Fradi műsorlap (1986/87)
1986. november 1.
Fradi műsorlap Hatvan év ferencvárosi Atballedzői Az amatőr-profi korszak szétválasztása után 1926-ban alkalmaztak először hivatásos labdarúgó edzőket a Ferencvárosban. így első edzőnknek a legendás Tóth Potya Istvánt jelölhetjük. íme mérkőzésszámaik szerint a mindenkori ferencvárosi edzők örökranglistájának éllovasai: 352 mérkőzés: Dalnoki Jenő (1970, 1973—1978,1985.VII.1.óta) 351 mérkőzés: Blum Zoltán (1930-1937) 210 mérkőzés: Tóth Potya István (1926-1930,1943) 194 mérkőzés: Novák Dezső (1980-1983) 192 mérkőzés: Mészáros József (1961-1965) 185 mérkőzés: Tátrai Sándor (1958—1961,1966) 166 mérkőzés: Dimény Lajos (1939—1942,1946—1947) 143 mérkőzés: Csanádi Ferenc (1970—1973) 141 mérkőzés: Dr. Lakat Károly (1967-1969) 137 mérkőzés: Sós Károly (1953—1957) 133 mérkőzés: Friedmanszky Zoltán (1978-1980) 114 mérkőzés: Lyka Antal (1948—1950) Dalnoki Jenő tehát 1986. október 30-án minden idők ferencvárosi mestereinek éllovasa lett, hiszen 352 mérkőzésen még egyetlen kollégája sem vezényelte pályára a fradistákat! Tiszteletet parancsoló teljesítményéért minden elismerést megérdemel, hiszén nemcsak üldögélt azon a bizonyos edzői kispadon, hanem vezetése alatt ilyen nagyszerűen szerepelt az FTC: 351 mérkőzésből 275 találkozón veretlenül jöttek le a pályáról a „Dalnoki fiúk”! A 185 győzelemből 90 döntetlenből és mindössze 76 vereségből álló mérleg 65%-os teljesítménynek felel meg, ami bizony ilyen távon rendkívül értékes eredmény. A mesteredzőnek az egész ferencvárosi tábor szívből gratulál és további eredményes szereplést kíván. Az FTC Elnöksége és az FTC Baráti Kör ötvös munkával készült egyedi serlegekkel kedveskedett Dalnoki Jenőnek, az FTC örökös bajnokának. Lapunkban, ipi pedig az egyesületben eltöltött 40 évéből azt az időszakot elevenítjük fel köszöntőül, amikor első nagy edzői sikereit elérte.. SZÉP WUT, JEM! Az 1973_74.es bajnokság idején különösen a kupákban remekelt a Ferencváros. Megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát és a Kupagyőztesek Európa Kupájában is nagyszerűen szerepelt, egészen a döntőig jutott. Addig pedig olyan nagynevű csapatokat fektetett két vállra, mint az angol Liverpool vagy a jugoszláv Crvena Zvezda. — Liverpoolban lőtte Máté azt az emlékezetes, Oscar-díjas gólját (az angol sportújságírók szavazták meg neki a kitüntetést), • amikor kenguru-cseleivel halomra döntötte a brit védőket - emlékezik Jenő. - Én meg minden cselénél azt hittem, le- esek a kispadról. Ez is bejött, az is, nem lehet igaz, hogy sikerül... És amikor berúgta a hálóba a továbbjutást jelentő gólt (már csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből), egy emberkupac volt a kispad. Mérkőzés után leírhatatlan volt, ahogy egyenként megöleltek a játékosok, megköszönték a sok munkát. Ilyenkor éreztem, hogy mégis érdemes edzőnek lenni... Máté, amikor nyakamba borult, a fülembe súgta: — Jenő bácsi, ugye nyugodt volt, hogy berúgom? A KEK döntőben, Baselban a Kijevi Dinamó ellen mérkőztünk. Kedvezőtlen feltételekkel, hiszen például az eltiltott Bálint helyett nem volt középhátvédem. Azt a Pataki dr.