Fradi műsorlap (1985/86)
1985-1986 / 8. szám
Fradi műsorlap A ~7 CTC' DADÁTI I/ÄD I AD IA XbS_L 7vX inoc/oc ne inÉKív q ctám áda ■ í7n ct A balkezes Fradista bombázó ÁPRILISI MÉRKŐZÉSEK Ilyen még nem volt: a magyar válogatott a hazai kézilabdázás legszebb sikereként, legnagyobb diadalaként második lett a Svájcban rendezett világbajnokságon. S ezzel a következő nyári olimpiai játékokon való részvétel jogát is megszerezte. A nagyszerű szereplés egyik részesét, a halk szavú Fodor Jánost, a szombati döntőt követő hétfőn reggel, meleg szeretettel köszöntötték randevúnk színhelyén, az Üllői úti klubházban. A barátok ölelték, csókolták, az ismerősök a kezét rázták. Pusztai László, a labdarúgók szakosztályvezetője kicsit sóvárogva figyelte az ünneplést. Nyilván arra gondolt, hogy milyen jó is volna, ha négy hónap múlva, a Mundial után valamelyik ferencvárosi futballistát köszönthetnének egy hasonlóan eredményes szereplés után. — Ott kint is nagyszerű dolog volt, de itthon érzem csak igazán, hogy milyen értékes is a sikerünk! A lapokat látva először azt hittem csak káprázik a szemem, mi kézilabdázók szalagcimekben, az első oldalon! ... — mondta a balkezes bombázó, amikor az ünneplők gyűrűjéből kiszabadulva félrehúzódtunk néhány szóra. — Melyik volt a legnehezebb mérkőzés? — folytattuk a beszélgetést. — Talán az első, a dánok elleni. De erre a világbajnokságra úgy készültünk, hogy mindig a soron következő mérkőzés a legnehezebb. Mikor a dánok után a svédeket is legyőztük, akkor már esélyünk volt arra, hogy célba érjünk, bejussunk az első hat közé, s kiharcoljuk az olimpiai részvétel jogát. — S amikor a legjobb hat közé jutottak? — Akkor újra csak a következő mérkőzésre figyeltünk, az első győzelem után már dobogós helyre pályáztunk s végül csak a kellemetlenül, nagyon gyorsan játszó dél-koreai csapatot kellett legyőznünk ahhoz, hogy a világbajnoki címért mérkőzhessünk. . . — Hogyan érezte a pályán, mi döntött azon a bizonyos döntőn ? — A pillanatnyi forma, a nagyobb tapasztalat. S talán, ha holnap újra játszhatnánk, akkor mi győznénk, bár kétségtelen, hogy amíg mi nyolc- kilenc emberrel játszottuk végig a világbajnokságot, addig a jugoszlávok legalább tizenhárommal. Azaz nekik több, igazán jó játékosuk van. — Hány gólt dobott? — Nem számoltam pontosan, hiszen a csapatban ezúttal főleg a védekezésben kaptam feladatot. így nagyon örülök annak, hogy az első, talán legfontosabb mérkőzésen a dánok ellen valóban jól védekeztünk, amihez nekem is sikerült hozzájárulnom. A gólokra visszaemlékezve azért a dél-koreai és a román csapat ellen a kritikus pillanatokban jó néhányszor betaláltam, s ezzel is hasznára tudtam lenni a csapatnak. — Korábban is akadtak jó játékosok, világválogatottak, a magyar csapat mégis most érte el a legjobb eredményt. Hogyan sikerült? — Az idősebb játékosok talán érezték, hogy ez a mostani az utolsó alkalom számukra, ezért nagyon igyekeztek. S nyugodt szívvel mondhatom, hogy a csapat nagyon akart, ez minden játékosra vonatkozik. Meg azért ne hallgassuk el, szerencsénk is volt a sorsolással... — No, nem kell azért ennyire szerénykedni ... — Kétségtelen, hogy valóban most sikerült, s a dobogó legmagasabb fokára is majdnem sikerült felkapaszkodnunk. Bár a korábbi években Faludi Mihály, majd utána Kovács László vezetésével is sokat, hihetetlenül sokat s nagyon keményen tréningeztünk. De valami mindig hiányzott... Három éve, 1983-ban is nagyon jó csapatunk volt, amikor ft megnyertük a B csoportos világbaj nokságot, csakhogy az olimpiai foly tatás az sajnos számunkra elma radt... — Ha jól tudjuk, most Svájcban ju bilált... — Igen, a világbajnokság előtti utolsó mérkőzésen, a svájciak eller