Fradi műsorlap (1984/85)

1984-1985 / 8. szám

4 Fradi műsorlap 1984/85-ÖS IDÉNY 8. SZÁM SZIGETORSZÁGI A közelmúltban Angliában, Skóciában jártam és Ismét sikerűit hosszabb-rövi- debb időt eltöitenem néhány neves fut- hall-klubnál. Az Arsenal, Manchester United, Plymouth Argyle és a Celtic Glasgow csapatainál tett látogatásaimról számolok be olvasóinknak. JEGYZETEK (3-4) Egy képtelen eset a glasgowi Rotary Clubban Mindenkinek van valamilyen „mániája”, legföljebb nem vallja be — olykor még magának sem. Én megteszem: Skócia!... Romantikus váraival, a Felföld vadregényes szépségével, a Hebridák ködbevesző, rejtélyes szigeteivel, a tartánszövet­tel, a kilttel, a harcias klánok tör­ténetével, a dudazenével, Bums-ver- sekkel, Walter Scott-történetekkel, jófajta whiskyvel, bájos leányokkal, cseppet sem „skót”, barátságos la­kóival ... és futballjával, s a világ talán legszenvedélyesebb szurkolói­val. Glasgowba érkezésem első percei­ben kiderült, hogy barátom, Donald McBadn labdarúgással teli progra­mot állított össze számomra. Először az ő csapatát, a Patrick Thistle most másodvonalbeli gárdáját láto­gattuk meg, majd megnéztük az átalakítás alatt álló Hampden Park stadiont, melynek valaha 140 ezernél is több volt a befogadóképessége. A belváros felé autózva Donald meg­állt egy helyen, s a lehangoló lát­ványtól bizony elment a jókedvem. A Third Lanark valaha szép napo­kat látott stadionjánál álltunk. Baj­nokságot és kupát is nyertek egyko­ron, de tönkrementek, s ment, ki merre látott... A lelátókat részben lebontották, máshol a fű nőtte be. Ez a vigasztalan kép övezi a még éppen kivehető egykori játékteret, amelyről valaha azt tartották, hogy a legjobb gyepszőnyege van egész Skóciában. Olcsó dolog lenne most az idevágó latiin közmondást emle­getni, mindenesetre egy labdarúgás­sal foglalkozó valaki számára nem sok szomorúbb látványt tudok el­képzelni, mint egy elárvult futball- stadion. Nem is volt kedvem fény­képezni ezt a „negatív szenzációt”, ezért rövidesen továbbhajtottunk. Donald törzshelyére, a belvárosi Toby’s Inn szórakozóhelyre men­tünk. Kellemes hangulatú vendéglő, törzsvendégekkel, csinos pincérlá­nyokkal, snooker asztalokkal (ez a biliárd ottani, érdekes változata). Társaságunk egyik tagjának, a Heb- ridákról származó Archie-nak ked­venc csapata a közeli Motherwell városában játszik junior ligakupa­döntőt. Két. nem túl neves csapat a résztvevő, mégis, legalább 6—8 ezren dideregnek a novemberi, hi­deg estében. Mérkőzés azonban nincs! A városrészben ugyanis áramkimaradás van, s hiába pró­bálkoznak a Fir Park stadion saját áramfejlesztőjével, az sem tud ele­gendő fényt varázsolni a pályára. Tehát marad az elhalasztás egy ké­sőbbi időpontra. Másnap van lehetőségem bepótol­ni az elmaradt meccsélményt, Glas- gowban ugyanis futballdömping van! Celtic—Rapid a KEiK-ben, Rangers—Internazionale az UEFA Kupában. Bár már megvan a tisz­teletjegyem a Celtic igazgatóinak páholyába, kimentem magam, bará­tom unszolására ugyanis az Ibrox Park stadiont választom, mert a Rangers otthonában eddig mind­össze egy meccset láttam. Végül is nem bántam meg a módosítást. A Celtic meccsét az emlékezetes — bár erősen vitatható — botrány miatt újra kellett játszani, én vi­szont az utóbbi idők egyik legszín­vonalasabb, hatalmas iramú találko­zóját láttam. A skótok 0-3-as hát­ránnyal indultak, s az, hogy végül csak 3-1-re nyertek, s nem mértek megsemmisítő vereséget az olaszok­ra. egyetlen embernek volt köszön­hető. Az illető érdekes módon nem a vendégek kapusa volt — mint az ember gondolná —, hanem közép­pályásuk, Liam