Fradi műsorlap (1987/88)

1987. november 22.

Fradi műsorlap Vallomások az örökrangadókról Az MTK harminc évvel ezelőtti bajnokcsapata. Balról: Kovács I, SZŰCS LAJOS, PÁLYAED- Kovács F, Bártfai, Palicskó, Sipos, Szimcsák, Kárász, Molnár, Bödör, Lantos, Hidegkúti. CSIKÓS GYULA A Ferencváros tizenhárom- szoros válogatott kapuvédője, akinek védéseit egyszerűség, póz­mentesség jellemezte. Sohasem törekedett nagy robinzonádokra, csak egy cél vezette. Sallangmen­tesen megkaparintani a lábdát. — A legfelejthetetlenebb örökrangadóm akkor volt, ami­kor 1940-ben a Ferencváros igen rossz szériát fogott ki. Egyik napról a másikra Pataki Mihály lett a csapat menedzsere, s rög­tön fiatalokból álló tizenegyet állított ki. A Hungáriát tartották a mér­kőzés esélyesének, de mi rendkí­vül izgalmas körülmények kö­zött 2—0-ra nyertünk! Pedig mi­csoda kék-fehér gárdával kellett felvenni a versenyt! Nálunk a csapatba került fiatalok nagy­szerűen játszottak, főleg Jakab Laci, a centerünk. Van egy fény­képem és egy újságcikkem erről a mérkőzésről. A sportláp tudó­sítása így hangzik: „Csikósnak nem lehetett gólt lőni a Hungá­ria körúton” A meccs után Sza­bó Tóni a Hungária legendás hí­rű kapusa azt mondta, hogy „öreg kivédted a szemünket!” Tónival rendkívül jó volt a viszo­nyunk, annak ellenére, hogy ri­válisok voltunk a válogatottban. Sokszor láttam őt parádésan vé­deni, meggyőződésem, hogy ő volt abban a korban Magyaror­szág legjobb kapusa. Olyan ruga­nyos volt, hogy a gólvonalról 10- 12 méterre is ki tudott repülni, olyan vetődései voltak, hogy az embernek szeme-szája tátva ma­radt... Ráadásul még vakmerő is volt, egyszóval Európa-klasszis szinten őrizte a hálót. GELLÉR SÁNDOR Az aranycsapat állandó tarta­lékkapusa Grosics Gyula mögött. Mindössze nyolcszor volt lehető­sége arra, hogy képességeit bizo­nyítsa címeres mezben.- 1946-ban történt, hogy el­jöttek értem Püspökladányba a Ferencvárostól, hogy leigazolja­nak az Üllői útra. Velem előbb tárgyaltak, mint Henni Gézával. Végül is mellette döntöttek, így kerültem én a Hungária körútra, az MTK-hoz. Talán ezért volt bennem minden Fradi mérkőzés előtt különös bizonyítási vágy. A legemlékezetesebb örökranga­dómat 1958-ban a Népstadion­ban vívtuk. Az előzményhez tar­tozik, hogy akkoriban már 34. évemben jártam és finoman fo­galmazva kifelé állt a szekerem rúdja az MTK-nál. Nekem csak a tartalékcsapatban nyílt játékra lehetőség. A Népstadionbeli Fra- di-meccset megelőző csütörtö­kön odajött hozzám Bukovi Mar­ci bácsi, az edzőnk és csak eny- nyit mondott: „Becsületesen ké­szüljön a hétvégére...” Erre mi mást válaszolhattam, csak any- nyit, hogy engem nem érdekel, hol kell védenem, minden mér­kőzést komolyan veszek. Szombaton aztán, ahogy már megszoktam, megint én védtem a tartalékban. Tíz emberrel is ki­húztuk 1 — 1-re, igaz nekem any- nyit kellett védenem, hogy töb­bet voltam a levegőben, mint a földön, a talajon. A kapu mögött szurkoló Fradi rajongók több­ször emlegették, hogy hála isten­nek holnap a Népstadionban nem én állok a kapuban. Gondo­lom leesett az álluk, amikor