Fradi műsorlap (1989)
1989. június 7.
Fradi műsorlap Pomezanski György A műsor, amely kizárólag az ő nevéhez fűződik, évente 10 millióba kerül a TV-nek. Nem kiadásban. Bevételben! Zseniális megoldás! De a program nem ettől népszerű. Az érdekek és a műsor harmóniája biztosítja nézettségét, gazdaságosságát. A „Felkínálom’ „okos ’ műsorvezető-szerkesztője: Pomezanski György. Lakhelyeid? V. kerület Vigyázó Ferenc utca, majd II. kerület Bimbó út. Mégis Fradi? Bárhol laktunk volna Fradis- ta lettem volna. Oka? Apám katonatiszt volt a háború előtt. Na és? Osztályidegenek voltunk. Sok mindenen keresztülmentünk emiatt. A Fradit meg akkor szedték szét, amikor gyerek voltam. Analógiát éreztem sorsunk és a Fradi sorsa között. Ettől kezdve politikai alapkérdés is lett fra- diságom. Meg Henni Géza. Ő volt a tornatanárom. Öltönyben állt be mindig a kapuba az iskolában 11-est védeni. Úgy védte ki azokat, hogy még poros sem lett. Rám dühös volt, mert kettőből kettőt berúgtam neki. Később Csanádi Ferenc lett a tornatanárom. Le akart vinni a Fradiba, de nem mentem. Hogy miért? Ma sem tudom. Gyerekkori emlékek. Ezért szépek. Nem, nem! Ezek abszolút értelemben is hatalmas értékek! Mondj ugyanis mindmáig egyetlen olyan egyéniséget, mint amilyen Kispéter volt. Az 50-es években eltűnt volna a Fradi, ha Ő nincs! Elképesztő, hogy nem tudtak azóta sem kinevelni egy Kispéter nagyságrendű egyéniséget. Úr volt a pályán és azon kívül is. Számomra mindezidáig Ő az igazi fradista. Én akkor lettem fradista, amikor ezt a csapatot el akarták söpörni. Nem lehetett! Nem, mert voltak olyanok, akik szinte sírva küzdöttek a létezésért. Kispéter, Lakat, Dé- kány, Rudas, Gulyás és az öreg Csikós. Ilyen törekvő társaságnak jó volt szurkolni. A lézengő, unott játékot egyszerűen nem bírom. Az nem a Fradi! Nézd! Én szigorúan gazdasági kérdésekkel foglalkozom úgy, hogy egykor sportoltam. Tehát szempontjaim egyaránt jellemzik a kívül- és belülállást is. A foci üzlet. A 11 játékos dolga, hogy a pályán vért köpjön. Ezt pedig profi módon fizessék meg. Vagy: legyen amatőr a Fradi is, de aíci itt játszik, az a szívét a zöld-fehér színekért, a klubért, az FTC-ért tegye ki. Gyuri! Mit is sportoltál? A HM Petőfiben fociztam serdülőként és ifiként. Hol hátvéd, hol szélső voltam. Mérkőztünk egyszer a Fradi Rátkai féle társaságával. Nagy élmény volt ellenük játszani. Rátkai irtó nagy szám volt. Szoros meccsen 14—0-ra kaptunk ki. Nem csodálom, hogy abbahagytad! Nem emiatt fejeztem be. Egyszer egy mérkőzés előtt odajött hozzám az ellenfél egyik aranyos játékosa és csendesen csak ennyit mondot:- Vigyázz be... m..., mert szétrúglak. — Vigyáztam. Abbahagytam. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a teniszt jobban szeretem. Otthon mindenki teniszezett. Én 6 évesen fogtam először ütőt a kezembe. Nővérem hatalmas játékos lehetett volna. Kör- mőczy Zsuzsa mögött a 2. volt a ranglistán, többszörös ifjúsági bajnok. Egy országos döntőjét Pluhár István közvetítésében viaszlemez őrzi. Származásunk őt is hátrányosan érintette. Ő ma már nem, én hetente kétszer teniszezek. Ez maradt a sok munka mellett. Gazdasági műsort vezetsz a tv-ben. Hogyan lehetne a Fradi anyagi ügyeit rendezni? Nem tudom. Nem élek ott. Azt viszont végképp nem értem, hogy lehetnek a Fradi focicsapatának anyagi gondjai. Általában 15—20 ezer néző van kinnt a meccseken. Állítom, hogy a Fradi nyereséges lehetne! Kell, hogy a jövőben az legyen! Kopeczky Lajos Tornász-kiválóságunk: HORVÁTH ZSOIT Változó világot — reformidőket élünk. A régi, az egyigaz ságot hirdető értekezletek helye« az állandó viták, a „másként gondolkodók ideje jött