Brady. Élete egyik nagy játékát nyújtotta, minden meg­mozdulása, átadása „életveszélyes” volt, az Inter egyetlen találata is az ő gólpasszából született. Két, sőt olykor három Rangers-játékosnak is kellett rá ügyelni, így a formán kí­vül játszó, állandóan csak reklamáló Rummeniggét is elbírta csapata. Pe­dig Bradynak nem volt könnyű dol­ga, mert minden megmozdulását fülsiketítő füttykoncert kísérte. Brady katolikus ír, s ez a protestáns Rangers hívők szemében megbocsát­hatatlan. Nem éppen sportszerű megnyilvánulás, azt azonban el kell ismerni, lenyűgöző módon biztatták, űzték csapatukat az első perctől az utolsóig. A hármas sípszót követően is olyan csodálatosan énekeltek, mintha csapatuk történetének egyik legnagyobb sikerét érte volna el, nem pedig éppen most esett ki az UEFA Kupából. Igaz, a küzdelem a legkényesebb igényeket is kielégí­tette. A következő napon a híres Loch Lomond tó mellett elhaladva a Fel­földön át a nyugati part szép vá­roskájába, Obanba kirándultunk. A város fölötti dombon furcsa épít­mény található, a MacCaig’s Tower. A múlt századi nagy munkanélküli­ség, éhínség idején építtette a kör­nyék gazdag embere, munkaalkal­mat s pénzt juttatva így a rászo­rulóknak. A torony semmire sem használható, hiszen sem teteje, sem különösebb funkciója nincsen. Min­denesetre a falán elhelyezett tábla, a torony megőrizte építtetője nevét. Lehet, hogy ha csak úgy minden „felhajtás” nélkül osztogatta volna az adományokat, ma már senki sem emlékezne rá? A Hebridákra nyíló szép kilátás megéri a fáradságot: fölkaptatni a toronyba. Előtérben a nagy Mull sziget. Emögött van a kicsi Iona, melynek kápolnájában negyven skót király alussza örök álmát. Visszafelé Glasgowba, meg­nézzük Inverarayben a Campbell Clan fejének, Argyll hercegének pa­lotáját. Nem túl messze van innen Dunoon, a nevezetes felföldi-játékok egyik központja. .Hagyományos sportágakban; kötélhúzás, rönkhají­tás, kalapácsvetés, rugby, golf (ez sem angol, hanem skót eredetű já­ték) mérik össze erejüket, ügyessé­güket a skót férfiak. A hölgyek a táncversenyeken adhatnak számot kecsességükről. A dudások is verse­nyeznek, s a dunooni felföldi játé­kok leglátványosabb eseménye az ezer (!) skót dudás felvonulása. Ez sem akármilyen sportteljesítmény. Menetelés közben elegendő levegő­vel ellátni a bőrtömlőt — ehhez bi­zony jó tüdő kell! November van, de a Grampian hegység csúcsai már fehérlenek a hótól. Pár napot töltöttem a Kin- gussie-ban, a skóciai télisport köz­pontnak tekintett Aviemore helység melletti, télen-nyáron hasonlóan bá­jos felföldi városkában. Bár a skót sízők egyelőre nem veszélyeztetik a svájci vagy osztrák alpesi verseny­zők babérjait, a fokozatosan kiépí­tett sípályák, felvonók, a turizmus nagy segítséget jelentenek a felföl­diek megélhetésében. Csakúgy, mint Angliában, Skóciá­ban is az iskolai futball jelenti a profi klubok biztos hátországát, az­zal a különbséggel, hogy itt léteznek a nagy klubok mellett úgynevezett Boys Clubok. Ezek teljesen függetle­nek — anyagilag is — azoktól a kluboktól, melyeknek nevét, színeit viselik. Egy ilyen alakulat a Celtic Boys Club is, melynek elnöke Hugh Bírt fotócikkbolt-hálózattal rendel­kező üzletember civilben. A fiatal futballisták ügyeivel társadalmi munkában foglalkozik. Mint elmon­dotta, főleg adományokból, rendez­vények, bálok bevételeiből tartják fenn a klubot, bár olykor a Celtic is a zsebébe nyúl, hisz a Celtic Boys Club kiváló utánpótlást biztosít szá­mukra. Minden korosztályban jó gárdával rendelkeznek, s beszélget­tünk arról, milyen hasznos lehetne, ha a két zöld-fehér klub, a