Fradi műsorlap (1983/84)

1983-1984 / 11. szám

1983/84-ES IDÉNY, 11. SZÁM Fradi műsorlap 5 A mi játékosunk volt: STEINER FERENC Zugló egyik csendes utcájában hamar rátaláltam a megadott cím­re. S amint beléptem a házba, már a földszinten megpillantottam a fé­nyesen csillogó réztáblát: Sömjén Ferenc. Igen, őt kerestem. A húszas évek Ferencvárosának neves fut­ballistáját, aki akkor Steiner néven szerepelt, s villámgyors elfutásaival, a jobbszélen vezetett támadásaival kellemetlen perceket okozott az el­lenfeleknek. Régen hallottunk róla, s kevesen tudják, hogy a háború éveiben, az üldöztetések idején, mi­lyen szomorúan, tragikusan alakult az élete. Csengetésemre a felesége nyit ajtót, s máris mondta: — Már nagyon vártuk, tudtuk, hogy meglátogat bennünket. Sajnos a férjem hosszú ideje ágyban fekvő beteg, csak keveset sétálgathat, s most a vendég tiszteletére öltözött fel. Bevallom, amikor belépett a szo­bába az egykori nagyszerű sportem­ber, meglepetés ért. Koromfekete haja, egyenes tartása nem azt mu­tatta, mintha beteg lenne, s hogy már 81 éves is elmúlt. — Hát nem felejtettek el? — vol­tak az első szavai, aztán így foly­tatta: — Nem minden a külső, a lát­szat, sajnos sokkal betegebb vagyok, mint gondolnák. Beszélgettünk, hosszú, nagyon hosz. szú ideig, s a hallottakból kirajzo­lódott egy olyan kép, amely hol döb­benetét, hol csodálatot, hol meglepe­tést, de mindenképpen elismerést váltott ki bennem. Engedje meg az olvasó, hogy filmszerűen adjam vissza, amit hallottam. Sömjén-Steiner Ferenc az első vi­lágháborút követő években, amikor a magyar futball még gyerekcipő­Az Álba Róma ellen ez a ferencvárosi csapat szerepelt Steiner balról a harmadik ben járt, ismerkedett meg ezzel a játékkal. Ügyesnek mutatkozott, s amint a gyerekből fiatalember lett, bekerült Zugló csapatába. A jómoz­gású, technikás labdarúgó együttese erőssége lett, szerették, megbecsül­ték, de ő mégis más klubba akart kerülni. Igazi nagycsapatba, híres múlttal rendelkező klubba. Az MTK-nál jelentkezett, meghívták próbajátékra, de olyan rossz cipőt adtak neki, amit nem akart felhúz­ni. „Nincs más...” — mondták a kék-fehéreknél, erre sarkonfordult és meg sem állt a Ferencvárosig. Jobb cipőt kapott, s ez akkor elég volt egy focistának, hogy döntsön: melyik klubban játsszon. A zöld­fehér lett a színe és azért rajong ma is. Elég fiatalon hagyta abba, a meg­élhetéséről, a jövőjéről akart úgy gondoskodni, hogy kitanulta a ke­reskedői szakmát. Amikor a hábo­rú szele elérte Magyarországot is, mind nehezebb helyzetbe került, munkaszolgálatos lett, majd kon­centrációs táborba hurcolták. S itt következett be az a tragédia, amely rokkanttá tette. A tábor bombázása alkalmával szilánkot kapott a jobb talpába, egy szadis­ta orvos ahelyett, hogy a fémda­rabot eltávolította volna, közön­séges asztalos fűrészel a térde alatt levágta a lábát. Szervezete azonban csodával határos módon kibírta ezt, a felszabadulás után hazatérhetett. „4500 kilométert gyalogoltam, 30 fokos melegben és mínusz 45 fokos hidegben is, sú­lyos betegségeken, tífuszon estem át, de megmaradtam...” — mondta. A szörnyűségek más nyomot is hagytak benne, a megpróbáltatá­sok a szívét is kikezdték, 1958- ban infarktust kapott. Átvészelte, újból talpra állt, az utóbbi két évben viszont újabb betegségek léptek fel, kétszer is megoperálták, a legszigorúbb pihenést írták elő az orvosok. „Csak én tudom iga­zán, hogy a férjem milyen óriási akaraterővel viselt el mindent, ritkán találni hozzá hasonló tü­relmes beteget.” Sport, foci, Ferencváros, régiek és maiak, erről is beszélgettünk. — Ha nem is járhatok mérkőzé­sekre, nem szakadtam el a futball- tól — mondta. Nézem a televízió­ban, hallgatom a rádióban és ol­vasom az újságokban. Az a Nyila­si-gyerek nagyon ügyes, az utóbbi években a legügyesebb. Régen Pa­taki volt az, akinek a játéka min­dig magával ragadott. Igaz, akkor sok