-t kellett beállítanom, aki a bajnokságban végig nem jutott szóhoz az első csapatban. Azután a döntő előtt Békéscsabán bajnoki mérkőzést kellett játszanunk. Levélben kértük az MLSZ-t, hogy a csabai találkozót a zavartalan készülődés kedvéért későbbre halasszák. Nem kaptuk meg az engedélyt. Küzdelmes, helyenként durva meccsen jól meggyötörtek minket Békéscsabán, l.O-ra kikaptunk és néhány an alapos rúgásokat is kaptak útravalóul... Mi á KEK-döntő előtti napon holtfáradtan, a csabai mérkőzéstől elcsigázottan érkeztünk Baselba, ahol már négy napja a helyszínen készült ellenfelünk. Egy pillanatig sem vitatom, hogy a Kijevi Dinamó akkor jobb együttes volt, valószínűleg kipi; hent és teljes csapatunkat is legyőzte volna. Dehát így! És még volt egy furcsasága a találkozónak. Próbáltam az öltözőben minél nagyobb harci szellemet szítani a játékosokban a meccs előtt. Szenvedélyes hangon győzködtem őket: egy egész ország figyeli aggódva szereplésüket, ma nemcsak a zöld—fehér, hanem a piros—fehér—zöld nemzeti színek becsületéért is küzdenek. Én magam is nagyon ideges voltam, ezután kimentem a folyosóra egy cigarettát elszívni. Megyek vissza, mit látok? Még a lélegzetem is elállt: mindegyik játékos kezében ecset és fehér festékkel három—három csíkot festenek fekete cipőikre.- Hát ti mit merészeltek? - jutottam végre az ámulattól a felháborodásig.- Kutas Pista bácsi, az MLSZ elnöke mondta, hogy fessük fel az Adidas reklámcsíkjait a cipőkre, mert akkor kaphatunk tőlük újakat — válaszolták kórusban.- Hadd ne mondjam, miket gondoltam és mondtam nekik akkor... Kikaptunk csúfosan, 3.0-ra és nem is az említett okok miatt. Dehát szükség volt ezekre a közjátékokra? És hogy nem voltunk sokkal gyengébbek ellenfelünknél, azt néhány hónap múlva Sevillában egy Nemzetközi tornán bizonyítottuk: visszavágtunk a Kijevi Dinamónak, bár ez a győzelem sovány vigasz volt. Nem értettem 'az elbírálást sem. Persze, hogy örökre tüske maradt számomra: a KEK-ben való kiemelkedő szereplésért a játékosok végül is fejenként 56 ezer forintot kaptak. Én egy fillért sem... Pedig azért csak tettem valamit én is a sikerért. Abban az esztendőben 600 ezer forint tiszta bevétele volt a Ferencvárosnak, annyira sikerült jó játékunkkal megnövelni a nézőszámot. Nemzetközi sikereink úgy megemelték a csapat ázsióját külföldön, hogy akkoriban minden meccset hétezerötszáz dollárért játszottunk, akárhová hívtak. És bizony kelendő volt az FTC. Az 1975—76-os bajnoki idény pedig valószínűleg csupa nagybetűvel kerül a Ferencváros történelmébe. Ebben az esztendőben ugyanis mindent megnyertek, ahol csak elindultak. Természetesen az élen végeztek a bajnokságban is, előtte elhódították az MLSZ-kupát, majd övék lett a. Téli Kupa és végül megnyerték a Magyar Népköztársasági Kupát is. — Vannak olyan időszakok, amikor minden sikerül — értékel tárgyilagosan Dalnoki. — Erre szokták mondani, hogy a siker sikert szül. Az első győzelmek jó hangulatot varázsoltak az öltözőbe, a játékosok is zokszó nélkül végezték a fáradságos edzésmunkát, bizonyára a magánéletükben is több áldozatot hoztak az újabb diadalokért. Legalábbis ezt mutatták esti ellenőrzéseink: sokkal kevesebbet kellett büntetnem kimaradásokért. Az ilyen időszakokra valóban illik a mondás, hogy még a kapufákra lőtt labdák is befelé pattannak, s az ellenfelek velünk szemben még a legbiztosabb helyzetben is hibáznak. Nem tudtam úgy cserélni, hogy a bejött ember ne rúgjon még egy gólt. Természetesen