Fradi műsorlap (1987/88)
1988. április 8.
9 CÍMERES MEZBEN 30 ÉV ALATT 33 MAGYAR-OSZTRÁK Három évtized riporteri termését gyűjti össze ez az egyszerű statisztikai adat... ennyiszer álltam a mikrofon előtt! Mennyi öröm, s mennyi bánat, mennyi messzeszálló gól-kiáltás, s mily sok szép akció fűződik a 2970 perchez! De ami még ennél is fontosabb: barátságok, szétsza- kíthatatlan kapcsolatok, életen át tartó, őszinte nagyrabecsülés' jelei szövik át sportriporteri munkám magyar—osztrák évtizedeit. Felejthetetlen barátommal, Herbert Meisel-el kezdem visz- szaemlékezéseimet. A negyvenes évek végén hozott vele össze a mikrofon, s úgy érzem, az első perctől igaz férfibarátság szövődött közöttünk. Lenyűgözőnek éreztem, hogy az írás, az élőbeszéd, s később — amikor a televízió elsöprő lendülettel hódított teret — a képernyő művésze volt. Kapcsolatunk túlnőtt a stadionok lelátóin, szívesen töltöttünk együtt néhány napot Tihanyban, a Balaton partján, éppúgy, mint bécsi otthonában, a Rosenhügel- en. Szertte Puskást, s persze még jobban Ocwirkot — sorolhatnám kedvenceit, a két ország labdarúgásának nagy egyéniségeit. A legfontosabbnak azonban a két nemzet futballbarátságát tartotta, úgy érezte, hogy csak akkor maradhat meg régi fényében a közép-európai stílus, ha szoros ez a kapcsolat. Meisel ideája volt — a máig is megvalósulatlan elképzelés a közös bajnokságról: ,Másként nem tudunk az olaszokkal, németekkel, angolokkal lépést tartani, csak akkor, ha közös bajnokságot szervezünk. Milyen nagyszerű csatát ígérne évente kétszer a Rapid—Ferencváros, az Üjpest-Austria, vagy éppen egy Honvédő-Sport Klub talá- kozó... A mi kis labdarúgóországaink jövője függ ettől!” A kegyetlen sors mily hamar tépte szét ezt a barátságot. Menynyi közös gondolat, remeknek ígérkező televízióműsor, sok közös szórakozás hullt hamvába lassan immár húsz esztendeje, amikor örökre elbúcsúzott tőlünk. Ott voltam betegágyánál az utolsó pillanatban is. S máig tartó fájdalmamban némi vigasz, hogy az általa annyira kedvelt budapesti Mátyás pincéből, egy kis üvegedényben halpaprikást vittem neki a bécsi Franz Josef Spitalba. Megízlelte, az utolsó kanálig elfogyasztotta, s talán a magyar paprika adott neki erőt ahhoz, hogy megírja élete utolsó cikkét, a halpaprikásról és a magyar-osztrákról. 1966. október 31-én hunyt el. Homlokára a Kurier borult, az a lappéldány, amelyben utolsó írása megjelent. Emlékét örökre megőrzőm... 1945. augusztus 20-át írtunk, amikor először álltam magyarosztrákon a mikrofon előtt... De már előző napon is játszott a két csapat. Borús, fülledt délután volt, de számunkra mégis csodá- dálatos, ragyogó. Két nap alatt két hivatalos mérkőzést játszott egymással Magyarország és Ausztria válogatottja. Nyolc esztendő után - 1937 októberében mérkőztünk utoljára az osztrákokkal — tárt karokkal, baráti szívvel várta a sógorokat a pesti közönség. Az Üllői úti pályára már délben megindult a tömeg, 40 ezren szorongtak, hogy boldog békehangulatban ünnepeljék a két ország együttesét. Óriási üdvrivalgás köszöntötte a pályára lépő labdarúgókat, akiknek nevét mindörökre feljegyzik a labdarúgó-annaleseinkben. Álljon itt is, kik játszottak a 83. magyar-osztrák találkozón: Csikós - Rudas, Szűcs - Bíró - Sárosi III, Lakat - Ulovszky, Szusza, Mike, Zsengellér, Egresi. És Ausztria csapatában: Ploc — Bartolli Sesta — Gernhardt, Oc- wirk, Müller — Zischek, Decker, Fischer, Jerusalem, Durek. Az első napon 2-0-ra nyert a magyar válogatott - ezt a mérkőzést kitűnő tollú író, Tabi László közvetítette. Huszonnégy órával később elérkezett számomra is a nagy erőpróba. Állt már mögöttem néhány közvetítés próbálkozás, s most a magyar-osztrák... azt hittem álmodom. 