Fradi újság (1990)

1990 / 1. szám

FERENCVÁROS! FERENCVÁROS-AMERICA FC1-1 A montevideói diadal! Hogyan győzte le a magyar tizenegy Uruguay világhírű csapatát? „Rio de Janeiro futballsportja teg­nap éjjel - a reflektorok fényében - egy felejthetetlen éjt élt át. A küzdelemben, amelyet mint oroszlá­nok harcoltak végig a magyarok és a „vörös ördögök” (ez a beceneve az America FC legénységének. A szerk.) nem volt sem győző, sem legyőzött. És ez azért, mert mind a ketten megérdemelték a győzelem istenasszonyának édes csókját. A A Ferencváros egyenlítő gólja, a mérkőzés utolsó percében született meg. A Fradi első „villanyfényes góljáról” a Délamerikai Magyar Hírlap így tudósított: Egy fél perccel a játék befejezé­se előtt a Ferencváros védelme le­szerelt egy heves brazil támadást. A labda olyan erősen került Kohut elé, hogy percekig utána kell fúrnia. Mindenki azt hiszi már, hogy a lab­da biztosan kimegy. Kohut azonban néhány centiméterrel a határvonal A ferencvárosiak az első félidő végén - iskolajátékot mutatva - 3- 0-ra vezettek. A biztos győzelemből azonban, egy nehezen kivívott dön­tetlen született... A Délamerikai Ma­gyar Hírlap már szalagcímeiben is sokatmondóan tudósít: Az elvakult bíró, a második fél­időben csírájában fojtott meg min­den magyar támadást! Tizenöt bra­zil játékos és a bíró ellen kellett küzdenie a Ferencvárosnak! Eldön­tetlen kézzel-lábbal! Bikaviadallá vált a mérkőzés! A címben írt 15 brazil nem egy­szerre játszott, hanem a megállapo­dás ellenére a szünetben négy játé­kost cseréltek a brazilok... A pártos bíróról egyébként ezeket írta a tu­dósító: Amit Alfonso de Castro brazil bí­ró a mérkőzés második félidejében elkövetett a magyar csapattal szem­ben, arra még soha példa nem volt, amióta futballmérkőzéseket játsza­nak. Mintha valamely csodálatos kendővel kötötte volna be a szemét. Több mint 30 ezer ember vonult ki szerda este a riói Fuminense pá­lyára, hogy tanúja legyen a szezon legvonzóbb mérkőzésének. 22 óra 10 perckor kezdődött meg a játék, melyet a magyarok heves rohama nyitott meg. Az első félidőben több biztos gólállásból repült a labda a brazil kapu felé, de a sorozatos pech mindannyiszor kitérítette arasznyi távolságra a feltartóztatha­tatlanul repülő labdákat. Az első félidő gól nélkül telt el. A szünet­ben a magyar öltözőben elkesere­detten beszélnek a bíróról, aki tel­jesen egyoldalú ítélkezéseivel lehe­tetlenné teszi a játékot. Tóth Potya, a tréner csitítja őket: - Most már mindegy gyerekek, majd csak túl leszünk ezen is... Egyet azonban A Ferencváros szerdán délben ér­kezett Montevideóba, ahol nagy és lelkes tömeg fogadta. Első mérkő­zése vasárnap lesz az uruguayi vá­logatott ellen, mely szinte megold­hatatlan feladat elé állítja a magyar csapatot. A világ legjobb 11-e pi­henten, frissen áll ki egy hosszú tengeri úttól kimerült és már kéthe­ti utazgatással és öt erős meccsel meghandiseppelt klubcsapat ellen. Nem is szabad, hogy a győzelmet „vörös ördögök” emberfeletti ener­giát fejtve ki, nem hagyták magu­kat legyőzni azon férfiak által, akik a Sao paulóiak felett arattak diadalt. Soha még nem láttunk oly igazsá­gos és logikus eredményt, mint ez volt.” előtt még eléri a labdát és biztosan becenterezi. Joel kifut és Toldi biz­tos lövéssel a kapuba heljfezi a lab­dát. A közönség magáhass»' sem tud térni az ámulattól. Csak a magya­rokba tért vissza az élet, ők már tudják, hogy a Ferencváros nem el­őször egyenlít ki a mérkőzés utol­só percében... A mérkőzés