el. Vitázunk az iskoláról, oktatáspolitikáról, egyesületekről, sportról, diáksportról — egyszóval felébredt csipkerózsika álmából a felnövekvő, egykoron or- szágépitő, vagy romboló ifjúság sorsa, lehetősége iránt érzett felelősségérzetünk. Egy témában nem lehet ,,más- ként gondolkodni: a kemény, céltudatos, állhatatos, becsületes emberi munka még mindig meghozta a gyümölcsét és ennél jobb — követendő — példát nem is állíthatnánk a jövő nemzedéke elé. A sikeres pályafutások — természetesen a sportban is — a szükséges erkölcsi-etikai hitet, kitartást tudják átadni a következő generációnak. Valószínű, hogy a személyes példamutatásnál nincs hatásosabb érv, lássunk tehát egy — az átlagostól eltérő - ezideig igazán sikeresnek mondható sportolói életúton keresztül buzdító, követendő, (követhető?), példát. Aki az életéről, annak alakulásáról (a kezdeti lépésektől egészen a szöuli olimpiáig) vall, Horváth Zsolt nemzetközi minősítésű tornász, tornaszakosztá- lyunk kiválósága.- Tulajdonképpen ugyanúgy indult minden, nunt minden más gyereknél. Másodikos voltam a X. kerületi Száva utcai általános iskolában, amikor egy szép napon Kovács László torna edző aki tehetséges gyerekek után kutatva végigjárta Budapest iskoláit I9 75-ben le nem csábított tornázni. Szerencsére jó kezekbe, jó pedagógus kezekbe* kerültem, hiszen ekkor kaptam azóta sem tudom az első, ,,motivációs sikerélményt", hogy több száz gyerek közül az iskolánkból én kerülhettem be abba a húsz fős csoportba, akiket Laci ba kivábsztott. Ez a ,,csábítási trükk ' adta az első erőt ahhoz nekem is és a többieknek is, de gondolom elsősorban szüléinknek, hogy elég messziről, de kivábsztottként járhattunk első torna edzéseinkre. Es még mindig a „trükk ”: természetesen a játék, az egymás megismerésó, elismerései!), tehát a közösségteremtés volt az elsődleges feladatunk, majd mikor megszoktuk, ntegszeretlük ezt az új vi- bgot, szinte észrevétlenül kezdte el velünk a torna abpelemeit és a gondtalan játszadozás las- san céltudatos, egyre komolyabb, keményebb edzésekké alakult át. A folyamatos, gyermekfejjel különösen nehezen elviselhető, olykor monoton munka ellenértékéként - az ingadozóknak, így nekem is - megváltásként jött az első igazi, hivatalos elismerés; 1979-ben serdülő másodosztályban bajnokok lettünk. A csabdi háttér, a bázis is elégedett volt velem, mivel az iskolából is jó bizonyítványokat vittem haza - szóval jól mentek a dolgok, mégis rajtunk kívüblló körülmények miatt változtatni kellett. 1980-ban az egész csoport edzőstül ide a Fradiba (igen nagy F-el, mindenki így gondolta) igazoltunk át és Vigh László mesteredző kezdett el velünk foglal- kozni. Mégpedig olyan intenzitással, hogy a Torony ház utcai áltabnos iskobban délelőttönként a testnevelési órák helyett is edzéseket kaptunk és azután délutánonként minden áldott nap háromtól hatig a tornacsarnokban további küzdelem a szerekkel. Kezdtünk - ha öntu- datbnul is — „szakosodni”, igazi sportolóvá érlelődni. Mégis, ha most visszagondolok azokra az időkre, még nem dédelgettem profi sportolói álmokat, csak jó volt jó közösségben egymásért, a csapatért dolgozni, a tanulással is tudtam egyeztetni, nem volt gond. Úgy mentem a Vörösmarty Mihály gimnáziumba, hogy majd meglátjuk. Hát megláttam - szerencsére! Az akkor induló (kísérleti) sportosztály biztosította számunkra a reggeli edzések lehetőségét, figyelembe vették különös időbeosztásunkat, sok más egyéb clfogbltságunkat. Délutánonként az egyesületben pedig egy fiatal torna edző, a Vili bá az edzések mellett folyamatosan elszámoltatott a gimnáziumi feladatokkal - egyszóval kikérdezte a leckét, s ha kellett