Fradi újság (1990)
1990-09-13 / 4. szám
Polcomon őrzőm a barna kötésű világatlaszt. Német. Egész pontosan NDK-beli, Lipcsében készítették. Ennyi tárgyi emlékem marad legalább a negyedországról, amely most tér vissza a nagy egészbe. Az atlasz azonban számomra ennél sokkal többet ér. A gyermekkor csodabirodalmának ereklyéje. »Istvánnak szeretettel Kari bácsitól, 1957 Karácsonyán" - nézegetem a beírást. Szinte semmit nem takult. Kari bácsi »békebeli" tollat használt, a tintát bele valószínűleg külföldről kapta, vagy valamelyik maszek barátja csinálta neki, mint ahogy ő maga is - egykori maszek drogistaként - ellátta saját készítésű kölnijével az Ismerősöket. Kari bácsi nem más volt, mint Kollman Károly. Valamikor a háború, s így születésem előtt középfedezetet játszott a Fradi amatőrcsapatában. Én már mint az FTC örgefiúk labdarúgó-szakosztályának elnökét ismertem meg. Az ötvenes évek elején, amikor nem volt Fradi, hanem Kinizsi, és az öregek is kinizsiskedni kényszerültek, az ő meccseiken gyakran lehetett hallani a .Hajrá, Fradil"-buzdítást. így aztán a hivatalos Kinizsi is igyekezett mindinkább elhatárolni magát az öregektől, alkre időnként hatósági tiltás is vonatkozott. A rákosista rendszer nem nézte őket jó szemmel, s ha nem is rájuk, de hűséges és nosztalgiázó nézőikre okvetlenül a .fasiszta maradvány" bélyegét ütötték. Való igaz, ők sem szerették őszintén Rákosiékat, így hát ezt ,a meccset ikszre adták.., Maga Kari bácsi sokszor annyira nyíltan szidta őket, hogy mindenki akár meg is esküdött volna rá, hogy egyszer elviszik. De ő csavaros észjárású, finom humorral megáldott ember volt, hallatlanul szellemes, aki két-három szóval viccnek álcázta vitriolos véleményét, Lehet, hogy a környékén soha nem akadt olyan „penge" besúgó, akit nem lehetett becsapni holmi szellemes szövegmázzal. Kollman Karcsi bácsi képe is itt áll most előttem. A tabló közepén, amely 1959-ben készült a Fradi-öregflúkról. Az ő képe a legnagyobb a tabló közepén, és nem véletlenül. Ó volt a szí- ve-lelke és kovásza ennek a társaságnak. Örökké járt-kelt, nemegyszer bele az éjszakába, ahogy jött. Nagy bohém volt. És nagy irodista. A tablón negyvenhét kép van. Szerepel rajta például két Deák Ferenc. Az egyik a Fatyi, az öreg, a másik pedig a Bamba, minden gólkirályok gólkirálya. De hogy ne menjek bele részletekbe, ilyen nevek sorjáznak a képek alatt; Lázár Gyula,Toldi Géza, Kemény Tibor, Mészáros József, Korányi Lajos, Tátrai Sándor, Kispéter Mihály, Száger Mihály, Kutasi Károly, Csikós Gyula, Lyka Antal... Egy egész futball- történelem. A tabló jobb alsó sarkában, a negyvenhetedik képen Szekeres János. Ó az édesapám. Játékos korában nem futballozott a Ferencvárosban. Igazi játékoskora nem is volt. Józsefvárosi sihederként bringázott, bokszolt, focizott is. Fogtechnikus volt, aki mellékesen mindenben benne volt, ami sport. A szívében pedig fradista volt. Ma Is tagja a Baráti Kör szűk kabinetjének. Akkoriban ő volt a csapatban a legfiatalabb öregfiú, már túl a harmincon. Gyors volt, jól bánt a labdával, kedvelték az öregek, befogadták. Aztán futtatták. Forintos labdákkal. A meccsek után olyan boldog volt, mint akit a hetedik mennyországba hívtak meg uzsonnára. »Jól játszottál, apu" - dicsértem meg az egyik meccs után az Üllői úti falelátók tövében. Ó csak legyintett, »Ók a jók, fiam. Én csak beindulok, és úgy esik le előttem a