Fradi műsorlap (1984/85)
1984-1985 / 8. szám
2 Fradi műsorlap 1984/85-OS IDÉNY 8. SZÁM Akinél legelső a klubszeretet Az igazi klubszeretet egyedülálló kötelék. Azt nem kezdheti ki sem az idő, sem a megszokottság, a hosszú egyiittlét sok apró bosszúsága. A klubszeretetnek nincsenek válságai, szakításpróbái. Csapat egy van s az örök. Az mindig kedves és szeretetre méltó. Akkor is, ha megcsal, becsap, feldühít, pláne ha örömet okoz, amikor boldogít. Az FTC-hez nagyon sok igazi klubszerető sportember kötődik. Ezek egyike dr. Éry József, a labdarúgó- szakosztály elnökhelyettese. A vele való interjúkészítés kifejezetten családias hangulatban folyt, ugyanis beszélgető partnerem korábban újságíró volt, a Magyar Nemzet munkatársa. — Miről meséljek? — kérdezte, miután belesüppedtem hivatali szobájának egyik mély foteljébe. # Talán kezd a régebbi évekkel. Mondjuk onnan, amióta Fradista vagy — adtam a tippet. — Meséljem el az életemet? — kérdezte vissza. — Ugyanis amióta élek a Ferencváros a csapatom. Nos, inkább ott kezdeném, amikor bekapcsolódtam a labdarúgó-szakosztály vezetésének munkájába. Ez is régen volt már, huszonöt esztendeje. 1960-ban a szakosztály- vezető helyettese voltam, 1961-től 1965-ig pedig mint a labdarúgó- szakosztály vezetője ténykedtem. A feladatról annyit; szép volt, megtisztelő, a szakosztályról pedig: remek csapata volt akkor a Ferencvárosnak. # Húszéves jubileumához érkezett a csapat legnagyobb kupasikere, a VVK elnyerése. Ennek történéseiről gondolom sok emléket őrzői. — De mennyit. Csodálatos volt az út a fináléig, remek ellenfeleket győzött le az FTC, s nagy csatákban. A világ egyik legjobb klubcsapatával, a Manchester United- del háromszor is összecsaptunk, míg eldőlt, hogy akkor épp ki a jobb. Aztán elérkeztünk a döntőhöz, ahol nem kisebb ellenfél, mint a Juventus várt bennünket győzelemre éhesen. Nagy volt a feladat, hát még akkor, amikor kiderült, devizális okok miatt fel kell adnunk az itthon játszás lehetőségét. Én voltam, aki összeült a játékosokkal s megbeszélte velük, hogy lemondunk a hazai mérkőzésről s egy játékban visszük döntésre a dolgot — Torinóban. Azt mondanom sem kell, hogy nem lelkesedtek a gondolatért a futballisták, így ugyanis esélyeik a minimálisra csökkentek a győzelmet illetően. De végül is a lelki masszírozás csak célhoz vezetett. Ráálltak a dologra s mentünk To- rinóba. # Az olaszok bezzeg nem ágáltak a hazai döntő miatt? — Azok nem s számukra aligha volt vitás a találkozó végső kimenetele. Olyan önbizalommal várták a mérkőzést, amitől majd frászt kaptunk. Mit mondjak, nagyon tartottam a találkozótól s féltettem a mieinket. Akik viszont megmutatták, hogy a fél olasz válogatottat felvonultató Juventustól sem ijednek meg. Nagyszerűen futballoztak s hamar elnémították a zsúfolt lelátót. A beharangozott hazai ünnepből végül is nem lett semmi, a mieink emelhették magasba a szép trófeát. Vendéglátóinkat felettébb bántotta a kudarc, nagyon megsértődtek, hogy nem hagytuk náluk a serleget. A mérkőzés utáni vacsorára el sem jöttek úgy, hogy magunk között üldögéltünk s dalolász- tunk. Felejthetetlen volt az a nap. Ez volt aztán az utolsó nagy ünnep, amit együtt töltöttem a csapattal, mert miután hazajöttem, rövid úton lemondtam tisztségemről # Egy ilyen nagyszerű siker után? — A lemondásomnak egyszerű és prózai oka volt. Mielőtt elmentünk, én azt kértem, ha már ilyen nehéz feltételek között kell játszani a fiúknak, ha győznek kapjanak legalább dupla prémiumot. Az sem volt túl sok pénz, de mégis valami. Ígéretet kaptam, hogy megy a dolog, meglesz a dupla jutalom s ezt közöltem a futballistákkal. A megállapodott összeget azonban nem kaptam meg s mivel