játszottam századszor a csapatban Ehhez jött még a hét világbajnoki mérkőzés, tehát a 107. válogatottságnál járok. — Mikor volt először válogatott? — Az 1978-as világbajnokság után kerültem be a keretbe edzőm, Horváth István javaslatára. Akkor is a fiatalítás volt napirenden, s jószerivel még a Ferencvárosban sem voltam állandó, kezdő ember, de már bekerültem a válogatottba. A nyári szlovákiai túrára utaztam első alkalommal a legjobbakkal. — Milyen vágyakkal? — Saját játékomat tekintve mindig is elégedetlen voltam. Amikor még a serdülők között játszottam, már az ifik között szerettem volna lenni. Az ifiből a felnőttek közé vágytam. Onnan meg a válogatottba. S mint minden más sportember, én is valamiféle ilyen nagy sikerről álmodoztam, mint ez a most hazahozott ezüstérem. — Hol, hogyan kezdett kézilabdázni? —- Itt a Fradiban, tizenhat évvel ezelőtt, pontosan tízesztendős koromban. A József Attila-lakótelepen nőttem fel, ferencvárosi vagyok, s az egyik barátom csábitott le a kézilabdázók edzésére. Megtetszett, s itt ragadtam. — Termetével már akkor is kima gaslott társai közül? — Áh dehogy, kövér gyerek voltam. De azután fokozatosan kezdtem erősödni, majd meg is nőttem. Most 190 centiméter magas vagyok és hozzá 92 kiló. De aki erősödni, izmosod ni akar, annak melegen ajánlom a kézilabdát. Itt a Fradiban is alaposan megdolgoztatják a játékosokat. Nem is beszélve a válogatottról, ahol bizony Mocsaiék nagyon erős edzéseket dirigáltak a felkészülés idején. — Érez különbséget a válogatott és a klubedzések között? — Az az alapvető különbség, hogy a válogatottba, amint ezt a neve is mutatja, a legjobbakat válogatják össze. Olyanokat, akiket fűt az egész séges becsvágy, s az edzéseken is mindent megtesznek a siker érdekében. Itt nem kell senkit külön biztatni, ösztökélni az edzésre, a gyakor lásra. — No és az is különbség talán, hogy a Fradiban Fodor János a válogatott, a legjobb, míg a válogatottbari csak egyike a legjobbaknak... — Ezt nem mondanám, hiszen a kézilabda csapatjáték, ahol az embei egyedül, a társak segítsége nélkül semmire sem menne. S itt a Fradiban is akadnak igazán jó, nagyszerű játékosok, akiknek tudása szívvel-lélek- kel is párosul, teljes erőbedobással harcolnak a zöld-fehér színekért, a Fradiért. — Az ősszel a balkezes bombázó is hiányzott... —- Sajnos igen ... Dobókezem egyik ujja ugyanis eltört és így három mérkőzésen nem játszhattam. — Hol végez a Fradi az idei bajnokságban ? — Nehéz a kérdésre felelnem, hiszen hónapok óta nem voltam együtt a fiúkkal. A repülőtéren hallottam edzőnktől, Horváth Istvántól, hogy a felkészülés nagyon jól sikerült, edzőtáborban is voltak Fonyódon. Majd meglátjuk. Mindenesetre nagyon jólesett, hogy már a Ferihegyen is kint vártak, s köszöntöttek a fradisták. De a család bizony még jobban hiányzott. — Mekkora a család? — Két fiam van, az egyik öt-, a másik hároméves. Hiába, a miénk fiús család, nekem is négy fivérem van, s még az unokák között sem akad leány. — Szakmája, hivatása? — A nyolc általános után ipari tanuló voltam, karosszérialakatos a szakmám. Feleségem pedig az OTP- nél dolgozott, de most otthon van a gyerekekkel. Az 1980-as olimpia után, a Fradi segített bennünket lakáshoz Mátyásföldön. — Közeli terve, célja? — A nyáron szeretnék külföldre szerződni. — Gondolja, hogy ilyen fiatalon, 26 évesen engedélyezik távozását? — A Fradi vezetőivel már megbeszéltem, s beleegyezésüket adták. Tudják, hogy miután már kétszer operáltak és a derekam össze van csavarozva, bizonytalan, hogy meddig játszhatok. Most egyelőre szerencsére teljesen rendben vagyok! Ezt azután, bár nem vagyunk babonások, de mind a ketten gyorsan lekopogtuk, alulról, fára, bal kézzel, annak