Fradi műsorlap (1984/85)
1984-1985 / 7. szám
8 A FRADI MŰSORLAP MELLÉKLETE Néhány másodperces varázslat Még javában versenyeztem és barátaim sokszor faggattak arról, hogy mi szép lehet a gerelyhajításban? Hiszen kívülről nézve semmi különös. Odamegy a versenyző, nekifut, dob és utána elszáll a gerely, majd leesik a földre. Ennyi. Nincs küzdelem, párharc, sem látványos mozdulat. A versenyző azért készül évekig, hogy háromszor, jobb esetben hatszor végigcsinálja ezt a „szimpla” mozgást. Számomra, mint gerelyhajítónak mindig különös volt ez a rideg megközelítés. Aztán rájöttem, hogy teljesen érthető. Aki még soha nem fogott gerelyt a kezébe, nem próbálta minél messzebbre elhajítani, az nem is érezheti varázsát. Ahogy a kötés belesimul az ember tenyerébe — rövid másodpercekre egybeforr a szer és a sportoló. Az ember szinte nem is érzi a súlyát, azt a 600 grammot. Ezután következik a nekifutás. A külvilág teljesen megszűnik. Ezalatt a néhány lépés alaitt a dobó még utoljára végiggondolja az egész mozgást. Közben eljut a keresztlépések, a dobáshoz szükséges testhelyzet felvételének kezdetét jelző ponthoz. Ettől a pillanattól már csak a kidobásra koncentrál. Ezen a ponton már sok minden eldől. Ha jó az indítás, hibátlan a mozgás, később már könnyebb a befejezés. Szinte észrevétlenül következik a kitámasztás. A feszültség a tetőponthoz közeledik. Az eddig nyugvóponton levő izmok és izomcsoportok egy villanásnyi idő alatt felélednek. Mindegyik tudja a maga feladatát és azt a pillanatot, amikor működésbe kell lépnie. Mint egy jól összeszokott zenekar, egy egész szimfonikus művet eljátszanak, és a „mű” bemutatása során az egyes izomcsoportok, mint a különböző hangszerek, a megfelelő mozdulat, taktus teljesítése után a háttérbe vonulnak. A test felhúzott íjként megfeszül. Ez a csúcspont. Minden energia, idegszál egy momentumra összpontosul. A feszültség már szinte elviselhetetlen. És ekkor ... Elpattan a húr, megindul a szer. A még kézben levő gerely, mint egy többlépcsős rakéta, elindul pályáján. Először egész lassan, majd egyre gyorsulva, ahogy az egyes izomcsoportok feszülése összehúzódásba megy át. Végül, mikor minden energia a szeren összpontosul, bekövetkezik a robbanás, kirepül a gerely. Ekkor a dobó már teljesítette feladatát, többé nem befolyásolhatja a repülés távolságát. Mégis, szemével, valamennyi idegsejtjével köveiti a gerely útját és szeretné a szert minél tovább a levegőben tartani. A karcsú fém pedig csak száll a légben, utat törve magának a levegő molekulái között. Ilyenkor a dobó által közvetített energia és az elemek ellenállása összecsap. Ez egész sajátos hangot eredményez, ami egy gerelyhajító számára valóságos zene, amelyben minden hangjegynek mondanivalója, tartalma van. A „muzsika” minőségéből következtet a dobás távolságára, a technikai kivitel pontosságára. Amíg a gerelyben összpontosult erő képes felülmúlni a közeg ellenállását, addig a hang érces, magabiztos és büszke. Ahogy az atomokkal vívott harcban egyre inkább felmorzsolódik az energia, a zene is szelídül, majd elcsitul. De a gerely még ekkor is küzd. A szelek hátán vitorlázik. Utolsó menedékként még megtámaszkodik a levegő felhajtóerején, majd erejét és minden lehetőségét felhasználva aláhull. Ez a néhány másodperces varázslat. ami az évekig tartó felkészülést jutalmazza. Hiszen ezt a tüneményt csak a jó dobó élheti át, akinek a mozgása már rendezett. Aki a hosszú és kínzó felkészülés során már összeforrt a gerellyel, ismeri annak minden rezdülését. Csak az ilyen dobónak szólal meg a zene. Az igazi gerelyhajító egész életre magába zárja a gerely muzsikáját, az izmok feszülésének és ellazulásának harmóniáját. Petz Vera NEM VAGYOK FANATIKUS KOSARAS... A vicinális egy óra alatt döcög végig Tiszafüred és Karcag között. Aki ritkán vetődik erre a tájra, azt a vonatablakból is magával ragadja az Alföld megannyi csodája. Az NB II-ben szereplő