labda, hogy én nem tudnám kézzel magam elé dobni olyan pontosan." Ez a tabló, ez a negyvenhét férfiú volt az én gyermekkorom. Kollman Karcsi bácsiról az egyszerűség kedvéért azt mondtam a haverjaimnak, hogy a nagybátyám. Mindennapos vendég, mindnyájunk által befogadott családtag volt. Amikor apám azzal ment el reggel, hogy délután felugrik hozzánk a Tancsi... a Leó... a Totó... - az számomra a kétszer kettő egyértelműségével jelentette Lázár Gyulát, a Tanár Urat, Kutasi Károlyt vagy Lyka Antalt. Olyasféle volt a lakásunk, mint az MLSZ... A tabló itt van előttem. Persze, kicsiben. A nagy, az igazi hosszú éveken át Harangi Imre trafikjában lógott. Hogy ma hol van, nem tudom. De a kicsi az itt, előttem. Nézem a régi arcokat, és azon töprengek, melyikük nem kérdezte meg akkoriban, hogy „aztán mikor jössz már le te is focizni?" Azt nem tették hozzá, hogy a Fradiba. Mert hova máshová is mehetnék. A kis gumilabdám mindig kéznél volt. A szoba közepén aztán Bán Nándorral passzolgat- tam, őt nagyon kedveltem, centerhalf volt, nagy oxikirály, ha tehette, mindig sarokkal szabadított fel, vagy sarokkal indított, és az nekem felettébb imponált. Máskor a konyhakre- denc előtt Kemény Tibi bácsival fejelgettünk, érdekes, nem emlékszem, hogy neki lett volna állandó beceneve... »János, most már vidd el a gyereket..." - hallottam magamról egyre gyakrabban, és én készültem is a nagy lemenésre. Készültem, minthogy folyton fociztam. Ä Múzeumkert háta mögötti betonon, a Pollack Mihály téren, a rádió előtti mai hatalmas parkoló területén volt a mi pályánk. Két osztálytársammal, Jancsival és Karesszal akkoriban már a nagyok közé Is beválasztottak minket Az akkori Karesz nem más, mint Csíki Károly, aki ma az MLSZ-ben dolgozik, Jancsi pedig Molnár János... Ó később Varga Zoli- ékkal együtt játszott az ifi »aranycsapatban", kis Bozsiknak becézték a szurkolók, később joghallgtó lett, s a BEAC-ban rúgta a labdát. Kollégám, Gyenes Bandi csapattársaként, s szerinte is változatlanul magas színvonalon. Apám azt ígérte, nemcsak engem visz le majd, hanem a két havert is,.. Aztán csak őket vitte. Csak őket vihette. Én ugyanis kilencévesen szívizomgyulladást kaptam, amit akkoriban még nem mozgással utókezeltek, hanem fekvéssel, krumplicukorzabá- lással, tornából való felmentéssel. Eltiltottak a focitól is. Már az is kegynek számított, hogy elmehettem kirándulni a többiekkel. Egyszer az osztállyal az óbudai Amfiteátrumhoz mentünk, én is mehettem, de Csak úgy, ha a szomszéd Erzsi néni is velem jön, és vigyáz rám. Az Amfiteátrum a maga zöld gyepével olyan volt, mint egy igazi stadion. A srácok focizni kezdtek, nekem a szívem vérzett. Aztán amikor tanítónőnk és Erzsi néni elmélyült a beszélgetésben, én is beszaladtam. Jött egy beadás, és olyan gólt fejeltem - úgy éreztem -, mint egyik eszményképem, Kocsis Sándor, és az Amfiteátrum néma köveinek stadionkaréja az én fülembe százezer néző tomboló ünneplését kiáltotta. A nagy gólöröm, a társaké, meg az enyém persze azonnal lebuktatott. Engem szidott minden felnőtt két napig, Hogy lehetek ilyen felelőtlen?,.. Felelőtlen voltam később Is. Mintha'örökké bújnék, menekülnék, csak úgy, „éppenhogy" szálltam be, játszani. És hogy a lelkiismeretemet is megnyugtassam, csak védőként. A szívizomgyulladás után hét évvel, már majdnem tizenhat évesen kaptam csak orvosi engedélyt, hogy versenyszerűen