Fradi újság (1990)
1990 / 4. szám
Fradiyújság 3 A Juventus játékosok ezer dollárt kaptak volna A hajdani csapatban voltak császárok és szorgalmas segédmunkások Rákosi Gyula a hajdani kupabravúrról s a mai apró örömökről Évtizedek óta némi szomorúsággal s nem kevés irigységgel nézzük a nagy nemzetközi kupák döntőit. A szomorúság oka mindig ugyanaz, a magyar együttesek szinte csak beköszönnek a nemes vetélkedésbe, s máris búcsút mondanak a küzdelmeknek. Amit pedig irigyelünk, az a kupagyőzelem. Ez ugyanis nem adatik meg nekünk. Egy csapatunknak sikerült csupán a nagy fegyvertény, mégpedig a Ferencvárosnak. A zöld-fehérek az UEFA kupa elődjét, a Vásár Városok Kupáját hódították el, méghozzá nagyszerű bravúr árán. A hajdani siker egyik főszereplője, Rákosi Gyula, ma is jeles személyiség a klubnál, ő a csapat edzője. A dicsőséges kupamenetelés óta negyed század telt el, az egykori válogatott játékos ez idő alatt rengeteg mérkőzésen játszott, jó pár évet eltöltött már edzőként is a kispadon, mégis úgy emlékszik az akkori történésekre, mint legfrissebb élményekre.- Ha legalább egy dicső kupasikerünk akad, játsszuk le újból azokat az izgalmas meccseket - ajánlottam a szakembernek.- Semmi akadálya, én ugyanis ma is jó formában vagyok - egyezett bele a dologba Rákosi Gyula.- Ha névsorolvasást tartunk, a hajdani ellenfelek szinte kivétel nélkül márkát jelentettek a szakmában. Melyik volt közöttük a legkellemesebb partner?- Ilyenről nem tudok. Csak kellemetlenekről. Ugyanis már a kezdet kezdetén, az első fordulóban a Bmo is megsanyargatott bennünket, s csak egyetlen gólon múlott a továbbjutásunk.- Kik adták a legnagyobb feladatot?- Soroljam? A Wiener SC, a Róma, a Bilbao, a Manchester United és a Juventus.- Tehát valamennyi ellenfél nehéz volt?- Miért, a nevekből ez nem derül ki? Megjegyzem, csupán a Rómát tudtuk mindkét meccsen legyőzni, az osztrákok, a spanyolok és az angolok ellen három összecsapás kellett a továbbjutáshoz. Mindez nem csupán megviselt bennünket, de elintézte azt is, hogy a döntőben fel kelljen adnunk a pályaválasztói jogunkat.- Hogyhogy elintézte?- Abban az időben még nem döntöttek az idegenben szerzett gólok, ha a két találkozón pont- és gólegyenlőség született, következett a harmadik meccs. A helyszínt mindig sorsolják, s mindhá- romszor nekünk kedvezett a szerencse. így viszont az ellenfeleket valutában kellett kifizetni. Sok lett tehát a kiadásunk, s ezt a döntőnek kellett visszahozni. Lemondtuk hát a Juventus elleni budapesti visszavágót, csak egy, a torinói találkozó döntött.- Gondolom a játékosok nem örültek mindennek. Nyilván felháborodtak azon, hogy bár nagy küzdelmek árán eljutottak a kupa fináléjába, ám annak elhódítását honi körökben nehezítették meg legjobban.- Felháborodásról nem volt szó. Tudomásul vettük a dolgot, és kész.- Valamikor ilyen egyszerű volt. ez? Nem kellett félni egy Ju- ventustól sem? Hogyan került a VVK az Üllői úti klubházba? A kérdésre azért nehéz a válasz, mert a Ferihegyi megérkezést követően a csapat tagjai és a vezetők az ünneplés után vagy családtagjaik társaságában egyenesen hazamentek, míg a válogatottak a közelgő magyar-olasz miatt a repülőtérről egyenesen edzőtáborba vonultak! Bízva a rendkívül jó emlékezőtehetségű Mészáros József mesteredzőben, hívtuk fel telefonon a kérdéses kupaügyben:- Az ünneplést követően közülünk senki nem ment a klubházba, csak a másnapi edzésen találkoztunk az Üllői úton. Emlékezetem szerint az FTC gépkocsivezetője Szuchanek Józsi bácsi tette be a kupát a Volgába, és mivel Buncsics Mihály (gazdasági ügyintéző) és Schönecker Jánosné (főkönyvelő) is ezzel a kocsival volt, gondolom, hogy Buncsics Misi helyezte el a trófeát az Üllői úti klubházba. Egy a lényeg: Torinóban győztünk, és a VVK-t hazahoztuk! Úgy emlékszem, hogy a fotósok kedvéért Flóri hozta le a gépből a kupát... A Cooptourist elkészítteti a VVK-t! A Fradi futballmúzeum és a Cooptourist közös szervezésében rendhagyó ünnepség lesz június 23-án, az Üllői úti pályán, a Springer-szobor előtt. A Ferencváros labdarúgócsapata ugyanis negyedszázaddal ezelőtt ezen a napon nyerte el Torinóban a Vásárvárosok Kupáját. Az egykori VVK győztes gárda tagjait egy gyertyafényes díszvacsorára hívjuk. A visszaemlékezéseket bizonyára megkönnyíti majd a kupa látványa, ugyanis a Cooptourist megrendelése alapján a Pénzverdében már készül az egykori kupa másolata!