Fradi újság (1990)
1990-08-16 / 1. szám
^A^ficsoda butaság ez az egész... ^ Nincs is tintám, zöld meg különösen nincs; a tollakat pedig jó újságíró szokás szerint úgy lopkodom össze asz: talokról, vagy kérem kölcsön, hogy aztán gondosan elfelejtsem visszaadni. Még hogy zöld tintával írtam... Még a szív tintája, a vér Is piros, bár ezt az ősfradisták érzelmi és biplógiai alapon egyaránt tagadják. Ők azt mondják; a fradista vére zöld, mint a futballpálya füve, és ez olyan szép szín, hogy Benettonék is a Fradiról koppintanak. Lehetne velük vitatkozni, de egy irodistát bármilyen, Ferencvárossal összefüggő dologról meggyőzni körülbelül olyan, mint amikor az egyszerű meccsrejáró férfiember a feleségét próbálja véleménye megváltoztatására bírni az élet akár legapróbb kérdésében. A földkerekség sokmilliónyi futballcsapatának, sokmilliárdnyi szurkolóját akár egy emberként könnyebb rábeszélni arra, hogy nem az ő csapata a Glóbusz legjobbika, ám ha egy fradistának csak pedzegetni kezded, hogy esetleg a mindenkori zöld-fehér tizenegynél azért valamivel jobb gárdák is léteznek, jobb, ha fal mellé állsz, mert ki tudja, nem vágja-e a konyhakést a hátadba. Fradistának lenni lét és életforma, valami egészen más, mint amikor valaki a filatélia vagy a halbiológia megszállott szerelmese. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki szurkol egy csapatnak, szorít annak sikeréért, hanem arról, hogy egy csapaton keresztül egy hatalmas nagy család teljes jogú tagjának érzi magát, kifejlődik benne egy olyan kötődés, amely adott esetben akár erősebb, megbonthatatlanabb és széj- jeltéphetetlenebb kötelék lehet, mint amilyen a balszerencsésebbeket saját, igazi családjukhoz fűzi. A Fradiért szorító ember otthoni ruhatárában (érdekes lenne egyszer amolyan rajtaütésszerű házkutatást vagy legalábbis ruhaleltárt tartani a legelva- kultabbaknál...) biztos, hogy fellelhető egy zöld pizsama, egy zöld alsónadrág vagy valami olyan intim ruhadarab, amelyet automatikusan szinte a nap minden pillanatában megérint. Azt persze, hogy milyen igazi fradistának lenni, csak az tudhatja, aki ’ volt már valaha igazi fradista. Ez az érzés adott időszakokban totálisan leterrorizálja az embert, néha csillapul kicsit, elmúlni, ködbe veszni, elpárologni, mint az esővíz azonban sohasem tud. Ha csak egyszer az életben bármi közöd volt ahhoz a néhány hektárnyi területhez, amelyet ősidők óta Üllői út 129. cím alatt tart nyilván a posta, azt sodorja bárhová az élet, éljen akár sokezer kilométernyire is a Fradi-pályától, az újságokban egészen biztos, hogy mindig az FTC bajnoki mérkőzésének eredményét kezdi el először keresni. A hírek özönében akkor kapja fel a fejét, amikor a Fradinál történtekről hall, az események végiggondolására akkor présel ki néhány másodpercet mindennapjainak eszeveszetten zsúfolt programjából, amikor a Ferencvárosnál történteket kell egy egységes gondolati láncra felfűznie. Meg sem hallja, hogy mi történt a Milánnál, vagy hogy mit tervez az új idényre mondjuk a Keltex; hidegen hagyja a magyar labdarúgás megannyi sorsfordító kérdése, számára végeredményben teljesen mindegy, hogy ki a szövetségi kapitány és ki a válogatott centere, őt elsősorban az érdekli, hogy kivel játszik szombaton délelőtt a Népligetben a Fradi