segített, korrepetált bennünket. Amikor az osztálytársak megtudták ezt, először gúnyoltak érte, később aztán irigyeltek, mert így a két tűz közé szorítva az eredményeink itt is ott is jól abkultak. Ifjúsági válogatott lettem, ami a nagy tisztesség mellett újabb megterhelést jelentett, de a gimi- ben Fehér Tiborné, az osztályfőnököm tartotta bennem a „lelket”, és ha az idegőrlő, fizikai munka tett bizonytalanná, otthon az édesapám mindig jó időben adott megfelelő keménységű „koki ’-ja térített vissza a rendes kerékvágásba. A gimnáziumi évek abtt éreztem először azt a megkülönböztetett figyelmet, amit kaptam és amit nem tudok eléggé soha megköszönni az iskobnak, a szakosztálynak, a vezetőimnek és természetesen a szüleimnek, akik tehermentesítettek, hogy minél hatékonyabban dolgozhassak a „cél érdekében ’ - így mondták. Mi is a cél? - tettem fel magamnak is a kérdést és kezdett bennem is tudatosulni, hogy vannak esélyeim a felnőtt válogatottságra. Ügy gondoltam; tíz éve tornázom, eredményeim is vannak, biztatnak, segítenek, szeretem is amit csinálok, kezdem is érteni a lényegét - megpróbálom! Tehát harmadikos gimnazista koromban fogalmazódott meg bennem, hogy a spor-. tot tekintem hivatásomnak, életcélomnak és tényleg megpróbálok e cél érdekében mindent elkövetni. 1986. Az újabb fordulópont éve. Csak vázlatosan mondom, így rengeteg dolog történt az életemben. Januárban egy fiatal, keménykezű edzőhöz, Sivadó Jánoshoz kerültem, februárban - most már a felnőtt válogatottban - Bordán Dezső fogott még igényesebb munkára. Lehet, hogy a nagy erőfeszítések miatt, de márciusban engem is megérintett a sportolók réme - a komoly sérülés, hónapokba telt, míg teljesen rendbe jöttem. Közben júniusban azért leérettségiztem és rögtön beiratkoztam az edzői szakra, melyet azóta el is végeztem. De térjünk vissza 1986 -ra. Szerencsére nem volt akadálya a további felkészülésemnek, így decemberben először feszíthettem a címeres mezben a Svájc elleni válogatott versenyen. És ettől kezdve, ahogy most divat mondani; sínen vagyok. Állandó tagja lettem a nemzetközi tornász világnak, 87-ben - igaz még tartalékként — részt vettem a VB-n, nemzetközi minősítést szereztem és 1988-ban következett minden sportoló álma: az olimpia. Elmondhatatlan csodálatos élmény volt. Csapatunkat a két ismert sérülés igen nehéz helyzetbe hozta, de büszkén mondhatom, mi egészségesek kivágtuk a rezet - csakázértis! Én, olimpián)!) 9,6 pontos átlaggal járultam hozzá, hogy a már-már elérhetetlennek tűnő VI. helyünk meglegyen. Csak úgy folyt Zsoltból a szó, éreztem neki is megkönnyebbülést jelentett, hogy így egyszusz- ra elmondhatott szinte minden lényegeset eddigi életéről. De hogyan tovább? - faggatom most már a jövőről. Igen a jövő, most úgy érzem az a legfontosabb egy hónapja már, hogy ketten tervezzük a jövőnket, ugyanis Andi (Ladányi Andrea) azóta gyűrűs menyasszonyom. A 87-es VB miatfl egy hónapos összezártság, úgy látszik elég volt ahhoz, hogy egy életre szóló kapcsolat legyen belőle, de ez még a jövő zenéje. Az 1992-es barcelomi olimpia a célom és körülbelül akkorra tervezzük az esküvőt is. Addigra talán sikerül külön otthont teremtenünk, ahol az önálló életünket elkezdhetjük. Rengeteget köszönhetek a tornának, jelenleg sportolóként tisztességesen megélek belőle és a későbbiekben pedig edzőként szeretném visszaadta a leendő tornászoknak mindazt, amit én kaptam a sporttól a tornán keresztül. Köszönjük Zsolt ezt az őszinte önvallomást és minden sportszerető ember nevében kívánom, hogy úgy sikerüljön a további pályafutásod, majdan a családi boldogságod is eddig - megér- dcinled! Dölle Zsolt