nem akarom sikersorozatunkat a szerencse számlájára írni. Sok, nagyon sok és következetes munka volt győzelmeink mögött. Csak érzékeltetni akarom, hogy mennyi tényező együttes hatása hozhatja meg az eredményt. És ahogy méltánytalan minden kudarcot csak az edzők nyakába varrni, egy-egy rossz periódus után bűnbaknak kikiáltva meneszteni, annyira kevés a sikerhez csak az edző becsületes munkája, lelkiismeretes, szakszerű tevékenysége. A labdarúgás kedvelői bizonyára jól emlékeznek még ma is erre a szép időszakra. És arra is, hogy Dalnoki Jenőt tulajdonképpen csak ennek a bajnokságnak a megnyerése után ünnepelték igazán a szúrkolók.-Addig csak haragot aratott, úton-útfélen azzal vádolták: felforgatta, tönkretette a csapatot kemény kézzel, következetessége, vagdalkozássá fajult, akiket elküldött, elcserélt, visszavonultatott, mind értékei voltak a Ferencvárosnak. A bajnoki arannyal azonban Jenő fényesen bizonyított. És ilyenek a szúrkolók: mindjárt, mindent megbocsátanak. Ünnepelték, elismerték. Ez történt hivatalosan is: ő lett az év edzője, játékosai közül olykor tizennégyen voltak egyszerre tagjai a különböző válogatott kereteknek. Tallózzunk végig, kik alkották a sikercsapatot? íme: Hajdú, Kollár, Martos, Bálint, Rab, Viczkó, Mucha, Vépi, Megyesi, Staller, Nyilasi, Ébedli, Kelemen, Pusztai, Branikovits, Szabó, Magyar, Vad, Engelbrecht, Onhausz és Takács. Ebben a gárdában már sok olyan fiatal volt, akik Dalnoki keze alatt Tettek csapattagok és zokszó nélkül hajtották végre az edző minden kívánságát. Mert Jenő keménysége, maximalista követelése mit sem változott. Sőt! A siker talán őt is tovább „keményítette”. Ezt nem is tagadta. íme egyik, 1976-ban, a sajtóban megjelent nyilatkozata: „Pedagógiai módszereimen lehet vitatkozni, sajnos, néha goromba, ideges vagyok...” Tisztában volt tehát önmagával, mégsem volt hajlandó jottányit sem engedni elveiből. Érezte azért, hogy a kemény kéz politikáját sokan nem nézik jó szemmel, s a félreállított, elküldött játékosok miatt sok haragost szerzett. Talán erre célozhatott egy másik — ugyancsak a siker esztendejében adott — nyilatkozatában: „Ha azt mondják: a Fradinak az az érdeke, hogy én távozzam, elmennék. A Ferencvárost ugyanis mindennél jobban szeretem és egyébként sem ragaszkodom görcsösen pozíciómhoz...” Ragaszkodott azonban „pokróc "-stílusához, fanatikus többet akarásában, az FTC iránti imádatában nem válogatott az eszközökben. Ő, a volt labdarúgó éppen a siker csúcsán valahogy egyszerre csak elvesztette a játékosok értelméhez, szívéhez vezető fonalat. Egyre kevésbé válogatta meg szavait, szidalmait. Lassan- lassan azok a játékosok is ellene fordultak, akik pedig mindent neki köszönhettek: pénzt, sikert, hírnevet, hiszen éppen miattuk állított félre neves sztárokat. Pedig ekkor már sokan az élet minden területéről felfigyeltek munkájára, ügybuzgalmára, látványos sikereire. A neves tudós és professzor, Dr. Ortutay Gyula például az egyik napilapban adott nyilatkozátában így beszélt munkájáról: — Nagyra tartom Dalnoki Jenő ügyszeretetét, amit ő megcsinált, arra nem lett volna mindenkinek bátorsága. No, persze én azt vallom, hogy a világon mindent csak megszállottan, fanatikusan érdemes csinálni. (Részlet Pongrácz György ,,Puha vagy, Jenő! c. kitűnő könyvéből)