sportolhassak. A hét évig eltemetett álom valósággá válhatott. És akkor már bújkálás, lelkifurdalás nélkül, akárcsak a többi egészséges gyerek - végre, lemehettem a Fradiba... Az ifi kettő edzője Bozóky Jani bácsi volt, és az ifi kettő mellett működött a külső tartalékok kerete. Egyelőre ott kaptam csak helyet. De teljes jogú fradistaként. Az öltözőben nekem is a felejthetetlen Manci néni adta a szerelést, az edzések után én is megkaptam a pohár tejemet. A Gyáli úti részen, a földes pályán voltak az edzéseink, számomra az a szó, hogy Fradi, ma is az egykori, öreg, földes pályát jelenti, rögtön annak a képe ugrik be elém. No, ott edzettünk, ott játszottunk. Jani bácsi ott dobott be először a kettősök közé néhány percre. Később a László Kórház pályáján kaptam egy fél félidőt, igaz, az zavart egy kicsit, hogy rajtam csak tornacipő volt, de a csodálatos percek után bőségesen maradt időm dörzsölgetni lábfejemen a stoplinyomokat. Amikor aztán egy másik alkalommal mi, kicsik játszottunk a saját földesen a kettő ellen, megtörtént a nagy csoda. A félpálya környékén mellel levettem egy labdát, átlőttem előre, balra, keresztbe, ahol a balszélsőnk egyedül állva levette, aztán már csak arra emlékszem, hogy Jani bácsi sípolt, megállította a játékot, és felém mutatva a többiekhez szólt:- Tetszik látnW Ez a futball. A barátunk levette a labdát, felnézett... Tetszik érteni? Felnézett... A leszegett fejű futballista nem futballista. Felnézett, és negyven méterre pontosan oda rúgta a labdát, ahova kellett. Az edzés után pedig odament édesapámhoz, aki minden alkalommal eljött velem:- Leigazoljuk a fiút. Aztán jött a téli alapozás. Tornaterem... Szenvedtem, mert tanulni is akartam. Akartam tanulni, bölcsészkarra készültem, de a kimaradt hét évben valami pótolhatatlanul elmaradt. Nem tudtam, mert nem volt módom megtanulni, hogy összeegyeztessem a tanulást és az edzéseket. Olyan válságba kerültem, mint amilyenbe csak egy szerelmes tizenhat éves kerülhet... Sorstragédiát éltem át. Mi lesz, ha majd a még több edzés jön, a mécsesek, esetleg utazások... De már megnyugtatott a tudat, hogy a nem a kis sajnált, felmentett szívbeteg vagyok. Már elértem azt, hogy elismertek, hogy le akarnak igazolni, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Nem igazoltam le a Fradihoz. Tanultam. A foci is megmaradt. Egyetemista éveimben a Fogtechnikusok csapatát erősítettem vagy gyengítettem, s ez nem véletlen, hiszen említettem: apám fogtechnikus. És hogy ma Fradi-drukker vagyok-e? Erre az a válaszom, hogy drukker nem vagyok. Ebben a körben őszintén elmondhatom, és az őszinte önvallomás után talán jobban megérti és jobban elhiszi a kedves olvasó, hogy vállalnám én a fradiságot, mint ahogy vállalom a belőlem kitéphetetlen zöld-fehér gyermekkort is. De valóban nem vagyok egyesületi értelemben szurkoló. Huszonegy éve vagyok sportújságíró, a Népsport, ma Nemzeti Sport az eddigi egyetlen munkahelyem. És sportújságíróként átnevelődik az ember magyardrukkerré, aki az egésznek az értékeit keresi, aki számára egy jó válogatott az Igazi csapat, klubszínektől függetlenül. Azt azonban nem egyszerűen tudom, hanem - bizonyára nem elfogulatlanul - legbelül érzem, hogy jó Fradi nélkül nincs jó magyar labdarúgás. S hogy a Fraidban jó, eredményes, sőt, egyszer tán majd megint Európát verő futball legyen, azért szívem mélyéből szurkolok. Szekeres István