arra az én szavam volt a fedezet, azonnal lemondtam. Egy szóval sem marasztaltak, kaptam egy papírt, hogy köszönik az addigi munkám és kész. Ezután évekig nem volt kapcsolatom a klubbal. Csak a nhecs- csekre jártam ki. Oda viszont mindig. Hat esztendeje hívtak ismét vissza. Mészáros Dodó és a Kiss Laci, a jelenlegi szakosztályelnök. Hozzájuk régóta baráti szálak fűznek, persze, hogy az első hívó szóra jöttem vissza. # A nagy sikerek után most szőkébb idők járnak. Hogy látja a szakosztály elnökhelyettese a csapat pillanatnyi helyzetét? — Mondhatom, nyugodtan, hogy egyike voltam azoknak, akik nem hitték el, hogy annyira gyenge legyen ez az együttes, amelyre a korábbi eredményei mutattak. S bár voltak válságos időszakok, mégsem gondoltam arra, hogy ez az együttes kiesik az NB I-ből. Vannak itt rutinos idősek s tehetséges fiatalok s a helyes ötvözetből ismét lehet jó csapatot csinálni. Persze még vannak azért hiányposztok, még elkel egy-két jó játékos. # Kissé sűrűn váltott edzőt az utóbbi időben a Fradi... — Sajnos. Amikor az én véleményemet kikérték, mindig elmondtam, hogy nem vagyok híve a gyakori edzőcseréknek, különös tekintettel az év közbeni váltásoknak. Novák menesztését sem tartottam célravezetőnek, mint ahogy Vincze leváltását sem. Itt azonban el kell ismernem, az élet az edzőcsere helyességét igazolta. Anélkül, hogy a gyenge szereplés minden ódiumát Vincze Géza nyakába kívánnám varrni, az kiviláglott, hogy ő és a csapat egyszerűen nem jött össze. Van ilyen a sportban s mindezt indulatmentesen kell tudomásul venni. Sárosi László kezében ez az anyag egészen mást produkált. A nagy tudású szakember egycsapás- ra változtatott a játékon s az öltöző hangulatán. Érdekes módon Sárositól ez alatt a rövid idő alatt többet tudtam meg a csapatról, a labdarúgókról, mint Vinczétől egy éven át. Még egyszer azonban ki szeretném hangsúlyozni, nem mindenért Vincze Géza a hibás. A szakosztály vezetésében mindenkinek el kell vállalni a kudarcból a rá eső részt, s akkor még egyszer nem kerülünk hasonló néhéz helyzetbe. # Most Sárositól is megválik az egyesület. — Én személy szerint nagyra tartom Sárosi László szakértelmét, a játékosokkal való kapcsolatát s egyáltalán az egész edzői munkásságát. Sajnálom, hogy elmegy tőlünk. Igaz visszatér Dalnoki Jenő, aki már korábban letette névjegyét. Fiatalokat nevelt, bajnokcsapatot csinált, egyszóval produkált, ő gondolom arra is garancia, hogy a klubszeretetet is beleoltsa játékosaiba. Mert ez (manapság bizony lassan hiánycikk. A focisták egyszerűen csak munkavállalók s nem a klubért élő, haló családtagok. Pedig valaha többségükben ilyenek voltak a Fradi futballisták. Ezt én saját tapasztalatomból is mondhatom. Lehettek ellentétek játékos és játékos között, ezt azonban a pályán, játék közben nem lehetett észrevenni. Ott egy volt a lényeg. Az, hogy győzzön a Fradi. Voltam viszont az utóbbi időben nemegyszer jelen fiatal labdarúgók átigazolásánál. Amikor a klubcserére került a szó, szerepelt ott továbbfejlődés, letelepedés, boldogulás, minden, csak az az egy mondat nem, amit mindig vártam. Hogy „Fradista akarok lenni.” Persze elsősorban a nálunk felnövő játékosoknak kell átitatódniuk mindenek feletti klubszeretettel s nekik kell tovább „fertőzniük” a később idekerülőket. Itt érzem én nagyon az edzői felelősséget. # Szép emlékekről már kérdeztelek, szomorúról még nem. — Tudod mi fájt legjobban? Amikor láttam Ebedli Zoli örömtáncát a Népstadionban. Gólja után, amit nekünk rúgott. Nagyon keserves pillanat volt, valósággal szíven ütött, hogy a mi fiúnk, egy Fradista így örül, hogy megver minket. Megértem a bosszúvágyát, hisz, kinézték innen, de mégis ... A beszélgetés