Fradi újság (1990)

1990-09-13 / 4. szám

Polcomon őrzőm a barna kötésű világat­laszt. Német. Egész pontosan NDK-beli, Lipcsé­ben készítették. Ennyi tárgyi emlékem marad legalább a negyedországról, amely most tér vissza a nagy egészbe. Az atlasz azonban számomra ennél sokkal többet ér. A gyermekkor csodabirodalmának ereklyéje. »Istvánnak szeretettel Kari bácsitól, 1957 Ka­rácsonyán" - nézegetem a beírást. Szinte semmit nem takult. Kari bácsi »békebeli" tollat használt, a tintát bele valószínűleg külföldről kapta, vagy valamelyik maszek barátja csinál­ta neki, mint ahogy ő maga is - egykori ma­szek drogistaként - ellátta saját készítésű kölni­jével az Ismerősöket. Kari bácsi nem más volt, mint Kollman Ká­roly. Valamikor a háború, s így születésem előtt középfedezetet játszott a Fradi amatőrcsapa­tában. Én már mint az FTC örgefiúk labdarú­gó-szakosztályának elnökét ismertem meg. Az ötvenes évek elején, amikor nem volt Fradi, hanem Kinizsi, és az öregek is kinizsiskedni kényszerültek, az ő meccseiken gyakran lehe­tett hallani a .Hajrá, Fradil"-buzdítást. így az­tán a hivatalos Kinizsi is igyekezett mindinkább elhatárolni magát az öregektől, alkre időnként hatósági tiltás is vonatkozott. A rákosista rend­szer nem nézte őket jó szemmel, s ha nem is rájuk, de hűséges és nosztalgiázó nézőikre ok­vetlenül a .fasiszta maradvány" bélyegét ütötték. Való igaz, ők sem szerették őszintén Rákosiékat, így hát ezt ,a meccset ikszre ad­ták.., Maga Kari bácsi sokszor annyira nyíltan szid­ta őket, hogy mindenki akár meg is esküdött volna rá, hogy egyszer elviszik. De ő csavaros észjárású, finom humorral megáldott ember volt, hallatlanul szellemes, aki két-három szóval viccnek álcázta vitriolos véleményét, Lehet, hogy a környékén soha nem akadt olyan „penge" besúgó, akit nem lehetett becsapni holmi szellemes szövegmázzal. Kollman Karcsi bácsi képe is itt áll most előt­tem. A tabló közepén, amely 1959-ben készült a Fradi-öregflúkról. Az ő képe a legnagyobb a tabló közepén, és nem véletlenül. Ó volt a szí- ve-lelke és kovásza ennek a társaságnak. Örökké járt-kelt, nemegyszer bele az éjszaká­ba, ahogy jött. Nagy bohém volt. És nagy iro­dista. A tablón negyvenhét kép van. Szerepel raj­ta például két Deák Ferenc. Az egyik a Fatyi, az öreg, a másik pedig a Bamba, minden gól­királyok gólkirálya. De hogy ne menjek bele részletekbe, ilyen nevek sorjáznak a képek alatt; Lázár Gyula,Toldi Géza, Kemény Tibor, Mészáros József, Korányi Lajos, Tátrai Sándor, Kispéter Mihály, Száger Mihály, Kutasi Károly, Csikós Gyula, Lyka Antal... Egy egész futball- történelem. A tabló jobb alsó sarkában, a negyvenhe­tedik képen Szekeres János. Ó az édesapám. Játékos korában nem futballozott a Ferenc­városban. Igazi játékoskora nem is volt. József­városi sihederként bringázott, bokszolt, focizott is. Fogtechnikus volt, aki mellékesen minden­ben benne volt, ami sport. A szívében pedig fradista volt. Ma Is tagja a Baráti Kör szűk kabi­netjének. Akkoriban ő volt a csapatban a legfiata­labb öregfiú, már túl a harmincon. Gyors volt, jól bánt a labdával, kedvelték az öregek, be­fogadták. Aztán futtatták. Forintos labdákkal. A meccsek után olyan boldog volt, mint akit a hetedik mennyországba hívtak meg uzsonná­ra. »Jól játszottál, apu" - dicsértem meg az egyik meccs után az Üllői úti falelátók tövé­ben. Ó csak legyintett, »Ók a jók, fiam. Én csak beindulok, és úgy esik le előttem a