nagyszerű játékos akadt. A Fradiban is, s ez mindig nagyon fontos volt nekem. Mérleget vontunk az egykori és a mai játék között. Azt vitattuk meg, hogy mennyivel más volt ak­kor egy szélső szerepe, s mennyivel változott a mostani időkre. Emlé­kezetes alakítások mindig voltak, s felejthetetlen mérkőzések is. — Idén lesz hatvan éve, hogy a Fradiban egy olyan meccset ját­szottunk, amelyet a mai napig sem felejtek el. Noha nem nyertünk, mégis olyan ünneplésben volt ré­szünk, mintha a bajnoki címet biz­tosítottuk volna. A Vasassal küz­döttünk az Üllői úton, majdnem a mérkőzés végéig 1-0-ra vezettek, de az utolsó percekben egyenlí­tettünk. De nagy volt a boldog­ság! Aztán sorolta a húszas évek hí­res Fradijának az összeállítását — Amsei, Takács I., Hungler II., Fur­mann, Sándor, Blum, Steiner, Ke­lemen, iTóth, jWágner, Kohut... „Szép volt gyönyörű!” Képek kö­zött is válogattunk. Ritka, több mint fél évszázados felvételek ke­rültek elő, nemzetközi és bajnoki mérkőzésekről, s egy mindössze néhány esztendős kép. „Ugye a Fi­ái milyen jól nézett ki!" — büsz­kélkedett a felesége, s mindjárt magyarázólag hozzátette: Fidi volt a beceneve. Amikor elbúcsúztam vendéglá­tómtól, még ezt mondta: — Ha majd visszaküldik a ké­peket, mellé tehetnének egy Fradi- lemezt. Jó volna itthon többször is hallgatni, mert nem felejtettem el sem a dallamát, sem a szövegét: Hajrá Fradi, hajrá fiúk, mert fő a győzelem... Kedves Fidi! Mire e sorok megjelennek, bizo­nyára már többször is végighall­gatta a Fradi-indulót. Kozák Mihály „A bajnokcsapat kézfeltartással üdvözli híveit mindkét tribün felé és válaszképpen a B-közép zászla­ja alól visszhangzik az üdvkiáltás. A Ferencváros öltözőjében bajnoki vígság uralkodik. Blum az ajtóban minden befutó játékossal összecsó- kolózik. A vezetőség is sorba gratu­lálja a játékosokat. Mailinger el­nöknek nyit utat a tömeg és zuhog az elnöknek az éljen!” A mérkőzés után vagy 200 szur­koló jelenlétében alkalmi bajnoki vacsorát rögtönöztek. A pohárkö­szöntők hajnalig tartották, közben pedig szólt a Fradi induló: Nagy volt az FTC, nagy lesz az FTC! — A Ferencváros—Floridsdorf KK mérkőzésre 10 bécsi szurkoló gyalog jött Pestre! Tangóharmoni- kázva, énekelgetve meneteltek és mindenhol megkínálták valamivel a szegény, de lelkes szurkolókat. A Floridsdorfert a mi játékosaink „kínálták meg” — nyolc gólt rúg­tak a bécsiek kapujába! — Tokodon a salgótarjániak ven­dégszerepeitek. Számítottak a győ­zelemre, így elhatározták, hogy postagalambok segítségével minél hamarabb tájékoztatják az ottho- Mivel a találkozó fölényes hazai si­kerrel zárult (TÜSC—SBTC 3-0) postagalambok vitték a vereség hí­rét Salgótarjánba... — A soroksári csapat csehszlová­kiai vendégszereplése majdnem tra­gikusan végződött. A 80 ikm-es se­bességgel haladó vonatnak az a ko­csija, ahol a soroksári csapat uta­zott, tengelytörést kapott és a kere­kek már nem is a sínen, hanem a talpfákon haladtak, amikor a játé­kosok a vészifékhez ugrattak és meg­akadályozták a katasztrófát... — A Ferencváros trópusi hőség­ben játszotta a KK visszavágót, de ezúttal csak a légkör volt forró, a hangulat kevésbé. Pár száz néző előtt Játszották le a 8-0-ás meccs vissza­vágóját: Ferencváros—Floridsdor­' fér 2-1. — Montevideóban nem ilyen bé­kés játszadozás folyt. A Penarol— Nációnál bajnoki döntőn a bíró megadott egy olyan gólt, amikor a labda a pálya melletti gyógyszeres ládikáról pattant vissza a játéktér­re és azt a Penarol csatára értéke­sítve, gólt ítélt! A Nációnál három játékosa perceken át verte a bírót, de az egész stadionban véres vere­kedés, botrány támadt. (Folytatjuk) Vienno-FTC közös csapatkép 1925-böl. A irodisták sötét felső mezben, fehér nadrágban. Balról: Kohut, Sándor, Furmann, Kelemen, Steiner, Blum, Pataki, Hungler, Tóth, Takács I. Elől: Amsei és Steczovits Steiner egyik eKuAsa a Rám elleni mérkőzésen

Next

/
Oldalképek
Tartalom