Celtic és a Fradi utánpótlása valamilyen formában kapcsolatot teremtene ... Hugh kocsijával a Celtic Park stadion felé tartunk, amikor az egyik kereszteződésben csaknem el­csap minket egy furgon. Vezetője ördöngősen manőverezik el mellet­tünk, s mosolyogva int búcsút ne­künk. „Ez Jimmy Johnstone — mondja Hugh —, hű egykori ön­magához.” Valóban — még én is láttam őt, amint a Celtic keresztbe- csíkos zöld-fehér mezében kiszámít­hatatlanul száguldozott a jobbszélen. A klubházban barátom be akar mutatni a Celtic titkárnőjének, Mrs. MacDonaldnak, s meglepődik, ami­kor kérjük: ne fáradjon, már évek óta ismerjük egymást. Mrs. Mac­Donald máris megkér, hogy holnap­után az Ansenalnál tolmácsoljam nemtetszését Charlie Nicholas (ő Celtic játékos volt) felé? mert leg­utóbbi lehetetlen eredményükkel el­rontották a pool-ját, vagyis .az ot­tani totót. Hugh kedves ember, nagy felhajtást csinál látogatásomból, fényképes tudósítást írat a Celtic újságba, s megismertet a mostani menedzserrel, akinek neve jól is­mert nálunk is. David Hay 1970- ben játszott a Feyenoord elleni BEK-döntőn és 27-szeres skót válo­gatott. Azt mondja, hamarosan is­mét nagy lesz a Celtic, sok a tehet­séges fiatal játékosuk. A stadionból a belvárosba, egy különleges helyre megyünk, a Har- die és Weatherston céghez, ök gyártják a világ legjobb skótdudáit, felföldi felszereléseit. A királynő „jóváhagyásával” készítik termékei­ket, ami a Brit-szigeteken előkelő rangot ad egy cég számára. Hugh Birt jó barátja a társtulajdonosnak, John Weatherstonnak, akit én is ismerek, ö volt az az ősz skót du­dás, aki pár éve a Brit Napokon Budapesten, a Gellérthegyről a British Airways hőlégballonjával a magasba emelkedett, miközben ren­dületlenül játszotta a skótok nem­hivatalos himnuszát a „Scotland the Brave”t. Azért közben a panorá­mában is tudott gyönyörködni, mert lelkesen beszél fővárosunkról, s ígéri, családjával nálunk tölti leg­közelebbi szabadságát. Az öreg John nagy futballbarát, Celtic-szurkoló. Segítségével szert teszek — pár éve beszerzett skótdudám mellé — egy eredeti felföldi viseletre. Hát... festői látvány, de mit szólnák majd hozzá otthon ? ... John és Hugh mindketten tagjai a Rotary Clubnak, s egyik nap el­visznek klubjukba ebédelni. Érdek­lődéssel lépem át a tipikusan brit intézmény bejáratát. A Rotary Clu­bokban a nyugati világ tehetős üz­letemberei tömörülnek, s a tagdíjak­ból biztosítják azok fenntartását. Hugh vállalja a „jótállóm” szere­pét, idegenek ugyanis, csak úgy, át sem léphetik a küszöböt. A bárban bemutatnak néhány embernek, majd átvonulunk az ebédlőbe, ahol vagy huszonötén üljük körül az U-alakú asztalt. Rajtam kívül van még egy „idegen”, egy chicagói üzletember az ottani Rotaryból. Közben megér­kezik az elnök is, és Hugh megkér, ha van nálam Fradi zászló, jelvény, feltétlenül ajándékozzam meg az el­nököt. mert nagy Celtic-drukker lé­vén^ biztosan örülni fog a zöld-fehér színeknek. Hallgatok is a szóra, s bemutatkozáskor derültség támad, mert eddig csak én nem tudtam: Alexander Brown elnök az egyik legvérmesebb Rangers hivő és mecé­nás. De, mint vendéglátó, kivágja a rezet: súlyos elnöki láncára akasztja zöld-fehér zászlónkat, nekem pedig ünnepélyesen átnyújtja a Rotary Club zászlaját. Ezután képet kap­hatok a klub rituális szokásairól. A titkár tájékoztatja a tagokat idősze­rű kérdésekről, eseményekről, kü­lönféle adakozásokról. Ezután az el­nök elmondja az asztali imát, majd mindenki a királynőre üríti poha­rát, s jöhet az ebéd. Hamarosan nagy derültség támad, ami eddigi fogalmaim szerint sehogyan sem il­lik a fennkölt