ész­revették, hogy a játékoskijáró- ban én készülődöm az igazi, nagy örökrangadón is. A roha­mozó, remekül játszó Fradi ellen 2—1-re nyertünk, és a Népsport szerint én voltam a mezőny leg­jobbja. Azt hiszem, két nap alatt ritkán adatik meg kapusnak ilyen duplázás... KEMÉNY TIBOR A Fradi — napjainkban 75. születésnapja felé közeledő — balszélsője kilenc találkozón öl­tötte magára a címeres mezt. Gyors, lendületes, a vonal mel­lett szélvészként robogó labdarú­gó, aki értett a góllövéshez is. — Vérre ment minden össze­csapásunk, de akármilyen heves volt a küzdelem a zöld gyepen, a meccs után bármelyik együttes is nyert, a fehér asztal mellett már együtt beszéltük meg a tör­téneteket. Általában a Ferencvá­ros labdarúgóinak megszokott helyére, a Beer-vendéglőbe jöt­tek a Hungária játékosok is. Ilyenkor a felejthetetlenül ked­ves zongorista, a fő Fradi szurko­ló, Woggenhuber Őszi szórakoz­tatott minket kuplékkal, sláge­rekkel, ki mit kért. Sok barátom volt a kék-fehér játékosok kö­zött, de talán a legeslegjobb Mándi Gyula volt. Nem véletle­nül szerepelt 31 alkalommal a válogatottban, a húszas-harmin­cas évek egyik legkitűnőbb védő­játékosa, aki új iskolát teremtett, hiszen ő már nem rúgta vaktában a labdát, megpróbálta megjátsza­ni társait, oda passzolni a legjobb helyzetben levő csatárnak vagy fedezetnek. Sebes Gusztival is közeli barátságba kerültem, rá a csupa szív játék, a szorgalom volt jellemző. Titkos Palival is őszinte, szoros kapcsolatom alakult ki annak ellenére, hogy lényegében riválisok voltunk, mert ő is bal­szélsőt játszott és én is. Helyze­temet megkönnyítette, hogy ma­gamat nem tartottam olyan nagy egyéniségnek, klasszisnak, mint amilyen Titkos Pali volt. HIDEGKÚTI NÁNDOR Hatvannyolcszoros váloga­tott, tagja az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet nyert ma­gyar csapatnak és az 1954-es svájci világbajnokságon máso­dik helyezett együttesnek. Az aranycsapat középcsatára, a ma­gyar labdarúgás történetének egyik legkiválóbb egyénisége.- Ismert tény, hogy köz­vetlenül a felszabadulás után hajszál híján Fradi játékos let­tem. Végülis egy tulajdonkép­pen jelentéktelen momentum miatt bukott meg a dolog. Ki­mentem tárgyalni' az Üllői úti pályára, s miközben vártam a Fradi egyik vezetőjére, meg­hallottam, hogy a szurkolók kö­zül többen azt mondják, minek ide a Hidegkúti, amikor nálunk jobbak vannak. Világéletemben sértődős voltam, sarkon fordul­tam, s a többi már ismert tény: az MTK színeiben futballoztam egészen játékos-pályafutásom végéig. Az örökrangadók felejthetlen ellenfelei közül a már két évtize­de elhunyt Kispéter Miskára em­lékeznék: erre a kedves szálfa termetű barátra, akivel gyakran játszottam együtt különböző vá­logatott csapatokban. Igazi egyé­niség volt, akit tisztelt-becsült az egész labdarúgó társadalom. Ezt méltán vívta ki tisztességével, ro­konszenves magatartásával. Az életben és a pályán is higgadt volt, nyugodt és rendkívül becsü­letes. A negyvenes—ötvenes években alig zajlott le olyan örökrangadó, amelyikről ő vagy én hiányoztunk. Amikor szétszedték a Ferenc­várost, megfosztották klasszisa­itól, ő volt az, aki mem engedte, hogy mozaikjaira hulljon szét a csapat. Nehéz időkben tudott vezéregyéniség lenni. OROSZ PÁL Tagja az 1960-as római olim­pián bronzérmet szerzett magyar csapatnak. A Ferencváros egyik legtehetségesebb csatára volt, aki azon túl, hogy technikailag töké­letesen képzett volt, nagyszerűen látott a pályán, fejjátéka élmény­számba ment.