rendje és módja szerint. Közben az ajtón is kopogtak. Elek Gyula, a női bajnokcsapat volt edzője, az egykori válogatott játékos érkezett, újabb gratulálóként. „Kivel játszunk a hét végén, a bajnoki nyitányon?” — kérdezte az ezüstcsapat fradista játékosa. „A bányászokkal, idegenben” — hangzott a válasz. „Azért jobb lett volna itthon kezdeni, no de majd elválik” — mondta Fodor János, ezzel is jelezvén, hogy a világ- bajnokságnak már vége, kezdődik a hazai pontvadászat. Elek Gyula azért még a világbajnokságra emlékezett: „Ma még fel sem tudjuk mérni, hogy mit jelent ez a diadal a magyar csapatsportoknak ... Csak azután okosan, jól tudjunk foglalkozni e nagyszerű siker nyomán a kézilabdázáshoz kedvet kapó, s jelentkező fiatalokkal ...” Vad Dezső Start-rajt a Fradiban Székely Éva: kérünk, hogy adhassunk... Egy éve sincs még, hogy megalakult a Start sportegyesület, amely első és látványos győzelmét már nemes céljainak meghirdetésekor kivívta. Az új klub — az elnevezés így nem is jó, hiszen az egész országra kiterjedő hálózatról van szó — a nevelőotthonokban és -intézetekben élő gyermekeket és fiatalokat tömöríti, elősegítve egészséges fejlődésüket és társadalmi beilleszkedésüket. Az új egyesület vezetőségében kiemelkedően fontos szerep jutott, a Ferencvárosban bemutatásra aligha szoruló Székely Éva olimpiai bajnoknőnek. — Meglepődtem, amikor az alapítók a vezetőségbe hívtak, s még jobban, amikor kiderült, hogy rám vár — Loska Szilárddal „párban" — a társelnöki tiszt betöltése. A feladatot persze csak azután vállaltam el, hogy a „családi tanács” bizalmát is kiérdemeltem, merthogy minálunk ez a jól bevált szokás. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Bevallom, nagyot tévedtem amikor azt hittem, hogy itt is csak tanácskozni kell, hosszú üléseket végigücsörögni, ahogy már sok helyen tettem, illetve kényszerültem tenni.. . Hamarosan kiderült, hogy állami, társadalmi és szövetkezeti szervek erkölcsi és anyagi támogatása nélkül a Start semmire sem mehet, sőt jelentős az igény egyéni pártoló tagok segítségére is. Loska Szilárd, az Állami Ifjúsági Bizottság elnöke nem is titkolta, hogy elsősorban a kapcsolataimra számítanak, másodsorban pedig a fellépésemre, amely néha egy kicsit erőszakosnak tűnhet, de a célok ismeretében bocsánatosnak... Nos, nem volt mit tenni, nekiindultunk, hogy felkutassuk a segítőtársakat, hogy kérjünk, amennyit csak lehet, kérjünk, hogy adhassunk. Értük — mindent! Székely Éva először is tapasztalatszerző körútra indult, hogy megismerje az intézeti gyerekeket, életkörülményeiket és persze az igényeiket. — Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett — folytatja —, az intézmények egyik részében ugyanis siralmas állapotban találtam a sportolásra alkalmas területeket, a másikban viszont olyanban, amely azonnal jobb kedvre derített. Mindenhol feltettem a kérdést, hogy mire volna a legnagyobb szükség, hol tudnánk segíteni, s a válaszokból csaknem mindig véget nem érő felsorolás lett. Megtudtam, hogy minden intézményben szükség van pályakészítésre alkalmas salakra, kapukra és hálóra, labdákra és mezekre, de olyan mennyiségben, hogy leesett az állam az összegzéskor. Az igények felmérésével egy időben hozzáláttunk a pártolók toborzásához is, s nagyon nagy örömmel számolhatok be az eredményekről. Sehol sem kosaraztak ki bennünket, mindenki egyetértett a szándékainkkal, s azzal, hogy értük — az árva és elhagyott gyerekekért — mindent meg kell tenni, talán annál is többet, mint a sajátjainkért. Minden „magas" kapcsolatomat, már-már elfelejtett sportbarátomat, tisztelőmet és ■ egykori „hódolómat" elővettem, azokat is, 1 akikkel csak telefonon beszéltem vagy akiktől csupán