környezetbe. Egy kés­ve jött tag földbe gyökerezett lá­bakkal áll meg az ajtóban, s enyhén szólva bamba, megnyúlt képpel bá­mulja az elnök mellkasán virító zöld-fehér zászlót. Percekbe telik, amíg a többiek megnyugtatják, semmi baj a „kék-fehér vérű” el­nök úr egészségi állapotával... Ebéd közben jövök rá, honnan is ismerős egyébként az elnök neve. Glasgow- ban mindenfelé látni az Alexander Brown feliratú furgonokat, teher­autókat. Tulajdonosuk a környék vízvezeték építését-szerelését tartja kezében. Gondolataimból éppen az ő szavai riasztanak fel, megkérdezi, kivánok-e néhány szót szólni? Ilyen kérdésre nem illik nemet mondani, ezért összeszedem magam, s a fut­ball révén született barátságokról, a sport nemzetek közötti közvetítő szerepéről kerekítek ki valamit. Egészen jól sikerült, őszintén meg­tapsolják. Este barátaimmal elmegyünk egy vendéglőbe, a törzshelyükre, ahol már többen is szóbahozzák: igaz-e az a képtelen, hihetetlen történet, ami állítólag ma délben történt a Rotary Clubban, hogy a Rangers-es Brown elnök zöld-fehér színekben pompázott?... Igaz! CSODAVÁRÁS A PLYMOUTH-I ZÖLD FEHÉREKNÉL Plymouth városa Anglia délnyu­gati, enyhe éghajlatú vidékén, a Cornwall félsziget — és a hason­David Hoy menedzser (balról) és Magyar Zoltán a Celtic dísztermében nevű grófság — bejáratánál he­lyezkedik el, de még innen a Ta­mar folyó tölcsértorkolatán, Devon grófságban. Történetét, fejlődését alapvetően meghatározza a tenger, kiváló kikötője. A közelben született, s Plymouth kikötőjéből indult útjaira a híres Sir Francis Drake, aki kalózként kezdte, s lovag és a királynő ad­mirálisa lett belőle, ö volt az első hajóskapitány akinek — három év alatt — sikerült körülhajóznia a Földet (igaz, korábban megtette ezt már Magellán hajója is, de a kapi­tány útközben meghalt), s közben még volt ideje végigfosztogatni Dél- Amerika spanyol gyarmatait. Ké­sőbb, a Karib-tengeren is állan­dó rettegésben tartotta a spanyolok kincsszállító hajóit, s ő volt az, aki a spanyolokat „hazai pályájukon”, a félelmetes hírű Cádiz hadikikötő­jében is megleckéztette. Plymouth városát a kikötő fölé emelkedő Hoe domb uralja. Itt van a citadella, a régi világítótorony, az Armada legyőzésére emelt em­lékmű, s itt van Sir Francis Drake szobra is. A szobor mellett, ang­liai mércével is rendkívül ápolt gyep található, a tekepálya. Nem véletlenül, ugyanis történet fűződik hozzá... A tekepálya mindig is kedvelt tartózkodási helye volt az admirálisoknak, a csatahajók kapi­tányainak. A hagyomány szerint 1588-ban, amikor a spanyol Armada megindult Anglia ellen, itt tekéz- tek az admirálisok. Amikor megér­kezett a hír, mindenki mozgolódni kezdett. Drake akkor sem vesztette el hidegvérét, s a következőket mondta: „Nyugalom, uraim! Van még időnk befejezni a játékot, s azután majd szétverjük az Arma­dát!” — Hm... Van tehát „tör­ténelmi előzménye” az angol fut- ballmenedzserek számunkra kissé meghökkentőnek tűnő meccs előtti nyilatkozatainak. Plymouth ma is a britek egyik legnagyobb hadikikötője, s a vá­rosba érkező látogató — mint én is — még mindig lépten-nyomon a legutóbbi „nagy győzelem”, a Falk- landi-háború emlékeibe ütközik. A könyvesboltok kirakata például te­le van pazarabbnál pazarabb kiál­lítású, színes könyvekkel, melyek mind a brit hadiflotta feltámadását éltetik. Jómagam azonban nem ezért ér­keztem a városba, hanem mert meg akartam látogatni a Plymouth Argyle (ejtsd: plimösz árgájl) fut­ballcsapatát, amely érdekes módon az egyetlen zöld-fehér klub az an­gol liga négy osztályának kilenc- venkét csapata között. Csak a Norwich City