végén egy kicsit számolgatott. Azt, hány pontot is szerezhet tavasszal a zöld-fehér gárda. Mondanom sem kell, bőkezű volt a csapathoz. De tőle mi mást várhattam volna. A jövőről is szó került, a további munkáról, feladatokról. — A jobb munka fettételeihez én hozzászámítom, hogy javítani kell az elnökség és a szakosztály közötti kapcsolaton. Támaszkodni kell mindazokra, akiknek szívügye a klub, a csapat, akik a maguk területén s a maguk erejéhez képest segíteni akarnak. Nem csapatot összeállítani. Csak segíteni... Az interjút itt befejeztük. Letettem a tollat s ezután csak beszélgettünk. v. s. Az orvos célba érkezett... Nem ismertük egymást, csak telefonon beszéltünk, ezért a találkozásunk alkalmával nagyon meglepődtem. Arra gondoltam ugyanis, hogy a magyar kajak-kenu válogatottnak, s egyesületünknek — szintén ebben a sportágban — az orvosa, tekintélyes, idősebb, már-már professzori megjelenésű ember. S ehelyett egy fiatal, dinamikus, munkájáról hihetetlen lelkesedéssel nyilatkozó doktort ismertem meg, aki már az első mondataiban azt hangoztatta: „Gyerekkorom óta Fradista vagyok, nekem nagy öröm, hogy ebben a klubban is dolgozhatok. A sportolók nyelvén szólva: én célba érkeztem!” Dr. Dobos József mindössze 29 éves, tehát a reá bízott sportolók között többen is vannak, akik nála idősebbek. Ez nem jellemző például más szakosztályokban, más sportágakban. Nem szokatlan? — volt az első kérdésem. — Egyáltalán nem, mert mindig és mindent megteszek, hogy a hozzám tartozó sportolókat megfelelően ellássam — válaszolta. — Remek érzés az, hogy tudom, bizalommal vannak irántam, problémáikkal rendszeresen megkeresnek. Nagyon jól megértjük egymást. A kajak- kenuzás nem éppen könnyű sportág — igaz, ma már ilyen nincs is —, akad olyan nap, hogy 70 kilométert hagynak maguk mögött a versenyzők, ami roppant nagy megterhelés, állandó orvosi ellenőrzést is igényel. A „doki” maga is sportol, igaz, szórakoztatóbb versenyágat választott, tollaslabdázik. — Ezt csak azért teszem, hogy nekem is meglegyen az állandó mozgásom — folytatta. — Diákkoromban sokkal nagyobb álmokat szőttem, azt, hogy esetleg neves sportoló leszek, de szívbetegségem miatt ierre nem volt lehetőségem. Az élet sok érdekességet produkál, hiszen sportolóknak lettem az orvosa ... öt éve került a Sportkórházba, 1981 eleje óta a kajak-kenu válogatottnak, s 1982 óta a Fradinak az orvosa. Az elfoglaltsága tehát nem éppen kevés, mégis fáradhatatlanul segít, gyógyít, tanácsokat ad. Sportágában mik a leggyakrabban előforduló sérülések, sérülési veszélyek, betegségek? — Ilyen több is akad. Az ínhüvelygyulladás az egyik legnagyobb ellenség, az alkarizomzati és deréksérülések előbb-utóbb csaknem mindenkit utolérnek, s a tavaszi— őszi időben gyakoribbak a megfázások is. Nem véletlenül mondják viszont, hogy „kajakos legény”, a ka- jak-kenuzók valóban sokat bírnak és roppant lelkesek. Dr. Dobos József szorosan együttműködik Magyar Zoltánnal, a szakosztály technikai vezetőjével és Kluka József főedzővel. Egyetértenek például abban is, hogy a fiataloknak a versenyzést 14—15 éves korban a legcélszerűbb elkezdeni, állandóan ellenőrizni kell a terhelést, s mérésekkel „egyengetni” a jövőt. A szakosztályban, amelynek dicső a múltja, de most még csak talán megújhodó a jelene, akadnak tehetséges fiatalok. Horváth Erika, Polgár Anna és Makrai Ágnes a felnőtt, Lakatos .Katalin, Fóti Miklós és Madarász István az ifjúsági válogatott keret tagja. Ez bizony nem túl magas létszám, tehát bizonyíték arra: sokat keli tenni, hogy az FTC ebben a sportágban minél hamarább a legjobbak között foglaljon helyet. Mit tanácsol a fiataloknak? — Éljenek a lehetőséggel minél