23 évesen fiatalos becsvágy töltött el, őszinte lendülettel, mély átéléssel, tűzzel és szenvedéllyel kíséreltem meg visszaadni, amit a pályán láttam. Gal- lovich Tibor, a magyar szövetségi kapitány az első napi győzelem után öt újonccal próbálkozott. „Hadd essenek át a tűzkeresztségen!’ — mondta, s neki lett igaza: a fiatalok pazar játékkal hálálták meg a bizalmat. Közöttük is elsősorban a 18 éves Puskás, aki élete első válogatott mérkőzésén élete első válogatott gólját is megszerezte. S milyen a sors, ez a gól volt az én riporteri pályafutásom első válogatott találata... Talán ezért hittem mindig, s hiszem a mai napig, hogy minden idők legnagyobb magyar játékosát Puskás Ferencnek hívják! Hogy közvetítésemnek milyen volt a visszhangja? Viaszlemezre beszéltem, s így nyoma se maradt annak a 15 percnek, amely bizonyára csak az én emlékeimben őrződik meg mindörökre. De akárcsak Puskás és újonc társai, jómagam is átestem a tűzkeresztségen. Az első gól pedig egy életre eljegyzett a mikrofonnal... Alig kilenc hónappal az Üllői úti kettős találkozó után a bécsi Práterben álltam a mikrofonnál. Ez volt első külföldi mérkőzésünk a világháború után, az csak természetes, hogy osztrák barátainknál viszonoztuk a látogatást. A mérkőzés délelőttjén néhány magyar kivillamosozott a bécsi temetőbe a Zentral-Fri- edhofba. A kis társaság egy sírkő előtt állott meg, amelyen ez a felirat állt: ,JHugo Meisl, 16. XI. 1881 - 17. II. 1937.” A síron nem volt egyetlen szál virág sem, gondozatlansága is jelezte, hogy Ausztria nyolcesztendős fasiszta megszállása alatt a nácik legszívesebben még a sírt is eltörölték volna, hogy senki ne emlékezzék az osztrák „Wundermannschaft megalapítójára. Az MLSZ pirosfehér-zöld koszorúja volt az első, amelyet a sírra helyeztek. S amikor a rövid megemlékezésben elhangzott ez a mondat: ,Meisl Hugo nem csak az osztrákoké, hanem az egész világ labdarúgósportjáé, ez hozott ide bennünket a nagy labdarúgóvezető sírjához - a társaságban volt „csodadoktor , dr. Schwartz köny- nyektől elcsukló hangon mondogatta a magyaroknak: „Danke... danke...” Délután a Práterben forró volt a hangulat. A második félidőben 18 perccel a befejezés előtt, még a magyarok vezettek 2— 1-re, de akkor jött az ellenállhatatlan Decker. Két gólt lőtt, s a szurkolók a mérkőzés végén a vállukon vitték ki a Práterből. Érthetően, hiszen Ausztria nyert 3— 2-re s azon a délutánon aligha volt ennél nagyobb öröm Bécs városában. Erről a mérkőzésről, majd egy esztendővel később, 1947 szeptemberében újra a Práterből, különleges körülmények között, közvetíthettem: előbb meg kellet szereznem a négy szövetséges ellenőrző bizottság engedélyét a tudósításhoz. Nekem kellett végigjárnom az amerikai, az angol, a francia és a szovjet rezidenciát, hogy megkapjam a nélkülözhetetlen pecsétet és az aláírást. Érdekes, hogy 46-ban könnyebb volt a dolgom, mint egy esztendővel később, s ennek az a magyarázata, hogy ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább mentek a hét vpgén