színeiben szerepel még a zöld, de náluk a sárga do­minál, becenevük is ezt mutatja: a „Kanárik”. Igaz, a Plymouth is hajlamos az utóbbi időben fekete nadrágot viselni szerelésében, de hivatalos színük azért zöld-fehér. Az 1886-ban alapított, harmadikli­gás Argyle sem mentes a tenger, a hajózás hatása alól. A negyven­ezer nézőt befogadó Home Park stadion főlelátója a Mayflower ne­vet viseli, címerükben vitorlásha­jó látható, s becenevük: „The Pilg­rims” (Zarándokok). Az ok: 1620- ban innen indultak a vallási üldö­zött puritánok a szépnevű Mayflo­wer (Cseresznyevirág) hajóval Észak-Amerikába, ők voltak a „Zarándok Atyák”, akik Boston környékén megalapították az új­angliai gyarmatokat. Az Argyle sohasem szerepelt az első osztályban, az FA Kupában az ötödik fordulóig jutás volt a leg­jobb eredménye, s kétszer szere­pelt a Liga Kupa (most Tej Kupa) elődöntőjében. Nyugodtan állítható tehát, hogy tavaly, amikor elődön­tősök voltak az FA Kupában, tör­ténetük legnagyobb sikerét érték el John Hőre menedzser vezérletével. Ügy látszik, a menedzser éppen ez­zel ásta meg saját „sírját”, mert a megnőtt étvágyú, újabb sikerekre éhes igazgatók nem tudták elvisel­ni, hogy csapatuk a harmadik li­gában a kiesés ellen küzd. Amikor — Graham Little titkár meghívá­sára — a stadionba érkeztem, a bejáratnál vagy fél tucat újságíró, három tévékamera állt készenlét­ben. Várták a menesztett John Hőre utódát, Dave Smith-t. Hama­rosan meg is érkeztek a titkárral a pályaudvarról, s a régi mened­zserre már senki sem gondolt. Az igazgatók autói ott pöffeszkedtek a klubház bejáratánál, az apparátus nőtagjai a díszteremben szendvi­cseket, italokat szervíroztak a fo­gadáshoz. Mindenki föl-alá szalad­gált, tüsténtkedett. Csak a klub lottóirodájának (az angol törvé­nyek lehetővé teszik az egyesüle­tek számára önálló lottó üzemel­tetését, a Plymouth például heti negyvenezer darabot forgalmaz, szép bevételhez jutva ebből) elké­pesztően bájos vezetőnője jegyzi meg halkan, hogy azért „szegény John több bizalmat érdemelt vol­na ...” De nem! Klubelnöktől a pálya­munkásig valami gyermekies cso­davárás tükröződik az arcokon — várják az új menedzsert, a meg­váltót ... Magyar Zoltán LesRe Vemon etilekére A hírt már hetek óta tudjuk, mégis... még mindig alig akar­juk elhinni: 60 évesen váratlanul elhunyt az egyik legtekintélyesebb angol labdarúgó szakíró, a magyar származású Leslie Vernon. A magyar szurkolók is mindig érdeklődéssel várták a Népsportban megjelenő, a brit futballról tájékoztató élvezetes írásait, színes tudó­sításait, melyekből fanyar humora sem hiányzott. Egyik találó mon­dása volt például, hogy „két válogatott mérkőzés között mindig Angliának van a legerősebb válogatott csapata a világon, az­után ...” Sokfelé publikált, s népszerűségét talán annak is köszönhette, hogy sohasem ragadt le a szűk szakmai kereteknél, hanem sokolda­lúan elemezve járta körűi a labdarúgás időszerű kérdéseit. Kevesen tudják, hogy a Fradival kapcsolatos hírek elsősorban az ő tolla segítségével jutottak el éveken keresztül a brit, de más országok olvasóihoz is. Mint a WORLD SOCCER (a világ talán leg­színvonalasabb labdarúgó havilapja) szakírója rendszeresen tájékoz­tatott a magyar futball, a Ferencváros életéről. Legutóbb novemberben találkoztunk. Willesden Green-i házában együtt néztük a török—angol VB-selejtezőt, s szóba került, hogy a nyáron feleségével és kislányával hazalátogatnak. Megbeszéltük egy alapos Üllői úti látogatás részleteit is. Sajnos, ez a terve már soha­sem valósulhat meg, s ezt őszintén fájlaljuk. M. Z.

Next

/
Oldalképek
Tartalom