többen, hogy sportolhatnak, élvezhetik a vizet, ia napsütést, a friss levegőt. A kajak-kenuzás ehhez nagyszerű lehetőség! A sport családi hagyomány Bizonyára már csak az atlétikához közelállók emlékeznek arra a 4x100 méteres ifjúsági síkfutó váltóra, amely a hatvanas évek közepén figyelemre méltó eredményeket ért el, s országos rekordot javított. Ennek a négyesnek egyik tagja Tamás Gyula volt, akit már-már a jövő nagy sprinterének tartottak, pályafutását viszont elég hamar befejezte. Nem indokolatlanul: az orvosi hivatást választotta, s úgy érezte, ehhez egész ember kell. És amilyen gyors volt a salakon, olyan fogékony a tanulásban, s pályafutása ugyancsak szépen ívelt felfelé. Dr. Tamás Gyula az I. száhnú belgyógyászati klinika elismert orvosa, egyetemi docens, kandidátus, s „mellékesen” két sportágban is tevékeny doktor. Nem sok ez egy kicsit? — volt az első kérdésem. — Lehet, hogy annak tűnik, de a sport sok mindenre megtanított — válaszolta. — A kitartás, a céltudatosság, a jó beosztás az élet minden területén elmaradhatatlanul fontos. Talán az is sokat jelent, hogy a feleségem is sportolt, szintén atléti- zált, a fiam pedig teniszezik, a BSE serdülő bajnokcsapatának a tagja, tgy a sport az életünkben változatlanul fontos és jelentős tényező. Tamás Gyula — ahogy azt mondani szokták — egyszerre több vasat tart a tűzben: 1. a kerékpáros pályaválogatott orvosa, 2. ugyanezt teszi az FTC kerekes-szakosztályában, 3. a Bp. Spartacus asztaliteniszezőinek is a doktora. — A kerékpár-sportba véletlenül pottyantam — folytatta. — Takács Gyula, az egykori sprint-bajnok az unokaöcsém, s annak idején örömmel segítettem a tanácsaimmal. Neki köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a kerékpározással, s most, amikor a szakosztály edzője, változatlanul együttműködünk. Milyenek a feltételek, sok gondja van egy kerékpáros szakosztály és a válogatott orvosának? — Én nem a feltételekkel magyarázom, hogy ebben a sportágban nem sikerül előbbre lépnünk, esetleg „kirobbanó” eredményeket elérni. Sajnos, sportolóink szemléletében van a baj, megelégednek egy bizonyos szint elérésével, amivel 4—5 éven át ott lehetnek a hazai élvonalban. Többet, sokkal többet kellene tenni, 20—30 százalékkal növelni az intenzitást, mert enélkül nem érhetjük el a külföldieket. Állítom, a magyar kerekesek tehetségesek, Somogyi Miklós vagy iPais Péter nagyobb akarással, erőteljesebb edzésekkel sok-sok külföldi klasszisnak lehetne méltó vetélytársa. Nem lehet az, hogy a nagyobb intenzitás elmaradásában benne van a „félsz”, az esetleges gyakoribb sérülés, betegség? — A kerékpározás sem nehezebb, vagy esetleg másként fogalmazva „veszélyesebb” sportág, mint sok más. Ismert, hogy okozhat szívizom megvastagodást, jobban kifejlődik a combizom a hűvös időben végzett edzések következtében gyakoribbak a légúti betegségek, de hát a sportolónak ezzel számolni kell. A szívizom megvastagodás pedig nem betegség, hogy csak ezt emeljem ki. Hallottuk, hogy a Spartacusnál régebben orvos, mint a Ferencvárosnál. A labdarúgóknál kezdte, a szakosztály megszűnése után került az asztaliteniszezőkhöz, ahol világ- és Európa-bajnokok is játszottak. Nem zavarta, illetve zavarja, hogy párhuzamosan két klubnak is a sportorvosa? — Én a hivatásomnak élek, azt tekintem a legfontosabbnak a két egyesületben és a válogatottban is, hogy miként segíthetem a legjobban a sportolókat, akik bíznak bennem, bizalommal fordulnak hozzám. Ugye megértenek? Igen. Együtt gyakorol a versenyzőkkel... Sokan még mindig hajlamosak arra, hogy ha meghallják a teke szót, legyintenek, vagy lekicsinylő kijelentést tegyenek: „a kugli...” Pedig mennyivel más a mai tekesport, mint