utolsó perce törté­netesen egybeesett a nap utolsó per­cével. így a Fradi első villanyfényes gólja éjfélkor született! illetően vérmes reményeink legye­nek, még egy kis arányú vereség is tisztes eredménynek fog számítani. Csak az a fő, hogy szépen fairen játsszon a Ferencváros, mert hiszen a jobbtól kikapni nem szégyen, kü­lönösen nem a világbajnok tizen­egytől. Délamerikai Magyarság Buenos Aires, 1929. Július 20. A Ferencváros kitűnő tizenegye, amely már annyiszor lobogtatta meg dicsőségesen külföldön a magyar lobogót, vasárnap újra aranybetűk­kel írta be nevét a magyar sport történetébe. Amit még csak remélni sem mertünk, csak titkos óhajtásunk volt, beteljesedett: a kétszeres olim­piai világbajnok csapatot saját ott­honában gyűrte maga alá a derék ferencvárosi tizenegy, mely fényes diadallal az egész sportoló világ el­őtt újra tekintélyt és megbecsülést szerzett a magyar sport megcsorbít- hatatlan erejének. Gyönyörű napsugaras, szélcsen­des vasárnap volt a mérkőzés nap­ja. A Hotel Espania halijában már kora reggel nagy csapat magyar ve­rődött össze, akik mind látni akar­ták a harcba induló tizenegyet, és ha csak egy pillantással is, buzdíta­ni, lelkesíteni akartak. A szobákba azonban senki sem mehetett fel hozzájuk, nehogy akaratlanul is rá­juk ragadjon az a hallatlan izgalom és idegesség, ami az egész monte­videói magyar kolóniában uralko­dott. 11 órakor ebédelni mentek a magyar fiúk a Budapest vendéglő­be és amerre haladtak, mindenütt csoportokba verődve néztek utánuk az emberek és mondták egymásnak: ezek a magyar futballisták. Az ebédet nagyszerű, bizakodó hangulatban fogyasztották el, és ha volt is közöttük egy-kettő, aki két­kedéssel nézett a délutáni mérkőzés elé, Pista bácsi - a népszerű Potya- meggyőző, lelkes szavaival abba is bizakodást öntött. Ebéd után újra a szállodába ment az egész csapat, ahol mindegyik já­tékos lepihent egy órára, majd Po­tya masszázsa következett. Mezbe öltözve várták az indulást. Tíz perc­cel három előtt egy hatalmas társas­autó érkezett, amely száguldva vit­te a ferencvárosi csapatot a Parque Central szép fekvésű pályája felé. Mikor a dresszbe öltözött magyar fiúk megjelentek a pálya bejárójá­nál a zsúfolásig megtelt tribünök hatalmas ovációval fogadták őket. Egy pár percig tartózkodtak csupán az öltözőben és máris mentek a pá­lyára, ahol éppen egy Chaplinnek öltözött bohóc mulattatta a közön­séget. A nagy tribün elé szaladva Húj, húj, hújrá! kiáltással köszöntöt­ték a publikumot, mely" dübörgő tapssal viszonozta ezt. Rövid kapu­ra lövölgetés után az Uruguay tizen­egy is kijött a pályára, majd a kez­dőkörön mindkét csapat felállva üd­vözölték egymást. Hungler a Fe­rencváros csapatkapitánya virág­csokrot adott át Scaronenak, az uru­guayiak kapitányának. A mérkőzés 3 óra 15 perckor kezdődött (Budapesten ekkor már majdnem este 10 óra van...) Ruette Henrik tiszteletbeli magyar konzul- holland miniszter kezdőrúgása után Takácshoz kerül a labda. Az első percek után az egész magyar tábor megnyugodott, láttuk, hogy a mi fiaink sokkal fürgébbek, mint amazok, láttuk, hogy a földön láb­bal, vagy a levegőben fejjel bizto­san kezelik a labdát és játékintelli­genciájuk az uruguayiak felett áll. A magyar csatársor gyönyörű kom­binálgatással vezeti támadásait, fej- ről-fejre megy a labda úgy, hogy az ellenfél nem is tudja érinteni. Tol­di remekül szökteti Kohutot, aki után hiába rohan a fekete Silva, a komervonalról élesen centerez, és a lapos beadást Takács II egy