- Nem illett. Még akkor sem, ha papíron tényleg nem volt sok esélyünk a torinóiak ellen. Ami az akkori hangulatot illeti, nos nem voltunk különösebben oda. Úgy utaztunk el, hogy itt a nagy lehetőség, hát megpróbáljuk megragadni. Nekik megyünk, aztán lesz, ami lesz. Hát erre megnyertük a kupát.- Mi volt az akkori nagy siker titka?- Semmi. Jó volt a csapat. Tényleg. Nagyon jó. Mondhatnám, klassziscsapat. Voltak ugyanis benne császárok, de ugyanakkor szorgalmas segédmunkások is. Akik sokat tudtak futni, mertek ütközni, akik kiszolgálták a sztárokat. Az igazi nagycsapatok ma így építkeznek. Végy néhány megbízható „vízhordót”, aki az átlagnál gyengébben szinte sohasem játszik, tegyél mellé néhány nagy egyéniséget, áki a döntő pillanatokban mindig megvillan, s máris ott lehetsz a világ élvonalában. De ha csak középszerű embereid vannak, akkor világéletedben szürke maradsz.- A recept nagyonis igaz. És maradjunk még egy kicsit a döntőnél. Mennyi prémium volt beígérve a kupagyőzelemért?- Hatezer-kétszáz forint.- Bár huszonöt esztendővel ezelőtt ez szép összegnek számítolt, mégsem lehet azt mondani, hogy egy vagyont ígértek a bravúrért.- Hát tényleg nem. Különösen, ha azt vesszük, hogy a Juventus játékosok ezer dollárt kaptak volna fejenként, ha nyernek. Mi a meccs előtt már tudtuk, hogy ők mennyiért játszanak, s azt is, mi mit kapunk, ha hazavisszük a serleget. Akkor mégsem arról beszéltünk, hogy a mi prémiumunk mennyivel kevesebb, mint az övéké, hanem arról, hogy meg kell verni őket.- Végül is egészséges önbizalomnak nem volt híján a társaság.- Nem, mert az előző eredmények szerencsére adtak jó adag hitet és becsvágyat. Akkor nem ijedtünk meg senkitől. A nagy Juvétól sem. Elkezdtünk hát szépen játszani, s végig partiban voítunk.- H íré járt, hogy az akkori csapatból nem egy játékost megvettek volna az olaszok.- Hát igen. AFlóritmega Varga Zolit szívesen látták volna.- Nem okozott akkor lelki válságot, hogy nem volt még lehetőség a profiskodásra?- igazából nem. Tudtuk ugyanis, hogy törvényes lehetősége nincs a dolognak, tehát minek sóvárogni. - Mi volt még igazán szép az elmúlt huszonöt esztendőben?- Tulajdonképpen úgy ahogy volt, szép volt. Akadt benne bajnoki cím, olimpiai érem, válogatottság. Számomra a legbecsesebb dolognak a címeres mez számított. Képviselni az országot a legjobbak vetélkedésében, ez jelentette a csúcsot.- Bizonyára szomorú emlékei is maradtak pályafutásának?- Természetesen, ilyenek is voltak. A legfájdalmasabbat a fut- ballbúcsú jelentette. Elsősorban, mert egyszer az is eljött, de főként, mert korainak tűnt. Sajnos, beleestem egy átalakítási folyamatba. Ki tudja miért, de központi feladat lett a fiatalítás. Olyannyira, hogy szakemberek célprémiumot kaptak azért, ha jócskán levitték csapatuknál a korátlagot. így aztán egy egész generációnak túl korán el kellett búcsúznia a pályától. Egy korosztálynak nehéz íett a szíve, egy másik korosztálynak ' pedig jószerével nem volt kitől tanulnia. Jót is, meg rosszat is.- Ejtsünk végül is néhány mondatot az elmúlt huszonöt hétről. Hogy érzi magát mostanság a kispadon?- Mikor, hogy. Ha megy a csapatnak, akkor boldog vagyok, ha gyengén játszanak, mindig sajnálom, hogy egy hét munkája megint odalett.- Nem gondol sűrűn arra, milyen is volt hajdan a csapata?- Igyekszem nem gondolni erre. A realitás ugyanis az, hogy most milyen. Nekem pedig az a feladatom, hogy a jelen együttesből kihozzam a maximumot. Sajnos, a ma futballjából nálunk hiányoznak a sztárjátékosok, s az igazi nagy, látványos meccsek. De kis örömeink így is akadnak. Marad a remény, hogy az, amiről oly régen papolunk, az utánpótlásunk majd egyszer végre meghozza az igazi labdarúgó tavaszt. Ügyes gyerekek ugyanis igenis vannak. Csak igazi futballistákat kellene nevelni belőlük. Ez a feladat. Még mindig...- Mit vár az elkövetkezendő huszonöt évtől?- Lassan már a nyugdíjat. De komolyra fordítva a szót, őszinte, tiszta légkört a munkához, tenni- vágyó, a munkát s a játékot igaz szívvel szerető futballistákat. Mindezekkel szép öregkorom lenne. V. S.