egy rövidke kis levelet kaptam, szervezkedtem és leveleztem, randevúkat . kértem és kaptam, mindent megpróbáltam, ■ hogy kis pártfogoltjaim semmiben se lássa- i nak hiányt. Alig egy évvel a megalakulás . után, boldogan mondhatom el, hogy a sok i fáradozás nem volt hiábavaló, a Start jól r rajtolt. A „beszerző körút” egyik állomása a . Ferencváros volt, ahol Hargitai Károly el- . nők és Klára Jenő, a létesítmények „főnöke” fogadta a Start „vezérkarát”, Loska , Szilárdot és Székely Évát. — Úgy fogadtak a régi munkatársaim, . ahogyan vártam — folytatja Székely Éva. . — Nem kellett sokáig magyarázkodnunk . és érvelnünk, házigazdáink minden kéré• sünket teljesítették. Tudták már, hogy a . Start támogatói közé a világhírű Lego cég i is felsorakozott, miként azt is, hogy a Fe- . rencváros előtt már sok egyesületet és szövetséget felkerestünk, de nem azért, mert „csapodárok” vagyunk, hanem csak azért, hogy a „gyerekeinknek” minél jobb feltételeket teremtsünk. Megállapodtunk a Ferencvárossal abban, hogy tanfolyamos 1 rendszerébe építve foglalkozásokat szervez az új uszodában a Start csoportjainak, akit • kell, megtanít úszni, a haladóknak pedig pályát ad, amennyit csak tud. Ismerve a : szép létesítmény „órarendjét", mint volt '■ úszóedző, csak az elismerés hangján nyilat- i kozhatok. A Ferencváros arra is ígéretet- tett, hogy három nevelőotthoni kézilabda-, ’ illetve labdarúgócsapat megszervezését is l vállalja, ha kell szakembereket küld a hely- színre, s ezért térítést nem is kér, ahogy az i uszodai látogatásokért sem. Várják a Start > rátermett fiú tagjait az FTC birkózószakosztályában, s hamarosan az atlétikai szakosztály is megkezdi a kapcsolatok kiépítését. Megható pillanatok Székely Éva, mint a Start ügyének egyik megszállott támogatója, már miniszterhelyettesek, nagyvállalatok és társadalmi szervezetek vezetőit is felkeres te, s nemhiába. Szerzett már salakot (méghozzá olyan mennyiséget, amely száznál is több pálya elkészítéséhez is elegendő), labdákat, sikerült megnyernie az ÉPFU támogatását (amely ezúttal lemondott a nyereségéről, s önköltségi áron hordozza a Start szállítmányait), s körútja során még az MLSZ-be is ellátogatott. — Elnöktársam, Loska Szilárd bizony elképedt, amikor beléptünk a Magyar Labdarúgó Szövetségbe, s ott vendéglátóink úgy fogadtak, mint a legjobb barátjukat. Szepesi Györgyöt majdnem negyven éve ismerem és tisztelem, Mezey Gyuri pedig nem is olyan régen még a közvetlen munkatársam volt: a Testnevelési Főiskola Kutató Intézetében egy szobában dolgoztunk. Már akkor is felnéztem rá, csodáltam a szorgalmát és a kitartását, amit pedig szövetségi kapitányként elért, az egészen nagyszerű. De most hagyjuk a focit, illetve a válogatott ügyeit, térjünk vissza a Start-hoz. Az MLSZ ígéretet tett arra, hogy az I987-es Magyarország—NSZK válogatott találkozó bevételének felét a Start rendelkezésére bocsátja, de a másik felét is jótékony célokra fordítja, hiszen az SOS Gyermekfalu céljait szolgálja. Végezetül Székely Éva — aki e beszélgetés után még többnek számíthat minden ferencvárosi és nem ferencvárosi sportbarát szemében, a következőket mondta: — Nemrégiben az uszodában meglátogattam egy kis csoportunkat. Néztem a sok kicsit, boldog voltam, mert önfeledten pancsoltak a vízben, ha egy kis időre is, de elfeledték, hogy nekik nincs apukájuk és anyukájuk, vagy ha van, azok bizony nem vesznek — vehetnek — tudomást róluk. Egyszer csak az egyik picike odabújt hozzám, és azt kérte tőlem: „Mondd nekem, hogy szeretsz!...” Mondtam, s úgy is gondoltam, mert ezeket a gyerekeket, még ha olykor rossz fát is tesznek a tűzre, szeretni kell. Nekem, s dehogyis csak nekem: mindenkinek! Szalay Péter