serdülő Vili., és hogy milyen formájú Topor Anti lábán a köröm. Ha bármelyikükre rákérdezel, hogy honnan ered ez a fanatikus vonzódás, szinte mindenki kapásból válaszolja: „otthonról hoztam, apámtól örököltem, de az az igazság, hogy az üknagyapám dédnagypapája is fradista volt". A fradistaság örökletes tulajdonság, még szerencse, hogy veszélytelenebb, mint a magas vérnyomás vagy a cukorbaj. „Elfajzottak", vagyis olyanok, akiknek az egész családjuk a zöld-fehéreknek szurkolt, ők azonban Geréb módjára árulókká váltak, persze vannak, számuk azonban elenyésző, említésre sem érdemes. Az elvakultsági fok tekintetében lehetnek nagy különbségek, hiszen száz és száz olyan család él ma Magyarországon, ahol a nagypapa még a legendás B-közép vezéralakja volt, az apa el nem maradt volna egyetlen Fradl-meccsről sem, a fiú viszont legfeljebb az a bizonyos Fradl-eredményt kereső újságolvasó, a lényeg náluk is ugyanaz, ha megkérdezik őket, kapásból mondják: fradisták vagyunk. Azt hiszem, a fentieket nem teljesen illetéktelenül mondtam el, nem érhet a belekotnyeleskedés, a mások érzése kitalálásának vádja. Nem tudom és nem is akarom tagadni, hogy ősfradista családban nőttem fel; édesapám a Ferencváros válogatott játékosa volt, majd edzőként két magyar bajnoki címet nyert azzal a csapattal, amelyet a maga Géczi-Novák, Mátrai, Pán- csics-Juhász, Szűcs-Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállításában korszaka legzseniálisabb csapatának tartottak. És mindez még nem volt elég... Jómagam kölyök, majd ifi játékosként éveken át szomorítottam azokat a Fradi szurkolókat, akik el nem maradtak volna egyetlen olyan meccsről sem, ahol zöld-fehérbe öltözött csapat lépett pályára, s akik ebből következően kénytelenek voltak végigszenvedni az én ügyetlenkedésemet, pedig ők valaha Albert Flóriánt látták annak a kölyök, majd annak az ifi csapatnak a 9-es számú mezében... Sok-sok év múltán nagyon remélem, hogy azokból a már akkoriban nyugdíjas korú bácsikból még sokan élnek, akik nemcsak minden meccsünkön, hanem minden edzésünkön is kinn voltak - tisztelettel kérek mindenkitől bocsánatot azokért a „fellépéseimért", még szerencse, hogy az általam okozott kora reggeli szörnyű látványt néhány órával később Flórlék, Varga Zoliék minden tekintetben feledtetni tudták velük. Ennek ellenére bízom abban, hogy idestova negyven évesen, találkozom még valakivel azok közül, akik azokon a mécseseken, edzéseken kint voltak, mert ha Igen, akkor személyesen is el tudom nekik mondani: teljes mértékben azért nem lettem ám én hűtlen, csak éppen életem ösvénye másfelé kanyarodott. Sportújságíróként a teljes tárgyilagosság a kötelességem, számomra ma egy Fradi-gól semmivel sem lehet szebb, mintha azt a gólt egy Dózsás rúgja, egy Fradi-játé- kos csele soha nem lehet értékesebb és látványosabb, mint ha éppen egy MTK-játékos trükközik. Hovatovább több mint húsz éve művelem ezt a szakmát, s nem kis büszkeséggel tölt el, hogy a Fradival való elfogultság vádja soha senki részéről nem érti Úgy tudtam, ennek a hatalmas nagy családnak, ha érintőlegesen is, a tagja maradni, hogy mindig az elsők között voltam, aki a családban kirobbant botrányokról is hajlandó volt beszélni, Könnyen tehettem, mert az is az igazsághoz (pontosabban a teljes