egykori „őse”, a sörözők melletti kuglizás, amelynek tétje leginkább az volt, ki nyeri a következő korsót. Nemcsak itthon, külföldön is tíz- és százezrek hódolnak a tekézésnek, világ- és Euró- pa-bajnokságokat rendeznek, s talán eljön majd az az idő is, amikor felveszik az olimpiai játékok programjába. S hogy a teke mennyire sport, azt nemcsak a versenyzők, edzők, szakemberek bizonyíthatják, hanem sportorvosok is. Főleg akkor, ha az illető doktor maga is részt vesz benne, ahogy ezt teszi dr. Lányi István, egyesületünk tekeszakosztályának az orvosa. — Tanúskodom a leírtak mellett — mondta, amikor megtudta, miről is van szó. Aztán arról szólt, hogy miként „csöppent” ebbe a sportágba, milyen tapasztalatokat szerzett a zöld-fehérek körében. — Egykor magam is a Fradiban sportoltam, eveztem, s büszke vagyok, hogy olyan hírességek voltak a társaim, mint Sarlós Gyuri, Kokas Péter, Pécsi özséb, hogy csak néhányat említsek. Orvos lettem, kilenc évig Balassagyarmaton sebészkedtem, hat esztendeje kerültem fel újból Budapestre. Alig voltam újból fővárosi, amikor visszatértem az Üllői útra, s amíg működött — vagy két és fél évig ittlétem alatt — az ökölvívóknál lettem az orvos. Talán a legküzdőbb sportágnál, ahol mindig volt orvosi munka, gyakran az edzéseken többet kellett ápolnom, mint a versenyeken. Ez után a teke igazán békés sportág! Útja azonban a labdarúgáson vezetett a tekéhez: kisegítette kollégáit az egyik bükfürdői edzőtáborozás alkalmával, ahonnan gyakran rándultak át Répcelakra egy kis gu- rításra. Olyan partnerei voltak, mint Novák Dezső és Szűcs Lajos, akik mesterien döntötték a bábukat. — Innen már valóban egy ugrás volt a tekeszakosztály, ahol nagyon jól érzem magam. Olyannyira, hogy a heti edzéseken én is részt veszek, a versenyzést viszont a profiknak hagyom. Sokat jelent az orvosi munkámban, hogy valóban belülről ismertem meg a sportágat, tudom mikor, milyen „veszély” fenyegetheti azokat, akik hódolói a tekézésnek. Ilyenek a húzódások, a gerinc- és térdízületi bántalmak, hogy csak néhányat említsek. Nem könnyű dolog a 2,7 kilós golyót gyors nekifutás, majd hirtelen fékezés után jól célozva elgurítani. Az sem véletlen, hogy a dobó kézben gyakoriak az ínhüvely gyulladások. Lányi doktor szerint — aki 39 éves — a jó felkészüléshez, s ahhoz, hogy a sérülési valószínűség a legkisebb legyen, a heti három edzés a minimális. A hét elején a legcélszerűbb az úgynevezett levezető gyakorlás; hétközben kemény, erőteljes edzés; általában pénteken pedig a lazább, a ráhangolás a versenyre. Akik ezt teljesítik, kondi- cionálisan tökéletesen felkészültek lehetnek; a férfiak a 200, a nők a 100 dobás kétszeresét is elbírják, nem léphet fel náluk fáradtság. De persze, ismerve a sportág jellegét, a jó idegállapot, a kifogástalan koncentrálás ugyanilyen szükséges a jó eredmények eléréséhez. — Idén nem panaszkodhatunk — folytatta. — Férfi és női csapatunk is második lett a bajnokságban az Előre, illetve a DÉLÉP mögött. Különösen a nők szerepeltek bravúro- s,an, a tavalyi nyolcadik helyről rukkoltak előre, s tavasszal 11 mérkőzésből tízet megnyertek. Sütő László, illetve iMaróti Gyula edzőkkel eredményes az együttműködésünk, s valamennyien örülünk, hogy az ezüstérem a Duna Kupában való részvételt is jelenti. Búcsúzásra még egy kérdést tartogattam: kik öregek a tekesport- ban? — Ez a meghatározás itt sokkal nehezebb, mint más sportágakban. A beéérés is későbbi, a 21 évesek még az ifjúsági kategóriába tartoznak, de az ötvenesztendősek még nem veteránok. Példa erre, hogy. kitűnőségünk, a négyszeres világbajnok, Csányi Béla az 53 éves Matisz- lovics Tiborral nyert országos páros bajnokságot. Ilyen is van ...