pihenőre a diplomaták. így történhetett, hogy az 1947-es szeptemberi mérkőzésen a szovjet delegációhoz csak vasárnap délelőtt jutottam el. A bizottság hadiszállása a Hotel Im- perialban volt, ahol zárt ajtókat találtam, hiszen nem volt ügyfél- fogadás. Jó szerencsém azonban nem hagyott el, az ellenőrző bizottság , egyik szakácsa magyar volt, vele futottam össze és segítségével megszereztem a negyedik engedélyt is a közvetítéshez. Fellélegeztem, s ezek után már az sem bántott annyira, hogy délután a Práterben 4-3-as magyar vereségről voltam kénytelen tudósítani. Micsoda meccs volt! Két nagy csatár mérkőzése: az egyik oldalon Szusza, a másikon Binder irányított s lőtte a gólokat. Hiába lőtt azonban a magyar csatár mesterhármast, ha az osztrákoknak ezúttal jobban ment és megérdemelten győztek. Azoknak a híres negyvenes éveknek bécsi és budapesti szenzációja volt, hogy évente rendszeresen kétszer találkoztak egymással csapataink. Nem volt erre példa sehol másutt Európában, s nem akadt követője a mai napig sem. Sokat, nagyon sokat jelentett mindkét ország labdarúgása szempontjából az évenkénti duplázás. Számunkra különösen emlékezetes az 1949-es esztendő. Májusban Budapesten Puskás káprázatos formában indította támadásra a magyar ötösfogatot s még nem telt el egy perc, már Zeman hálójában táncolt a labda. Az elsőt még öt követte, 6-1-re győztünk s a Kurier tudósításának ez volt a címe: „Tönkre vertek minket a magyarok... Októberben a Práterben nagy revansra, győzelemre készültek barátaink, s annál inkább voltak bizakodók, mert a háború óta még egyetlen külföldi válogatott sem nyert a bécsi stadionban. A feketepiacon ajegyek ára 200 schilling fölé ugrott, a stadion köré rendőrkordont vontak. Csak az a néző léphette át a védőzárat, aki kezében tartotta a belépőt. A stadionból a 65 ezer néző mégis csalódottan ment hazafelé. Egy káprázatosán játszó magyar csapat nyert ezúttal 4— 3-ra s 12 év után újra magyar győzelem született a Práterben! Egy esztendővel később azután vigasztalódtak osztrák barátaink: ők nyertek 5-3-ra! A 65 ezer nézőben továbbra is égett a visszavágás vágya. Walter Nausch osztrák szövetségig kapitány külön „hadparancsot ’ dolgozott ki: „Kocsis Kaltstellen! — hidegre állítani Kocsist! Ezzel a feladattal a legkeményebb osztrák játékost, Zwazlt bízta meg — sikerrel! Az egyik bécsi lap így írt: ,A magyarok fülében, mint a csárdás hangja, úgy szól a múlt évi 6-1-es és 4-3-as győzelmük. Számunkra presztízskérdés volt a reváns a Práterben. Ez a 3-5 volt a magyar labdarúgó válogatott utolsó veresége az 1954-es világbajnokság döntőjéig. Pontosabban fogalmazva: ekkor kezdődött a magyar labdarúgás egyedülálló, páratlan veretlenségi korszaka. Sajnos, a következős években, nem is annyira a hidegháború, mint sokkal inkább egy sport- diplomáciai baklövés miatt — a húsvéti tornára előzetes ígéret ellenére nem utazott ki magyar csapat — megszakadt a bensőséges kapcsolat, s három évig szünetelt a két ország válogatottjainak hagyományos találkozója. 1953-ban játszottunk újra, s ez volt az a mérkőzés, amelyet a mai napig így tartanak számon: Zeman-Magyarország 1-1. Élete legnagyobb teljesítményét nyújtotta Budapesten a mezőny legjobb játékosa, az osztrák kapus. 