett, mind a pályán - mind a kispadon, mind a szakosztályvezetésben. Egyértelműen lezártam magamban az edzői korszakot, de az élet úgy alakította, hogy ismét a kispadon találtam magam. Hoffmann Pali, a lányok edzője polgármesteri felkérést kapott - én pedig edzőit. Nem tehettem mást - el kellett vállalnom. A szükség rávitt arra, hogy még két és Elek Gyula 20 évvel ezelőtti sikercsapata - ezek a lányok kétszer is legyőzték a Vasast. Balról: Elek Gyula edző, Horváth, Zsidai, Takácsné, Agócs, Csiha, Kiss Károly szakosztályvezető. Elől: Csá- nyl, Elekné, Tőkéné, Bajcsev- né, Szőkéné fél éven át edzősködjem - no persze, hogy az imádott Fradinál. Ezt máshol nem tettem volna meg. Ráadásul a szakosztály vezetője is voltam... Lassan minden véget ér... A Fradiban nagyon sok jóbarátra leltem, az itteni hangulat egyedi, sokszor családi. A Fradiban több, mint a fél életemet éltem... Albert Flóri után immár én vagyok a legrégebbi „igazolás”, aki itt az Üllői úton tevékenykedik! És most már én sem sokáig. 100 nap múlva felállók az edzői kispadról és most már tényleg nem ülök vissza. Hogy a meccsekre, a klubházba a Fradi pályára kijárok-e? Nem tudom. Nagyon nehéz előre jóslatokba bocsátkozni, mert előre nem tudható, hogy milyen reakciót vált ki a nyugdíjas élet az emberből... Mennyire igényli a visszajárást és mennyire hiányzik majd a megszo- kottság... Erre előre jósolni felelőtlenség lenne. Az biztos, hogy számomra soha semmilyen körülmények között nem lesz közömbös a Fradi léte... * A Ferencvárosnak sem kis dicsősége, hogy egy ilyen sportembere volt, aki mind játékosként, mind edzőként a klub érdekeit szolgálta. Mindezt hosszú évtizedeken át! Mi fradisták büszkék vagyunk rá, büszkék, hogy van egy Elek Gyulánk, akinek neve a klub történetében aranybetűkkel íródott, s az az idők végtelenjén át az FTC pantheonjá- ból kitörölhetetlen. 1060 mérkőzés az edzői kispadon, 331 meccs az FTC kézilabda-csapatának tagjaként - és millió perc a szeretve szeretett Fradiért. Köszönjük Gyula - és az Üllői úton otthon, a Népliget kézilabda csarnok ajtaja mindörökre nyitva áll. Azon Elek Gyula - ebben és a jövő században mindig beléphet. És az ott álló fradisták tisztelettel veszik le előtte kalapjukat... Nagy Béla