lab­da, hogy én nem tudnám kézzel magam elé dobni olyan pontosan." Ez a tabló, ez a negyvenhét férfiú volt az én gyermekkorom. Kollman Karcsi bácsiról az egyszerűség kedvéért azt mondtam a haver­jaimnak, hogy a nagybátyám. Mindennapos vendég, mindnyájunk által befogadott csa­ládtag volt. Amikor apám azzal ment el reggel, hogy délután felugrik hozzánk a Tancsi... a Leó... a Totó... - az számomra a kétszer kettő egyértel­műségével jelentette Lázár Gyulát, a Tanár Urat, Kutasi Károlyt vagy Lyka Antalt. Olyasféle volt a lakásunk, mint az MLSZ... A tabló itt van előttem. Persze, kicsiben. A nagy, az igazi hosszú éveken át Harangi Imre trafikjában lógott. Hogy ma hol van, nem tu­dom. De a kicsi az itt, előttem. Nézem a régi arcokat, és azon töprengek, melyikük nem kérdezte meg akkoriban, hogy „aztán mikor jössz már le te is focizni?" Azt nem tették hozzá, hogy a Fradiba. Mert hova máshová is mehetnék. A kis gumilabdám mindig kéznél volt. A szo­ba közepén aztán Bán Nándorral passzolgat- tam, őt nagyon kedveltem, centerhalf volt, nagy oxikirály, ha tehette, mindig sarokkal sza­badított fel, vagy sarokkal indított, és az ne­kem felettébb imponált. Máskor a konyhakre- denc előtt Kemény Tibi bácsival fejelgettünk, érdekes, nem emlékszem, hogy neki lett volna állandó beceneve... »János, most már vidd el a gyereket..." - hallottam magamról egyre gyakrabban, és én készültem is a nagy lemenésre. Készültem, minthogy folyton fociztam. Ä Mú­zeumkert háta mögötti betonon, a Pollack Mi­hály téren, a rádió előtti mai hatalmas parkoló területén volt a mi pályánk. Két osztálytársammal, Jancsival és Karesszal akkoriban már a nagyok közé Is beválasztot­tak minket Az akkori Karesz nem más, mint Csíki Károly, aki ma az MLSZ-ben dolgozik, Jan­csi pedig Molnár János... Ó később Varga Zoli- ékkal együtt játszott az ifi »aranycsapatban", kis Bozsiknak becézték a szurkolók, később jog­hallgtó lett, s a BEAC-ban rúgta a labdát. Kol­légám, Gyenes Bandi csapattársaként, s sze­rinte is változatlanul magas színvonalon. Apám azt ígérte, nemcsak engem visz le majd, hanem a két havert is,.. Aztán csak őket vitte. Csak őket vihette. Én ugyanis kilencévesen szívizomgyulladást kap­tam, amit akkoriban még nem mozgással utó­kezeltek, hanem fekvéssel, krumplicukorzabá- lással, tornából való felmentéssel. Eltiltottak a focitól is. Már az is kegynek számított, hogy elmehet­tem kirándulni a többiekkel. Egyszer az osz­tállyal az óbudai Amfiteátrumhoz mentünk, én is mehettem, de Csak úgy, ha a szomszéd Erzsi néni is velem jön, és vigyáz rám. Az Amfiteát­rum a maga zöld gyepével olyan volt, mint egy igazi stadion. A srácok focizni kezdtek, ne­kem a szívem vérzett. Aztán amikor tanítónőnk és Erzsi néni elmélyült a beszélgetésben, én is beszaladtam. Jött egy beadás, és olyan gólt fejeltem - úgy éreztem -, mint egyik eszményképem, Ko­csis Sándor, és az Amfiteátrum néma köveinek stadionkaréja az én fülembe százezer néző tomboló ünneplését kiáltotta. A nagy gólöröm, a társaké, meg az enyém persze azonnal lebuktatott. Engem szidott min­den felnőtt két napig, Hogy lehetek ilyen fele­lőtlen?,.. Felelőtlen voltam később Is. Mintha'örökké bújnék, menekülnék, csak úgy, „éppenhogy" szálltam be, játszani. És hogy a lelkiismerete­met is megnyugtassam, csak védőként. A szívizomgyulladás után hét évvel, már majdnem tizenhat évesen kaptam csak orvosi engedélyt, hogy versenyszerűen sportolhas­sak. A hét