- Ha az örökrangadókra kell emlékeznem, akkor az 1957 má­jusában játszott MTK—FTC mér- kézős jut eszembe, amikor hosz- szú évek után mindkét csapat végre ismét régi, patinás nevét és színeit viselhette. Sajnos 1—0-ra nyertek a kék-fehérek, pedig ha visszagondolok, végig hajtottunk és jól is játszottunk. Ám a góllö­véssel hadilábon álltunk. Renge­teg gólhelyzetünk volt, ahogy futbalnyelven mondják: az ajtó­ablak ziccereket is kihagytuk. Ez megbosszulta magát, s ahelyett, hogy gólokkal győztünk volna, egy erősen vitatható 11-essel ki­kaptunk. Amikor a játékoskijá- róban még mindig nem tudtunk napirendre térni a történteken, Sándor Csikar odalépett hozzám, s ennyit mondott: „Pali, frankón nem volt 11-es, de a bíró megad­ta, most én beszéljem le róla? Olyan határozottan állította, hogy büntető volt, miért vegyük el szegénynek az önbizalmát?” Mi mást tehettem, elnevettem magam, de Gulyás Géza és Mát­rai Sanyi valósággal a könnyei­vel küszködött, s napokkal ké­sőbb sem tudták túltenni magu­kat a történteken. A kék-fehér játékosok közül az én játékoside­álom egyértelműen Hidegkúti Nándi volt, akire nyugodtan il­lik a jelző: a magyar labdarúgás Di Stefanója... Mindent tudott, óriási futballista s nagyszerű em­ber egyszemélyben. NAGY ISTVÁN A kitűnő MTK jobbfedezet 23 alkalommal szerepelt a ma­gyar válogatottban. Szorgalmas, fáradhatatlan középpályás, aki képes volt arra, hogy fazont ad­jon csapatának. — 1958 nyarán kerültem a Kistextből az MTK-ba. Néhány hét múlva 85 ezer ember előtt kellett pályára lépnek a Fradi el­len. Azt hiszem, még a lábam is remegett, amikor kifutottunk a Népstadion gyepére. 1—0-ra nyertünk, gólunkat a hátravont középcsatárt játszó Kovács Imre lőtte 18 m-ről Gulyás kapujába. A Képes Sport akkor a követke­zőket írta rólam: „A fiatal Nagy technikai fogyatékosságát dur­vasággal próbálta pótolni.” Volt benne némi igazság, mert Orosz Palit, akit fognom kellett, né­hányszor beültettem a ringlispil­be. 1961-ben Fradi-játékos let­tem, ha csupán csak néhány hét­re is. Mészáros Dodó volt az ed­zőm, s Csanádi Árpi bácsi volt a dél-amerikai túra menedzsere. Mivel Albert, Dalnoki, Mátrai, Rákosi, Fenyvesi a válogatottal portyázott, így a Fradi három kölcsönjátékost vitt magával. A Vasasból Mathesz Imrét, az MTK-ból Szimcsák Pistát és en­gem. Az első mérkőzésen Buenos Airesben 0-0-at játszottunk a vi­lághírű Boca Juniorsszal. Nagy­szerűen éreztem magam ezen a túrán — a Fradiban úgy fogad­tak, mintha mindig közöttük ját­szottam volna. Montevideoban, az utolsó mérkőzésen 1 —0-ra ki­kaptunk a félelmetes hírű Pena- roltól. Ezen a meccsen kiállítot­tak, mert a Fradi színekért — bármilyen furcsa — még