1955-ben jubileumhoz érkezett a két ország labdarúgása: 100. magyar—osztrák a Népstadionban! Á rekordközönség, 104 ezer néző volt szemtanúja, amikor a magyar labdarúgás veteránja, a Bécsben és Budapesten egyaránt oly népszerű, újra fut- ballmezbe öltözött Schlosser Imre vezetésével vonult ki a két csapat s a jó öreg „Slózi indította el a labdát a fényképészek pergőtüzében. Volt mit megörökíteniük, a 6-1-es magyar győzelemmel végződött találkozón. Csodálatosan játszott csapatunk! Mikrofonom előtt mondta az osztrák csapat vezetője, dr. Schwartz: „A magyarok lökhajtásos repülőgépen száguldoztak, a mieink a bécsi fiakkernél maradtak. A II. világháborút követő első évtizedben — mint már említettem sűrűn találkozott egymással a két válogatott, azt követően azonban megritkultak a találkozások, észrevehetően csappant az érdeklődés. A magyarázat: előtérbe léptek a tétmérkőzések, népszerűségben nagyott nőtt az UÉFA kupa, rangjából vesztett a barátságos mérkőzés. De ha kellett, ott volt a háznál a ,jó öreg magyar—osztrák, olyany- nyira, hogy időnként — 1961- től 1966-ig — évenként újólag kétszer találkoztunk. A 70-es években azután tétmérkőzéseken, előbb VB, majd később EB-selejtező mérkőzéseket vívtunk egymással. 1972-ben Bécsben 2-0-ra vezetett a félidőben a magyar válogatott, s úgy tűnt, hogy a Práterben biztosítja helyét az 1974-es világbajnokság döntőjébe. A második félidőben azonban már csak „siránkoztam”: igaz, némi játékvezetői segítséggel — Paritz állítólagos el- lökése miatt ajátétkvezető vitatható 11 -est ítélt - az osztrákok kiegyenlítették a két gólos előnyt, s így a bécsi kirándulás félsikerrel zárult. Ami ennél fájdalmasabb: félévvel később a Népstadionban sem tudtunk győzni. A magyar csapat három kapufát is lőtt, a várva várt győzelem azonban elmaradt, s a budapesti 2-2 a végső elszámolásban kínosan érintett bennünket. A svéd—osztrák—magyar trió selejtező küzdelmei során ugyan a magyar csapat egyetlen vereséget sem szenvedett, de győzni sem tudott. S így végül Svédország számára nyílt meg az út a világbajnoki döntőbe. Nem sikerült jobban a következő Európa-bajnokság selejtező sorozata sem: ezúttal nem az osztrákokon, hanem a Wales csapatán buktunk el. Hiába szereztünk Ausztria ellen 3 pontot, a walesiektől mindkétszer vereséget szenvedtünk, s így elbúcsúzhattunk az EB-döntőtől. Számomra különösen a budapesti magyar—osztrák marad emlékezetes, a Népstadionban búcsúztam a rendszeres sportközvetítéstől. (Az 1978-as világbajnokságon, majd 1980-ban az olimpián újra mikrofon elé álltam, de a két nagy világesemény már csak beugrást jelentett. Előbb Bonnból — ahol tudósítóként dolgoztam — utaztam Buenos Airesbe, majd már mint a Rádió szórakoztató- és sportfőosztályának vezetője a moszkvai olimpiára.) A búcsú azonban nagyon szép volt. 1945-ben magyar—osztrákkal kezdtem labdarúgó válogatott tudósításaim sorát, Budapesten 1975 szeptemberében magyar- osztrákkal zártam három évtizedes sportriporteri pályafutásomat. Két gyönyörű magyar góllal búcsúzhattam. Az elsőt — Fazekas és Kocsis összjátéka után — a 20 éves reménység, Nyilasi mintaszerű mozdulattal fejelte a hálóba. S bár ezt a gólt 11-es- ből Krankl révén még kiegyenlítették az osztrákok, Kocsis Lajos újabb parádés alakítása után a villámgyors Pusztai ellenállhatatlanul robogott Koncillia kapuja felé és káprázatos lövéssel szerezte meg a győzelmet jelentő második gólt. Szép búcsú volt. Köszönöm fiúk, mindenkinek... Szepesi György