évig eltemetett álom valósággá vál­hatott. És akkor már bújkálás, lelkifurdalás nél­kül, akárcsak a többi egészséges gyerek - végre, lemehettem a Fradiba... Az ifi kettő edzője Bozóky Jani bácsi volt, és az ifi kettő mellett működött a külső tartalékok kerete. Egyelőre ott kaptam csak helyet. De teljes jogú fradistaként. Az öltözőben nekem is a felejthetetlen Manci néni adta a szerelést, az edzések után én is megkaptam a pohár te­jemet. A Gyáli úti részen, a földes pályán voltak az edzéseink, számomra az a szó, hogy Fradi, ma is az egykori, öreg, földes pályát jelenti, rögtön annak a képe ugrik be elém. No, ott edzettünk, ott játszottunk. Jani bácsi ott dobott be először a kettősök közé néhány percre. Később a László Kórház pályáján kap­tam egy fél félidőt, igaz, az zavart egy kicsit, hogy rajtam csak tornacipő volt, de a csodá­latos percek után bőségesen maradt időm dörzsölgetni lábfejemen a stoplinyomokat. Amikor aztán egy másik alkalommal mi, ki­csik játszottunk a saját földesen a kettő ellen, megtörtént a nagy csoda. A félpálya környé­kén mellel levettem egy labdát, átlőttem előre, balra, keresztbe, ahol a balszélsőnk egyedül állva levette, aztán már csak arra emlékszem, hogy Jani bácsi sípolt, megállítot­ta a játékot, és felém mutatva a többiekhez szólt:- Tetszik látnW Ez a futball. A barátunk levet­te a labdát, felnézett... Tetszik érteni? Felné­zett... A leszegett fejű futballista nem futballis­ta. Felnézett, és negyven méterre pontosan oda rúgta a labdát, ahova kellett. Az edzés után pedig odament édesapám­hoz, aki minden alkalommal eljött velem:- Leigazoljuk a fiút. Aztán jött a téli alapozás. Tornaterem... Szenvedtem, mert tanulni is akartam. Akar­tam tanulni, bölcsészkarra készültem, de a ki­maradt hét évben valami pótolhatatlanul el­maradt. Nem tudtam, mert nem volt módom megtanulni, hogy összeegyeztessem a tanu­lást és az edzéseket. Olyan válságba kerül­tem, mint amilyenbe csak egy szerelmes tizen­hat éves kerülhet... Sorstragédiát éltem át. Mi lesz, ha majd a még több edzés jön, a mécs­esek, esetleg utazások... De már megnyugtatott a tudat, hogy a nem a kis sajnált, felmentett szívbeteg vagyok. Már elértem azt, hogy elismertek, hogy le akarnak igazolni, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Nem igazoltam le a Fradihoz. Tanultam. A foci is megmaradt. Egyetemista éveim­ben a Fogtechnikusok csapatát erősítettem vagy gyengítettem, s ez nem véletlen, hiszen említettem: apám fogtechnikus. És hogy ma Fradi-drukker vagyok-e? Erre az a válaszom, hogy drukker nem va­gyok. Ebben a körben őszintén elmondhatom, és az őszinte önvallomás után talán jobban megérti és jobban elhiszi a kedves olvasó, hogy vállalnám én a fradiságot, mint ahogy vállalom a belőlem kitéphetetlen zöld-fehér gyermekkort is. De valóban nem vagyok egyesületi értelemben szurkoló. Huszonegy éve vagyok sportújságíró, a Népsport, ma Nemzeti Sport az eddigi egyet­len munkahelyem. És sportújságíróként átne­velődik az ember magyardrukkerré, aki az egésznek az értékeit keresi, aki számára egy jó válogatott az Igazi csapat, klubszínektől füg­getlenül. Azt azonban nem egyszerűen tudom, ha­nem - bizonyára nem elfogulatlanul - legbelül érzem, hogy jó Fradi nélkül nincs jó magyar labdarúgás. S hogy a Fraidban jó, eredményes, sőt, egy­szer tán majd megint Európát verő futball le­gyen, azért szívem mélyéből szurkolok. Szekeres István

Next

/
Oldalképek
Tartalom