test­csellel átengedi, becsapja az egész védelmet és Rázsó a 7. percben így védhetetlen gólt rúg. A húszezemyi tömeg némán fogadja a gólt, a ma­gyarok azonban kalaplengetve élje­neznek, és csókolgatják egymást. Újrakezdés után a közönség vad lármával buzdítja csapatát, ettől azonban a magyar fiúk kapnak szárnyakat és szinte ellenállhatatla­nok. A három magyar half minde­nütt ott van (Furmann, Bukovi, Obitz) és elsősorban Bukovi remek passzokkal szebbnél-szebb támadá­soknak a megindítója. A 20. perc­ben Papp felszabadító rúgását Obitz fogja el és két emberen átdriblizve magát, nagyszerűen ad le Takács­nak, aki három ember között ki- ugorva védhetetlen gólt plasszíroz. A közönség körében most már tapssal fogadják az újabb gólt, míg az ott lévő magyarság öröme leír­hatatlan. És a magyar csapat csak tovább támad. Minden labdára rá­startolnak, ha baj van, hátul van minden ferencvárosi és vannak per­cek, amikor úgy tűnik, hogy csak ők vannak a pályán. Hiába moraj­lik a közönség, hiába űzi, hajtja csapatát, a nagyszerű Amsei helyén van, a két magyar hátvéd (Hungler, Papp) megingathatatlan és a csatár­sor (Rázsó, Takács II, Turay, Tol­di, Koshut) ragyogó húzásokkal kö­zelíti meg újra az uruguayi kaput. A 31. percben egy szabadrúgás ré­vén a magyar kapu elé terelődik a játék. Carbone kiugrasztja Scaronet, már mindenki gólt lát, ereinkben szinte megfagy a vér, de Amsei egy vakmerő elhatározással Scarone lá­bára veti magát és magához ragad­ja a labdát. Utána azonban mind­annyiunk rémületére fekve marad, mert Scarone véletlenül a nyakába ugrott. Egy-két percig szünetel a já­ték, míg Amseit magához térítik és újra elfoglalhatja helyét a kapuban. Rögtön ezután a magyar csatársor támad. Turay kicselezve Gestidot, Takácsnak adja le a labdát, aki még egy-két lépést téve védhetetlenül beteszi a harmadik gólt. A ,Jds Ta- kit” ölelgetik, csókolják a fiúk, a közönség eldermed, csak a magya­rok kurjongatnak önfeledten. A Délamerikai Magyarság tudósí­tását az utolsó percek felidézésével folytatjuk: Már csak pár perc van hátra a vég-tői, amikor a közönség vad biz­tatására, iszonyatos rohamra indul az uruguai csatársor: taposnak, lök­nek, csakhogy eredményt elérjenek. A bírónak, aid eddig abszolút kor­rektül bíráskodott nincs már meg a lelkiereje, hogy az üvöltő tömeggel szemben megfékezze az uruguayia­kat. A 90. percben nagy kavarodás a ferencvárosi kapu előtt, a labdát senki sem látja, ember ember hátán kapálózik a földön. Amseit három uruguayi a szó-szoros értelmében lefogja és úgy sikerül valahogy^ be­tuszkolni a labdát a hálóba. Újra­kezdés előtt beszaladunk a bíróhoz és mutatjuk, hogy már vége a mér­kőzésnek, de ő azt mondja, hogy az első félidőt korábban fejezte be... Már három perccel telt el a rendes játékidő, amikor a 16-os tájékán Papp egy állítólagos handszéért li­est ítél a bíró. Elhűlt bennünk a vér. Hát lehetséges ez?! A közön­ség üvölt, ordít, a mi fiaink sápad­tan a visszafojtott indulattól, de egy szó protestálás nélkül nézik, amint Scarone 5 perccel a rendes játékidő letelte után berúgja a tizenegyest. Utána jelzi a bíró a mérkőzés be­fejezését. A közönség udvarias taps­sal ünnepli a győztes csapatot, míg a mieink a szokásos húj, húj, húj- rá-val búcsúznak. A mérkőzés után nagy a boldog­ság a Ferencváros öltözőjében. Egyik játékos sem fáradt, nem is bánják a szabálytalanul elért két uruguayi gólt, a fő, hogy győztek. Egymást ölelik és csókolják és amíg egyenként lezuhanyozzák ma­gukat, megtelik az öltöző