Karcag kosárlabdázója, Millinkhoffer Pál számára az 50 km-es út minden látnivalója azonban mindinkább szokványossá válik. — Való igaz — kezdi a beszélgetést a 33 éves játékos — hetente kétszer járok át edzésre Karcagra. A munkám miatt — Füreden az Állami Biztosítónál dolgozom — többre nem -futja. Az edzések után éjjel, negyed 11-re ér a vonat Tiszafüredre, ha idegenben lépünk pályára, akkor még később érek haza. A mi csoportunkban szerepel Salgótarján, Békéscsaba, Szeged, no és itt vannak a vaskútia-k, akik rendre Baján játsszák hazai meccseiket. — Tiszafüred és Karcag között is elég nagy a távolság. Hogyan kerültél mégis a karcagiakhoz? — Tavaly a Hepp Ferenc torna egyik edzésén találkoztam a nézőtéren Szepesvári Gáborral, a Karcag SE edzőjével, ő hívott át hozzájuk játszani. Akkor nem adtam azonnal választ, de éreztem, nem tudok nemet mondani, pedig egyszer már abbahagytam. — Miért álltái le? — Kénytelen voltam. Két éve megszüntették a kosárlabda- szakosztályt. — Ekkor nem gondoltál átigazolásra? — Nem. Akkor úgy éreztem, elszakadt bennem valami. 1967 óta játszottam a Tiszafüred VSzSE-ben, anyaegyesületem volt. Voltak jó eredményeink. Megnyertük az Észak-Magyarország Kupát. Ezt követően az MNK-ban a legjobb 32 közé jutottunk. Itt az NB I-es Egri Finommechanika állított meg bennünket. Kétszer is ott voltunk az NB II küszöbén, de nem sikerült a feljutás. — Másfél év után újra csatasorba álltái. Nem féltél, hogy a hosszú kihagyás miatt nem sikerül a visszatérés? — Nem. A másfél év alatt sportoltam, ha nem is versenyszerűen. Inkább csak fociztam, de ha szóltak, hogy van egy buli-meccs, én mentem, csakhogy kosarazhassak. A visszatérésben az edzőm, Gábor bácsi sokat segített, szinte ráhangolt a bajnokságra, bár eleinte elég nehezen -ment. Ma már biztos kezdőember vagyok és bedobóként 15—20 pontot szerzek meccsenként. — A csapatba sikerült bekerülnöd. A társak hogyan fogadtak? — Ügy érzem, befogadtak, talán megérezték bennem a 'kosárlabda iránti szeretet. A pályán hajtjuk, bíztatjuk egymást, s ha valaki hibázik, sosem marjuk érte. — Szükségetek is van az összefogásra, hiszen az utolsó helyről várjátok a hajrát. Nem okoz-e törést a csapaton belül a kiesés réme? — Nincs pánik, szerintünk reális esélyünk van a bennmaradásra. A nehéz ellenfeleken már túl vagyunk, a velünk egyszinten levőket pedig otthon fogadjuk. Mindenesetre nagy harc lesz. — Honnan ez a kosár-fanatizmus? — Nem vagyok fanatikus, de nagyon szeretem a kosárlabdát, s ezt még első edzőm, Galambos Sándor nevelte belém. Keménykezű. következetes tréner volt. Most Egerben tanít a Tanárképző Főiskolán, nélküle sosem llettem volna kosaras. — Ha már az edzőt említetted. A hazai és külföldi kosarasok közül kinek a játéka volt rád a legnagyobb hatással? — A -magyarok közül Losonczi Árpádé. A külföldiek közül? Talán a jugoszláv Kicsanovicsé. — A családod mit szól a szenvedélyedhez? — Elég ha annyit mondok, hogy Rózsika, a feleségem, szinte minden mérkőzésünkön ott szurkol. — Végezetül még egy kérdés: Meddig akarod folytatni a játékot? — Csak addig, amíg örömet találok benne és bírom az edzéseket. De van egy nagy vágyam. Most, hogy Tiszafüred város lett, talán sikerül feltámasztani a kosárlabda-szakosztályt. Szeretnék még Füreden is játszani, majd az utánpótlást, a gyerekeket kosarazni tanítani. Addig is, amíg sikerül ezt a tüzet, lelkesedést a fiataloknak átadnia, a kisvasút Millinkhoffer Pállal jár tovább Tiszafüredről Karcagra. Csizmeg Lajos Vcni, vidi, vici... Olaszország messze van, de „om- nia Vincit amor” és az öreg autók olasz szerelmesei minden akadályt legyőzve jöttek Budapestre a TAVASZI FESZTIVÁL Veteránautó Találkozójára. Hét ország népes mezőnyében, Magyarországon az idén álltak először rajthoz, így joggal beszélhetünk sporttörténeti eseményről. Honnan szereztek erről a versenyről tudomást ?! Ezt talán Fodor Ágnestől érdemes megkérdezni... — Bár