vereked­tem is... Befejezésül a Ferencváros há­rom kiválósága — alig egy hóna­pos tisztségviselői — emlékeznek röviden az örökrangadókra: RÁKOSI GYULA,EDZŐ: — Volti egy olyan esti mér­kőzésünk 1960-ban, amikor a közönségtől kiérdemeltük az utolsó öt percben a vastapsot. A félidőben már 3—0-ra vezettünk, s végül is 4—1-re legyőztük a kék-fehéreket. Szurkolóink fák­lyákat gyújtottak, s úgy nézett ki a Népstadion, mint egy hatal­mas karácsonyfa. Ez a siker azért marad életre szóló élményem, mert az MTK ellen mindig rend­kívül nehéz csatákat vívtunk. ZÖ: Gyermekkoromban ámulva figyeltem a nagy csapatok össze­csapásait az újpesti pályán vagy a Népstadionban. Ezek közül is kiemelkedtek azok a meccsek, amelyek örökrangadók voltak. Soha nem felejtem el, hogy milyen szájtátva figyeltem, ami­kor az öregebb szurkolók latol­gatták az esélyeket, mindegyik játékosról mondtak valami dí- csérőt, az új tehetségeket össze­hasonlították Sárosiékkal, Tit- kosékkal. Kissráckori áhrándom, vágyam teljesült, amikor magam is belekóstolhattam az örökrang­adók különös légkörébe. Általá­ban nyugodtam készültem a mérkőzések előtt, de az MTK el­len izgatottan húztam fel a cipő­met, a szokottabbnál nagyobb feszültség az, hogy a torkomban dobogott a szívem annak tudha­tó be, hogy felidéztem magam­ban, mennyi nagy előd, kivételes tudású labdarúgó szerepelt előt­tem e hagyományos évtizedekre visszanyúló találkozókon. A nagy örökség, a felelősség nyom­ta a vállamat, ettől voltam a szo­kottnál idegesebb. ALBERT FLÓRIÁN, A FRA­DI FUTBALLIGAZGATÓJA: — Nem akarok és nem is tu­dok egyetlenegy örökrangadót sem felidézni. Egytől egyig mind pályafutásom felejthetetlen él­ménye marad. Nagyon tiszteltem az MTK-t, s mindazokat a játé­kosokat, akik méltó rangra emel­ték e patinás egyesület nevét. Bárhol is állt a tabellán a Fradi vág} az MTK, az örökrangadó­nak sportértéke volt és az esetle­ges hullámvölgyben lévő ellenfe­lek közül bármelyik képes volt felnőni a feladathoz. Bízom benne, hogy napjaink futballistái is méltók lesznek az örökrangadók szelleméhez... ,,ÖRÖKRANGADÓ" - SIÓFOKON! Ilyen is volt — igaz nem bajnoki pontokért játszottak a csa­patok. A Bajnokok Tornája mérkőzéssorozatot vidéki városok­ban rendezték, és a Fradi—MTK-ra Siófokot jelölték. 1976. augusztus 8-án 8000 néző tekintette meg a rendhagyó örök­rangadót. Az FTC Nyilasi fejesgóljával, majd a 88. percben cselsorozat után szerzett góljával 2-O-ra győzött. KÉT EGYKORI SCHAFFER TÖRTÉNET ÉN RÁÉREK Schaffer Spéci 11-est rúg. Egy döntetlenül álló meccs végefelé. Berúgja a labdát a jobbsarokba, de nem szabályos, mert a kapus kiugrott. Belövi a balsarokba, megint kiugrott a kapus. Erre Spéci nyugodtan odaszól a bírónak: — Vigyázzon, bíró úr, én ráérek, de vége lesz a meccsnek... MEHETSZ CSIBI! Valamilyen serlegért játszott az MTK Bécsben. 1—1, utolsó öt perc. Szabadrúgás jár az MTK-nak, úgy 30 m-ről. Spéci nekiáll és odaszól Braun Csibinek: Mehetsz Csibi a kupáért! És centiméterekkel a felső kapufa alá belőtte a labdát. . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom