Fradi műsorlap (1985/86)

1985-1986 / 3. szám

Fradi műsorlap

1985/86-OS IDÉNY, 3. SZÁM

Mr. Kézilabda t

A református gimnázium a negyvenes évek elején költözött új otthonba, került a Lónyai (mai Szamuely) utca elejéről, a 4/c-ből, a közepére, a Kinizsi utca sarkán, a zálogházzal átelleni, akkoriban csodálatos épületbe. A díszterem (ahol a Ferencváros a fel- szabadulás utáni első közgyűlését tartotta) és a tornaterem (ahol a MAFC kosárlabda csapata jelenleg játssza mérkőzéseit) a tantermek és a kollégium „U” alakban fogta körül a hatalmas udvart. Kiváló színhelye lehetett volna ez az udvar a kispályás labdarúgó-mérkőzéseknek. Ám a háborút követő nehéz időkben, amikor az ablaküveg nemcsak drága volt, hanem óriási kincset is jelentett, védőháló meg nem létezett, Kondói Kiss József igazgató úr, aki egyébként a magyar gyorsírás megteremtésében és továbbfejlesztésében úttörő szerepet vállalt, szigorú rendelettel tiltotta meg a futballt az iskola udvarán. Igazgatói rovót, szerencsés esetben osztályfőnöki intőt kockáztatott minden diák, aki ennek ellenére mégis kapura lőtte a labdát az udvaron. Kapuk ugyanis álltak az udvaron, kézilabdakapuk. Dombi Pál, a halk szavú, lelkes testnevelő és Patay D. Zsigmond a nagy szabad területet kihasználva, a kézilabdát kedveltette meg diákjaival. Az osztályok közötti varázslatos bajnoki csatáknak több száz nézője volt. A rangadók az egész iskolát lázban tartották, s egy-egy mérkőzést olykor, az ablakokat még ettől a kisebb labdától is nagyon féltő igazgató is végignézett irodájából, így azután Kondói Kiss József — ha ezt esetleg csak ezúttal ismerjük el, a gyorsírás mellett — a kézilabda fejlődésében is főszerepet játszott, hiszen a futball kitiltása után erről az udvarról a válogatott játékosok tucatja került ki. S nem tekinthető véletlennek, hogy a szövetség mai elnöke Varga József és főtitkára Madarász István ugyancsak lónyaista diák volt. Az 1950-ban érettségizettek közül — a kiváló vegytantanár Szalánczy Károly osztályából — különösen sokan kötöttek örök barátságot ezzel a sporttal. S lettek később fradisták, mint Som Ferenc, Mojzes István, Korócz Gyula, no meg Elek Gyula. („ Tudod mi van most, annak a csodálatos udvarnak a helyén? . . . Harmincöt éves érettségi találkozónkon láttam, hogy az udvart díszkövekkel rakták ki, s díszlámpák világítanak, mint a Vörösmarty téren. A szívem is vérzett... — panaszolta Elek Gyula, az öreg cimbora.)

*

Az egykoron Torbágyról bejáró rö- vidnadrágos gimnazista életét, akit akár Mr. Kézilabda néven is emlegethetnénk az egyszerűség kedvéért, valóban a kézilabda formálta, alakította a Lónyai utcában eltöltött évektől, mind a mai napig. Az érettségi után az idősebb társakat, Antalpéter Tibo- rékat követve az Elektromos csapatához igazolt. Közben elvégezte a Pedagógiai Főiskolát, ..majd 1956 decemberében már az Üllői úton dobta a gólokat. A kézilabdázók voltak az elsők, akik az olyan nehéz időszak után, amikor a klub nemcsak a nevének, hanem még a színeinek megváltoztatására is kényszerült, ismét a Ferencvárosi Torna Club játékosaiként, zöld-fehérben futottak ki a pályára. Nagy csapat volt ez később, a válogatott gerincét adta. („Nagyszerű barátság kovácsolt egységbe bennünket, s a játék is jól ment. Egyszer, 1960 januárjában a Kiéiben rendezett nemzetközi tornán két BEK-győztest megelőzve végeztünk az első helyen. Mi régiek ma is sűrűn összejárunk, változatlanul nagyon jól megértjük egymást” — emlékezett Elek Gyula, az egykori játékos.) Az újabb fordulatot az edzői megbízatás hozta meg életében, amikor 1962 őszén a KÖZÉRT női csapatának mestere lett. Itt ismerte meg későbbi feleségét Rothermel Annát, a világbajnok csapat világklasszis kapusát. Az Élelmiszeripari Kollégiumot igazgató higgadt pedagógus azután három évvel később, 1965 decemberében tért vissza végleg az Üllői útra, a Ferencvárosba. Az első másfél évtizedet a csodálatos sikerek fénye valósággal bearanyozta. A csinos lányokból, fiatal asszonyokból álló nagyszerű csapat a dobogónál alább soha nem adta. Négy harmadik helyezésük mellett nyolc alkalommal voltak másodikok, négyszer nyertek bajnokságot, a BEK-ben a döntőig jutottak. A hatvanas évek második, a hetvenes évek első felében az Elek Gyula vezette Fradi volt az ország legjobb csapata!... („Öröm, büszkeség volt ennél a gárdánál edzősködni. Nagyszerűen szervezett utánpótlással rendelkeztünk, s a jó szellemű csapat mágnesként vonzotta a kiváló játékosokat, így jól is tudtunk igazolni" — emlékezett erre az időszakra Elek Gyula.)

*

Az első megtorpanást — így utólag visszapillantva — talán az jelentette, amikor Sterbinszky Amália tulajdonképpen máig ismeretlen okok miatt a rivális Vasashoz igazolt. Milyen kalandos úton érkezett pedig a Fradiba. Elek Gyulát játékoscsábítóként még le is fényképezték, s a felvételeket a szövetségbe küldték bűnjelként a Debreceni Dózsa rendőr vezetői. A második olimpiai részvétel után, a nyolcvanas évek elején következett a nagyobb visz- szaesés. Tíz nemzetközi színvonalú játékos vált ki a csapatból különféle okok miatt. Berzsenyi és Lelkesné visz- szavonult, Csulikné és Oszvald más klubba lépett, Kovács Éva pedig a Testnevelési Főiskolán kezdte meg tanulmányait és ott folytatta pályafutását. Az eltávozottak helyére lépett fiatalok kellő tapasztalatok és nem utolsósorban tudás hiányában képtelenek voltak a régi hírnévhez méltó szereplésre. („Éveket öregedtem a kispadon, egyre nehezebben tudtam elviselni a vereségeket” — vallotta őszintén Elek Gyula.) Edzői felfogása szerint pedig a kudarc is fájdalmas, de a sikerek megemésztésekor dőlhet el tulajdonképpen, hogy ki, milyen edző. A győzelmek idején sem szabad megállni, valami újat, valami mást, a csapatot, a játékosokat újabb feladatokra serkentőt kell kitalálni, csinálni. Elek Gyula véleménye szerint, s ő csak tudja, hiszen valóban sikeredző volt, minden bizonnyal egyedülállónak mondható rekordként 956 mérkőzésen ült a csapat kispadján, miközben az utóbbi évtizedben a megnövekedett edzésszám miatt már teljes embert kívánt az edzői hivatás, s így állását felmondva, főfoglakozásban tevékenykedett a Ferencvárosban.

*

„Milyen jó, hogy már nem fenyeget ilyen tragédia" — szaladt ki az aggódó felesége száján a minap, amikor Jock Steint, a skót válogatott szövetségi kapitányát a Wales elleni világ- bajnoki selejtező alkalmával a kispadon érte a szívroham. Az aggódó feleség, akivel egyébként otthon soha sem kézilabdáztak. A csapat belső ügyeit, a nők szokásos apró pletykáit maga rendezte. Nem vitte haza, nem vitte ki az öltözőből. Elekék méltán sorakoznak a világ leghíresebb kézi- labdás házaspárai közé, ahol pedig olyan neveket találunk, mint a Szovjetunió válogatottjának kapitányát Igor Turcsint és feleségét, vagy az NDK csapatának irányítóját Peter Kretzschmart és nejét. De a természetesen kézilabdás Gábor fiával sem kézilabdázik. Talán négy éve, hogy utoljára látta játszani. („Apu, ne gyere ki a mérkőzésre, mert akkor talán csak a kedvedért állítanak be a csapatba ...” — kérte a fia.) De most, előbb-utóbb már hivatalból ki kell mennie a serdülők mérkőzésére is, hiszen Elek Gyula az új beosztásában, a módszertani osztály főelőadójaként a kajak-kenu, a kerékpár és a jégkorong mellett a férfi kézilabdaszakosztályt is felügyeli. A női kézi- a Ferencváros ügyvezető elnöke menj nyugdíjba, mint a Ferencváros- labdázók kispadjáról felállt, de nem mondta Elek Gyulának: „Mi el sem tói...”

búcsúzott, ahogyan Hargitai Károly, tudjuk képzelni, hogy máshonnan Vad Dezső

Edzőkről

mindenkinek

Rövid edzői tapasztalatom, mely csak egy évtized, de aktív sportolóként ennek kétszeresét töltöttem el, sok olyan élményben, tapasztalatban részesített, melyet úgy érzem le kell írjak, hogy mások részére is élményt adjanak. Remélem jó élményt — talán tanulságot.

A téma a személyiség.

A szakkönyvek különböző meghatározásai ismertek erre vonatkozóan. Például: A személyiség az egyén valamennyi fiziológiai és pszichológiai funkciójának és állapotának adott szerkezetben működő olyan rendszere, mely célszerű működése által a környezettel állandó kapcsolatban van, ahhoz alkalmazkodni és azt átalakítani képes. Tehát a személyiségnek, ennek az emberre vonatkozó legátfogóbb pszichológiai fogalomnak legfőbb jellemzője a szerkezeti, működésbeli tagoltság és egység.

A pedagógiában a személyiség fogalmát nem ilyen pusztán ténymegállapító s — mondhatjuk természettudományos egzaktságra törekvő, törvényszerűség-feltá- ró jelleggel használják, hanem inkább normatív értelemben. A pedagógiában a személyiség legtöbbször az erkölcsi szempontból magasabb rendű embert jelenti. Ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy a pedagógia, amely ugyan az emberre vonatkozó biológia, pszichológia (fejlődéspszichológia) tudományok mindinkább egzakt alapjaira épül — célkitűzése az ember fejlesztése.

Az egyéniség is a konkrét élő embert jelenti, az egész embert. A személyiség fogalmától azonban abban különbözik, hogy annak csupán egy specifikus aspektusa: az egyénnek az összes többi embertől való különbözéseit jelenti.

Ajellem meghatározása: A személyiség azon dinamikus folyamatainak és tulajdonságainak strukturált egysége, amely a személyiség magvában megszilárdulva a cselekvést, a magatartást közvetlenül irányítja, meghatározza.

Az ember személyiségvonásai a következők:

1. A képességek, 2. A készségek, 3. A jellemvonások.” Az idézeteket Dr. Ró- kusfalvy Pál: Pszichológia testnevelőknek és edzőknek c. könyvéből vettem.

E kissé tudományos bevezetés után kívánom leírni azokat a történeteket, melyeken keresztül az edző személyiségét szeretném kiemelni.

— Mint fiatal versenyző, éppen úgy, mint a mai fiatal versenyzők; tiszteltem és becsültem edzőmet, de amikor a terheléseket úgy növelte, hogy a fájdalom küszöbét érintette, vagy át is lépte — közelségét, emberségét homályosnak láttam az izzadság cseppjein keresztül.

Olyan érzésem volt, hogy szadista — azt szereti, ha mások szenvednek. Nem értettem meg. Én még nem álltam ott, hogy őt megértsem, pedig őt csak megérteni lehetett. Későn jöttem rá, talán túl későn, akkor amikor én is edző lettem.

Az edzőt senki sem becsüli. Mindenki bántja és szidja. Nem hálás foglalkozás, ezért ne is nevezzük foglalkozásnak, csak egyszerűen HIVATÁS legyen a neve.

Éveken keresztül nyertük a versenyeket, bajnokságokat, már szinte mindenki megszokta, ekkor új egyesületi vezetés jött, vagy küldték, de lehet, hogy kinevezték. Országos bajnokságra készültünk lelkesen, úgy mint máskor a csapat és az edző, akinek „hivatása” volt amit tett. Az edző idős volt, a vezetés fiatal. Elterjedt az a hír, hogy nem kötnek új szerződést az edzőnkkel a következő évre, ha a nyolcas versenyszámot nem nyerjük meg. Mindig szoros küzdelmeket vívtunk az ellenfelekkel. Volt amikor tudtunk nyerni, de volt amikor kikaptunk. Most nagy volt a tét. Az edző egy árva szót sem szólt erről. Minden olyan volt, mint máskor, csak egy nem. Mi vele akartunk tovább dolgozni, szerettük, tiszteltük és egyre több év közös munkája adott okot ragaszkodásunkhoz. A vezetők ezt nem érezték és nem tudták, mert még újak voltak. Félő volt, hogy az elterjedt pletyka valóra válik kudarc esetén. Hogy többet tud tenni az ember, ha tevékenységének hasznos célja van, ez bizonyítottá vált azon az országos bajnokságon.

Nagy küzdelemben haladt egymás mellett a két hajó, amikor a pálya egynegyede volt hátra a célig.

A kormányosok biztatása messzire hangzott, de a versenyzők — mi — ezt az erőlködéstől már nem értettük. (Küzdöttünk a kettős célért, a győzelemért és az edzőért.) Az ellenfél támadott és kezdett elcsúszni a hajója, amikor végső erőfeszítésében Imre, a csapat „öregje” a „ZOLI BÁCSIÉRT” kiáltást hallatta, mely mindenki fülébe lejutott és azon keresztül a szívébe.

A versenyt három hosszal nyertük meg, olyan fölényesen, mint még soha. — A szerződést újra megkötötték, bizalmat kapott; még sok győzelemnek lehetett kovácsa. A vezetők emléke már homályba vész, de edzőnk emlékére még megrendezzük a már hagyományossá vált Dr. TÖRÖK ZOLTÁN evezősversenyt.

Az edzőmben olyan embert ismertem meg, aki minden tekintetben „magasabb rendű” volt. A tőle tanult természet- és sportszeretet sohasem merül feledésbe, rá mindig szívesen emlékezem, hiszen amit tett, azt mind értünk tette és a sportért; az evezésért.

1972. MÜNCHEN, olimpiai evezősverseny döntői: Sajnos a tribünről kellett megnéznem, mert az előfutamok során az ellenfelek a továbbjutást meggátolták azzal, hogy megvertek. Tehát nem kerültünk a döntőbe; és ennek a keserű, de jó oldala az, hogy minden döntő versenyszámot láthattam.

A nap fénypontja a nyolcasok versenye volt. A Német Szövetségi Köztársaság csapata volt az esélyes az olimpia megkezdése előtt. Az előfutamok ezt megcáfolták. A legkönnyebb hajóval indultak, mely nagy előnyt jelent, de az elvesztett előfutam után lecserélték egy régebbi hajóra, abban bíztak, hogy a régi szép eredményeiket az öreg hajóban érték el, talán most újra az lesz a győzelemhez vezető út. Edzőjük Karl Adam prof., akinek felkészítése alatt több olimpia, világ- és Euró- pa-bajnoki győzelem született. Őt figyeltem a tribünről.

A csapatot vízre küldte — a döntőre. A kikötőtutajtól elevező csapatot hosszú ideig nézte és ekkor olyan volt az arckifejezése, mint egy merev szoboré. Gondolatait nem tudhatom, de annak az edzőnek akinek már többször volt győztes csapata olimpián, tudnia kell felmérni csapata reális képességeit. Nincsenek csodák, de a sportban vannak meglepetések. Talán ezeket mérlegelte? Számított meglepetésre?

Arra, hogy az óriási közönség az ő csapatát biztatja, arra talán, hogy otthon az NSZK-ban a versenyzői felül tudják múlni önmagukat.

Rengeteg gondolat járhatott a fejében, de az is lehet, hogy csak egy, hogy nem a legjobb összeállításban lévő NSZK csapat indul el és ez csak kudarchoz vezet, az ő szakmai tekintélyét romboló tény bebizonyításához. — A következő csapatot, Új-Zéland együttesét figyeltem, hogy milyen az edző és a csapat kapcsolata a döntőre való elevezés utolsó pillanatában.

Már mindenki a hajóban ült, amikor a szófián edző furcsa módon végigment a hajó mellett és kezet fogott a versenyzőkkel. Ez úgy tűnt, mint amikor nagyon távolra utazik valaki és esetleg nem biztos a visszatérése. — De tűnhet úgy is, mint aki előre gratulál a győzteseknek, persze ezt előre senki sem tenné meg.

A csapat fegyelmezett iskolázással evezett a rajthely felé vezető úton. — Most következett az edzők nehéz, leírhatatlanul nehéz, tehetetlenségre ítélt, borzalmakkal teletűzdelt, belső feszültséggel feltöltött állapota, mely végtelen hosszú ideig tart és elviselhetetlennek tűnő idő.

Talán tizenöt perc az egész, de éveket él át újra és öregszik pillanatok alatt, hogy újra tudjon születni és szenvedni.

A német edző le-föl sétált a cipő orrát nézve. Megállt, majd újra indult. Figyelte az óráját és a parton lobogó zászlókat. A zászlókat a széljárás miatt.

Valamilyen szelet szeretne? Vagy talán szélcsendet? Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi az, amin ilyenkor gondolkozik az edző.

Az Új-Zéland edzője félrevonult, felment a hajótároló helyhez. Igen, van aki a nehéz pillanatokban szeret egyedül maradni, ne zavarja senki a gondolatait.

— Megtörtént a rajt. Még hat perc a célig. Ezt elviselni a legnehezebb az edzőnek. Tehetetlen, szeretné ha ott lehetne, mint az edzésen és biztatni, utasításokat adni a versenyzőinek, de ez lehetetlen. Várni kell, várni. Ő már mindent megtett a hosszú évek alatt és most eldől, mi értelme volt annak az áldozatos munkának, amellyel csapatát felkészítette.

A közönség megmozdult — üvöltő a biztatás, közelednek a csapatok. Az edzőket nem látom, de biztosan ott vannak és figyelnek. Az edzők mindig, mindenre figyelnek és most sok mindenre lehet és kell figyelni.

Az olimpiai bajnok Új-Zéland csapata — NSZK nem lett érmes. Az edzők várják a csapatok kikötését; díjátadás, tiszteletet adó felvonulás a vízen és csak ezután találkozhatnak versenyzőikkel.

Mit fog mondani a győztesnek és mit a vesztesnek az edző? Kikötöttek a csapatok. Karl Adam lement a stéghez, kezet fogott minden versenyzőjével, majd elvonultak a garázsba és behúzták az ajtót. Talán szégyenkeztek a nemzetük előtt?

Egy ember nem ment oda a csapathoz; az edző. A versenyzők otthagyták a hajót és mindannyian a garázsnál álló edzőhöz mentek. Átölelték és kezet fogtak. Amit mondtak azt nem értettem, de mintha megköszöntek volna valamit. Különös volt, ilyet még nem láttam. Meghatóan szép jelenet volt. Vajon ez az edző milyen volt a felkészítés nehéz napjaiban, esetleg éveiben? Nem tudom, de az biztos, hogy a győztes versenyzők az öröm mámorában nem feledkeztek meg a felkészítő mesterről. Nemes cselekedet volt, ahogy ők, a győztesek adtak hálát, gratuláltak tanítójuknak.

Talán egyik legnagyobb elismerése kiemelkedő személyiségének, hogy ilyen tanítványai, sportolói voltak.

Karl Adam professzort halála után ismerték el és állitottak szobrot emlékének ott, ahol az életét élte és adta a sportnak, az evezésnek.

Emlékeim között kutatva 1985.

Sarlós György