Olaszországba mentem férjhez, nagyon sokat tartózkodom itthon és versenybíróként mindig vannak friss híreim az autó-motor sportról. Január elején tudtam meg, hogy lesz ez a találkozó. Az az ötletem támadt, megpróbálom elhívni az olaszokat. A probléma csak az volt, hogy nem tudtam kinek vigyem a meghívást, ráadásul a nevezési határidőt január 31-re tűzték ki. Végül annyira szorított az idő, hogy a nevezési lappal oda- vissza utazgatva én voltam a postás. Ami az eredményt illeti, az ötlet bevált, hiszen olyan neves versenyző is eljött, mint Edoardo Fittipaldi, a római Veteran Car Club igazgatója. * — Rokona a neves FORMA—i-es autóversenyzőnek? — Igen, unoka-testvérek vagyunk —• Milyen kocsit hozott? — Egy ASA 1000 GT-t, amelyből mindössze három van a világon! Műszaki érdekességei közé tartozik, hogy tárcsafékkel, dupla karburátorral és „over drive”-al van felszerelve. A karosszériáját Ber- tone tervezte. Azonban szolgálhatok más szenzációval is! Fantasztikus teljesítményt nyújtott Franco Di Pietro 1935-ös FIAT Balilla 508-asa, amely Palermóból 2000 km-tett meg idáig saját erejéből! Két ilyen kocsi indult el, de a másik csak Jugoszláviáig jutott. — Olaszországban milyen formában működnek a veteránautó klubok? — Minden városnak van saját egyesülete, s ezek rendszeresen részt vesznek közös rendezvényeken és nagyon sokat járnak külföldi találkozókra. — Fárasztó egy ilyen túra? — Eléggé, ide is három napot autóztunk. — Az olaszok rendkívül család- szerető emberek, a hosszabb távoliét alatt nem hiányzik a család? — Nem szakadunk el az otthoniaktól! Én például elhoztam a feleségemet, de a többiek, ha valahol megállunk, azonnal haza telefonálnak ... — Milyen a klubélet a római Veterán Car Club-nál? — Péntek esténként tartjuk ösz- szejöveteleinket és havonta egyszer a családtagokkal közösen egyesületi vacsorát rendezünk. — Hogy tetszik Magyarország? — Oh! Csodálatos! Végezetül írásom címét illetően egy magyarázattal tartozom. „Jöttem, láttam, győztem ...”, mondhatná Edoardo Fittipaldi, hiszen kategóriájában az ügyességi versenyszám győztese lett! Granek István Munkanélküli segély Magyarországon ? Bárki hihetné, a cím viccet takar. Vagy már a munkanélküliség is beáramlik Nyugatról. Az igazság: 1984 augusztusában munkanélküli voltam 2 hétig. A sportegyesületeket különböző bázisvállalatok támogatják. A vállatok vezetői tulajdonképpen a jóléti alap terhére foglalkoztatták, foglalkoztatják a szakosztályok sportolóit. (Élsportolókról van szó.) Van egy szerződés a munkáltató és sportoló, valamint az egyesület és a sportoló között. Ez utóbbi tartalmazza többek között, hogy a munkáltató a sportolót az egyesülethez rendeli ki munkavégzésre, a szerződés időtartama alatt a munkáltatói jogokat a sportegyesület gyakorolja. Az én esetemben az történt, hogy 1984. július 31-én a Budapesti Baromfiipari Nagykereskedelmi és Szolgáltató Vállalatnál lejárt a szerződésem. Az -igazgató közölte a szakosztály vezetésével, hogy a gazdasági nehézségekre való tekintettel nem hosszabbítja meg a szerződésemet. Munkanélküli lettem. A szakosztályvezetés próbált új patrónus után nézni, de sok helyen — nyereségcentrikus gazdálkodás miatt érthetően — elutasító választ kaptak. Végül is sikerült megoldani a problémát, megkötöttük a szerződést jelenlegi munkaadómmal, a Dunavar- sányi Petőfi Mgtsz-szel. Hogyan tovább? Hangzik a nem éppen költői kérdés ebben az esetben. Ugyanis egyre több ilyen jellegű gond merül fel Magyarországon. Általában a válogatott vagy az idősebb sportolók elhelyezése nehezebb, mivel az ő fizetésük magasabb besorolású. Nem egyedi probléma ez sajnos, és egyelőre imég csak tervezési stádiumban van a megoldás. Egy ötletet mégis kiragadnék, de •a megoldás ez esetben sem egyszerű. Egyesületünk labdarúgó szakosztályának vezetése felvetette, hogy minden egyes szerződtetett labdarúgóját a szakosztály foglalkoztatná. A személyi igazolványában az lenne beírva foglalkozásnak, hogy sportoló. Igen ám, de a többi egyesület — egy-két kivétellel — ugyanezt nem tudná megtenni, mert nem lenne megfelelő anyagi fedezete. A fedezetet ebben az esetben ugyanis a közönségtől származó bevétel fedezné. Itt a Ferencvárosnál, a legnagyobb szurkolótáborral rendelkező egyesületnél, ez még megoldható lenne. De mi lenne a többi, kisebb, kevésbé népszerű egyesülettel? Az OTSH 1985. december 31-ig nem változtat a jelenleg érvényben levő rendeletén. A kérdés önmagától vetődik fel: Mi lesz holnap? Miként rendezik a sportolók egzisztenciális helyzetét, mikor válik tisztázottá, hogy a sport: egy bizonyos szint fölött teljes életet betöltő hivatás. Rab Tibor KISLÁNYOK a „nagy” szerek között Délután 5 óra. Nyüzsög a tornaterem. Sok-sok apróság lepi el a talajt, a szivacsgödröt vagy ami éppen jut neki. Megjöttek a kezdők, az ovisök, vidám zsivajuk betölti a tornatermet, Nemrég még én is ott nyüzsögtem a tornateremben, bár mikor elkezdtem, kétszer annyi idős voltam, mint most ők. Hiába, az idő halad, most ez a „divat”, korán kell kezdeni. Mégis felmerül bennem a kérdés, hogy jó-e, ha szinte már az óvodában egy sportra „szakosítjuk” őket? Valóban hasznukra válik? Gondoljuk csak végig, mekkora utat tett meg a női torna, amíg eljutott eddig?! Az ötvenes és hatvanas évek, a nők és asszonyok, igazán nőies szertornáját mutatja. Az életkor 20 és 30 év között van. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek elejére a 16—25 év közötti lányok kecses, de már egyre nehezebb elemekkel telitűzdelt gyakorlatai a jellemzőek. Még gyönyörködünk szépségükben, de megjelenik egy apró lány, akit Olga Korbutnak hívnak és meghódítja a világot. Ettől kezdve nemcsak az életkor, a magasság és a testsúly is csökken, 1975-től — ha lehet ilyen éles határt húzni — pedig megjelenik egy olyan irányvonal, melynek legjelesebb képviselője Nadia Comaneci. A tökéletes biztonság és nagy anyagerősség megtestesítője. Azonnal követői akadnak, és persze túlzók is. Egyre apróbbak lesznek a lányok, s a női torna már csak nevében az. Egyre több az akrobatika és egyre kevesebb a szép nőies mozgás. Mintha kis gépek dolgoznának a szereli mellett és nem gyerekek. Alig van mosoly az arcokon. A versenyeken csak ámultunk a gyakorlatok nehézségi fokán és riadoztunk egy-egy meghökkentő elemnél, s némi megnyugvást éreztünk, ha sikeresen befejeződött a gyakorlat. Mégis hiányérzetem támadt. Valami hiányzik. A szépség, a kecsesség, a kedves vagy bájos előadásmód? Persze, azért kivétel is akad, amely olyan, mint a sivatagban az oázis. Az utóbbi években egy lassú folyamat eredményeképpen a női torna ismét kezdi visszanyerni nőies mivoltát. A szakemberek is azon igyekeznek, hogy a gyerekek helyett szép és csinos fiatal lányok lépjenek a szerek mellé. Nem könnyű feladat ez, hisz a torna fejlődését megállítani nem lehet. Az akrobatikus elemek végrehajtására pedig, alkalmasabbak a félelmet alig ismerő gyerekek, mint a fejlettebb veszélyérzettel rendelkező 18—20 éves lányok. Mégis csak helyeselni lehet erőfeszítésüket, mert ezzel a NŐI TORNA igaz ügyét szolgálják. A közönség is szívesebben látogat ki a versenyekre, ha csinos, formás hölgyeket lát a szereken tornászni — majd örülni vagy szo- morkodni. Velük érez egy-egy jól vagy rosszul sikerült gyakorlat után. Örömünkre az 1983. évi budapesti VB llehet a legjobb példa, ahol a közönség igazán együtt érzett a versenyzőkkel. Ha kellett, hangot is adott véleményének. Szomorkodott Jurcsenkoval sérülése után, és örült Szabó Kati gyönyörű talajgyakorlata végén. Végre nemcsak kislányok voltak a szereken, hanem szép, karcsú hölgyek is! Amíg gondolatban idáig eljutottunk, a nyüzsgő kis siserehad mély átérzéssel végzi gyakorlatait a szőnyegen. Elnézem őket és elképzelem, amint nagy lánnyá serdülve, szépségükkel és tudásukkal elkápráztatnak minket egy EB-n, VB-n vagy olimpián. Rabné Kelemen Márta "V