képhez) tartozik, hogy soha senki nem várta el tőlem az elvtelen ajná- rozást, vagyis azt, hogy csak azért, mert édesapám egykor itt játszott és itt volt edző, hallgassak akkor, amikor újságíróként úgy éreztem, hogy feltétlenül beszélnem kell. Partner volt ebben a klub mindenkori elnöke éppen úgy, mint az egymást néha futószalagon váltó vezető edzők, sőt még a játékosok is. Az esztendők során Nyilasi Tibivel például úgy fejlődött ki közöttünk meggyőződésem szerint igaz, mély, sőt férfiemberek között tulajdonképpen meglehetősen ritka, őszinte barátság, hogy annak idején még játékos korában talán én voltam a legádázabb bírálója, most pedig talán az elsők között jósoltam meg neki, hgoy edzőként sorsát (elődjeihez hasonlóan) ő sem kerülheti el a Ferencvárosnál. A Fradi összes vezetőjével, edzőjével és játékosával valahogy úgy vagyok, hogy jóban létünk alapja nem lehet az, miszerint én mindig jó cikkeket írok róluk. Se zöld tintával, se golyóstollal, se ceruzával! Arról nem is beszélve, hogy... nincs is zöld tintám Lakat T. Károly 1970. Júniusában nagy örömmel és nem kis megllletődéssel adtuk kézről-kézre a Fradi Híradót. Az elsőt... Mármint az új „időszámítás” szerinti elsőt. Egy-egy alkalommal néhány esetben megjelent a kis füzet, amit kiabálva árultak: Itt a Fradi Híradó... Már ameddig lehetett kiabálni. Bizonyára nem a szerkesztők hibája, hogy a három számnál több nem lehetett életképes... A „forradalmi tett” ránk várt: 1970 nyarára a klub rendszeresen megjelenő Híradót adott ki. Ez Ha- rót Jánosnak, az FTC akkori elnökének soha nem vitatható érdeme. Egy évtized múltán már a minden Üllői úti mérkőzésre megjelenő Fradi műsorfüzetért tolongtak a derék ferencvárosi nézők. Ez egy olyan ténynek számít, mint ahogy most lapot ígérünk Önöknek. A „zöld újságot” terveink szerint hetenként kívánjuk megjelentetni. Országos terjesztése révén még több ferencvárosi érzelmű sportemberrel kerülünk kapcsolatba, , mint az elmúlt két évtizedben bármikor. A Fradi Híradó első számában - húsz évvel ezelőtt - az első cikk első mondatai ezek voltak: A falak, a zászlók, a képek mind a Ferencváros múltjáról beszélnek. S főleg a légkör, a klíma, a hangulat Jellegzetes. Ez és ilyen csak Itt, az Üllői úton van. Mert az országban, a világban számtalan szebb, korszerűbb pályát és klubházat találhatunk, mint a zöld-fehéreké, de a légkör egyedi, sajátos Üllői úti, ferencvárosi. Mérkőzéseket máshol Is rendeznek, azonban olyan legendákat talán egyetlen más pálya fűszálai sem tudnak mesélni, mint a Ferencvárosé. Jönnek a szurkolók, megállnak és ábrándoznak a múltról, s várják a Jelen sikereit. És kapcsolatot keresnek a klubbal. Ez a mindenkori Igény napjainkban Is érződik. Talán újságunk Is hozzájárulhat ezen Igény kielégítéséhez. Ez a lap Önökhöz szól, a lelátók soha nem csüggedő embereihez, az FTC-vel szimpatizálókhoz, akik sikereket várnak. ígérjük azonban, hogy az esetleges balsikereket, problémákat sem kendőzzük el - a mindenkori korrektség határain belül ezekről Is tájékoztatunk. Mert ugye ennek a klubnak az a Jelmondata, hogy Er- kölc$, Erő, Egyetértés... És ezt illik sportvezetőnek, versenyzőnek, szurkolónak egyaránt betartania... Ml nemcsak a klub, hanem a lap jövőjében Is bízva nyújtjuk át az első „újkorr Fradi újságot. Nagy Béla