újságírók­kal, az uruguayi szövetség vezetői­vel, akik mind gratulálni jöttek, ki­fejezni azt, hogy Montevideóban még ilyen képességű külföldi csapat nem szerepelt. Lassan elkészülnek a fiúk és mikor kifelé tartva kiértek a pálya kapujához, óriási magyar tömeg várta őket, és miközben el­indul velük a hatalmas társasautó, boldog magyarok éljenzésétől han­gos az egész környék. A mérkőzés utolsó akkordjaként fel kell jegyeznünk még, hogy mi­kor a pályán minden elcsendesedett, Bródy Sándor, a régi FTC híres öreg játékosa, aki menedzsere en­nek a túrának odament Potyához, a Ferencváros nagyszerű tréneréhez, aki sok-sok nehéz csatát küzdött vé­gig Bródy Sándorral és meghatottan mondta neki:- Gratulálok pajtás, nagyon szép volt! És a két öreg harcos megcsókol­ta egymást.. * A nevezetes nap krónikájához tartozik, hogy a későbbi híres sta­dion a Centenarió, alapkőletétele is ekkor volt! Az Uruguayi Labdarú­gó Szövetség vezetői Szigeti Imrét és Bródy Sándort is meghívták az ünnepi eseményre. Kardos Imre a Délamerikai Magyarság tudósítója a szemtanú hitelességével számolt be a sporttörténeti eseményről: Hatalmas zászlóerdő jelezte a fel­építendő stadion határait, amely gyönyörű lankás, fákkal övezett he­lyen fekszik, mesés kilátással egész Montevideóra. Amíg az ünnepség elkezdődött, két katonazenekar szó­rakoztatta a megjelenteket, akiknek soraiban ott volt csaknem teljes számban Montevideo társadalmi és hivatali előkelősége. így a város kormányzója, az összes sport­egyesületek képviselői és magasran­gú katonatisztek. Szigeti Imre és Bródy Sándor a Szövetség elnöké­nek felkérésére aláírták azt a perga­ment ívet, amely - emlékül az alap­kőletétel ünnepségére - a felépíten­dő stadionban márványon lesz meg­örökítve... Brazíliai Magyar Újság (Rio de Janeiro) 1929. július 6. FERENCVÁROS-RIO DE JANEIRO VÁLOGATOTT 3-3 BRAZIL VÁLOGATOTT -FERENCVÁROS 2-0 Megérkezett a Ferencváros Montevideóba amely alól csak azt látta, amit ép­pen csapatának érdekei megkívántak és vakká lett újból abban a pilla­natban, amikor a magyar csapatnak kedvező ítéletet kellett volna hoz­nia. Időnként talán már ő is restel- te lehetetlen ítélkezéseit. Ilyen volt többek között az is, amikor Takács Il-t tiszta gólhelyzetben Jaguaré a hatos vonalon két kézzel átölelve akadályozta meg akciójának befeje­zésében. Ezért a minden más pá­lyán és bíró szemében feltétlen 11- esért, ő feldobta a labdát... Tudjuk, lovagias nemzet hírében állunk, azonban a Ferencváros nem azért jött el Budapestről Dél-Amerikába, hogy udvarias­ságból, lovagiasságból, a legdur­vább sportszerűtlenségekkel és a nemzetközi futballszabályok mellő­zésével is engedjen és ezáltal biz­tos győzelmeket adjon át ellenfele­inek. Aztán a következő mérkőzésen kiderült, hogy pártos brazil bíróból - nem ez volt az egyetlen... megjegyezni: akármilyen igazságta­lan az ítélet, nem protestálunk! Öldöklő iramban kezdődik a má­sodik félidő. A ferencvárosi csapat veszélyesen támad és Takácsot tisz­ta helyzetben akasztja meg a bírói síp. Jó volna tudni, miért?! Aztán váratlanul Nilo beadását Petro véd­hetetlen lövéssel góllá értékesíti. Erős támadásba kezd a Fradi, amelynek eredménye a brazil „elle­nállás” folytán csak orvosi látlelet­re való: Takács II megsérül, majd Turayt ájultan viszik le a pályáról. 23 óra 39 perckor Feticio megszer­zi a második gólt, és a mérkőzés sorsa meg van pecsételve. Délamerikai Magyar Újság 1929. július 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalom