Fradi műsorlap (1983/84)

1983-1984 / 1. szám

2

Fradi műsorlap

1983/84-ES IDÉNY 1. SZAl

Csapatkapitányok a Fradiban

„Nincs okunk pánikra...”

A Ferencvárosi Torna Club labdarúgócsapatában mindig nagy megtiszteltetésnek vették a csapatkapitányi címet. Az első kapitány 1901—1905-ig (haláláig!) Berán József, a csapat jobbhátvédje, első válogatott játékosa volt. Utána egészen a világháborúig Bródy Sándort tekintették a csapat szószólójának, kapitányának. A világháborús évek után — a régi öregek — Blum Zoltán, Pataki Mihály és Tóth Potya István felváltva ka- pitánykodtak. A profizmus bevezetésekor rövid ideig a rangidős Schlosser Imre is viselte a megtisztelő címet, öt Hungler II János, Amsei Ignác és Takács I Géza követte. A 100%-os bajnokság után már Kohut Vilmos és Lyka Antal volt a rangidős, így a mérkőzések előtt ők „pa- roláztak” bíróval, ellenféllel.

1935 márciusától Sárosi Gyurkát választották a Fradi csapat- kapitányának. „Sárosit tettük meg kapitánynak. Nem azért, mert ő a Sárosi, hanem azért, mert ő a leghiggadtabb tagja a csapatnak. Köteleztük a kapitányt, hogy büntetés terhe mellett a legszigorúbban teljesítse is kapitányi teendőit. Ahol szükség van rá, azonnal közbelépjen. A bíróval csak neki van joga tárgyalni. A játékosok neki kötelesek jelenteni a sérelmeket.

ö, mint a pálya közepén mozgó játékos, úgyis mindenre ügyelhet, tehát mindent megláthat. Amennyiben a játékosok közül bárki is megfeledkezik erről a rendszabályról, szigorú büntetés a része. Viszont a csapatkapitány is köteles közbelépni minden vitás esetben.”

A nyáron beszélgettem legutóbb Mucha Józseffel (32 éves), amikor hazaérkezett Belgiumból két esztendei profiélet után. Akkor sem volt túl jókedvű, de most láthatólag ideges, nyugtalan, hiszen nehéz döntés előtt áll.

— Mi az oka ennek a lelkiállapotnak?

— Amikor újra beléptem az Üllői úti pályára, őszintén megvallva, nagyon bizakodó voltam, reméltem, hogy még egy vagy két évig hasznára lehetek csapatomnak. Sajnos, sérülésem Olyan súlyosnak bizonyult, hogy az orvosi konzílium egyértelműen a műtét mellett döntött.

— Milyen jellegű ez a sérülés?

— A csípőnél levő csigolyák kopása és elmozdulása olyan fokúvá vált, hogy nagyabb intenzitású tréningek után gyakran beosípődnek az idegek és ezért iszonyú fájdalmaim vannak. Korábban is időszakonként fájt a derekam, de most már egyre sűrűbben kényszerülök arra, hogy kihagyjam az edzéseket. Murai Sanyinak voltak hasonló panaszai és a vége azt lett, hogy neki is kés alá kellett feküdnie. Igen ám, de ő fiatal játékos, én pedig Októberben már 32 éves leszek. A műtét után legalább fél év keld ahhoz, hogy egyáltalán futni kezdhessek, újabb fél év, amíg teljes intenzitással folytathatom az edzéseket. Mire rendibe leszek, 33 éves vagyok már, s egyáltalán nem biztos, hogy ennyi kihagyás után ismét a régi leszek még, azt a játékot tudom nyújtani, amit a közönség elvár tőlem.

— S mégis mihez kezdesz, hogyan alakul tovább az életed?

— Az orvosi konzílium után először a feleségemmel ültem le beszélgetni, majd a Ferencváros ügyvezető elnökével, Losonci Tiborral. Az asszony megvigasztalt, Tibi bácsi pedig csak any- nyit mondott: „Jóska, nekünk kötelességünk, hogy gondoskodjunk rólad és az, hogy ittmaradj a klubnál.” Nagyon jólestek szavai, s remélem, hogy úgy történik, ha szegre akasztom végleg a focicsukát, akkor is hasznára lehetek még az FTC- nek.

Sárosi dr. pályafutása végéig kapitánykodott, de természetesen Lázár Gyula és Toldi Géza is „helyettesítette” időnként. Rudas Ferenc majd Kispéter Mihály következett a sorban, s bizony mindketten óriási népszerűségnek, közmegbecsülésnek örvendtek. Az ötvenes évek Kinizsi gárdája Kispéter vezéregyénisége nélkül szinte elképzelhetetlen volt. Az elmúlt negyedszázad ferencvárosi csapatkapitányai — Dékány dr., Vilezsál, Dalnoki, Mátrai, Albert, Géczi, Bálint — után a közelmúltban Nyilasi viselte a karszalagot. Most, hogy Nyilasi Ausztriába szerződött, ismét kapitányválasztás volt a Fradiban. Ennek eredményeként Pogány László az új idényben az FTC csapatkapitánya.

— Laci, hogyan fogadtad a hírt?

— örültem, a hírnek és jólesett a bizalom. Egy évtizede, hogy fradista vagyok és ezt a csapatkapitányi címet olyan jubileumi ajándéknak tekintem.

— Milyen érzés volt először kapitányként kifutni a pályára?

— Egyszer tavaly már „beugrottam” csapatkapitánynak, méghozzá a 8-3-as Fradi-Békéscsaba meccsen... Az idei nyári nemzetközi mérkőzéseken pedig már megszoktam a karszalag viselését. így a csepeli idénynyitón ezen a téren nem voltam lámpalázas. Sajnos az ellenfél kapuja előtt inkább idegeskedtem.

— Volt már valami különös kérés, elintéznivaló a csapattársak részéről?

— Térjünk vissza a Belgiumban eltöltött két esztendőre. Hogyan sikerült ez a „kirándulás”?

— Az első szezonban minden a legnagyobb rendben volt. Biztos csapattagnak számítottam a KSV Waregemnél. Bár az együttes többnyire a bajnokság középmezőnyébe tudott csak felkapaszkodni, nem túl erős játékosállománya miatt, de a belga kupában kitett magáért, a döntőbe verékedte magát. Akkor ünnepeltek minket és tele volt az én nevemmel is a sajtó, egyszóval befutottam, elfogadtak. Következett a második év, és a 180 fokos fordulat. Igaz, néhányszor sérülés akadályozott

— Csak az egyszerű hétköznapi dolgok, de természetesen állok. elébe a komolyabb elintéznivalóknak is.

A mi legfontosabb „elintéznivalónk” a mindenkori ellenfél. Bízom benne, hogy csapatunk felnő a feladatokhoz és nem akozunk csalódást. Helyezésünk, szereplésünk a többi csapat erejétől, aktivitásától is függ, de mindent megteszünk, hogy ebben az összeállításban is a Ferencváros hírnevéhez méltóan szerepela játékban, de amikor egészséges voltam, akkor is sokszor mellőztek és a kispadnál beljebb nem jutottam. Ha végre bekerültem a csapatba és nyertünk, az újságok dicsérhettek, veregethették a vállamat a szurkolók, de az edző mégsem tett be a kezdő tizenegybe a következő héten.

— Mi volt az oka ennek a mellőzésnek?

— A dolog furcsasága, hogy ez a magyar származású edző vitt engem a csapathoz. Amíg nem írtam alá, fűt-fát megígért, a barátságáról biztosított, atyáskodott fölöttem. Majd egyik

Emlékszem azokra a napokra, amikor az Üllői útra került Amikor először lépte át a klub- ház kapuját mint ferencvárosi, s nem mint ellenfél. Érkezését sokan megkérdőjelezték, mondogatták: „mit kezdjünk már vele, a Honvédban sem kellett”. És ő mintha mindezt meghallotta volna, mert hétről hétre nemcsak bizonyított, hanem a Fradi egyik kulcsjátékosa lett. Egyszeres válogatottság után még 24 alkalommal öltötte magára a címeres mezt, s akárcsak klubjában, a legjobbak között is sok sorsdöntő gólt szerzett. Aztán to- vaszalladtak az évek, s amikor nemrég egymással szemben ültünk, mint a Ferencváros labdarúgó szakosztályának vezetője válaszolt a kérdéseimre. Pusztai László, merthogy természetesen róla van szó.

— Gyönyörű esztendők voltak, itt, a fradisták nagy családjában találtam meg önmagamat, sikerült feljutnom a csúcsra, — emlékezett vissza beszélgetésünk alkalmával. — Hamar befogadtak, vezetők és társak egyaránt, 1974 1981 között felejthetetlen mérkőzéseket játszottam.

Pusztai László sikerekhez, bajnoki diadalhoz segítette klubját, s csak akkor következett be az időszakos válás, amikor megérdemelt külföldi szerződésnek tehetett eleget, s helyét átadta a fiataloknak.

— Érdekes viszont, már ekkor is felvetődött, hogy résztvegyek a szakosztály vezetésében, irányításában, segítésében, — folytatta. — De a klub vezetői megértették, hogy jól jön nekem az

napról a másikra éreztem, hogy valami történt, nem a három lépés távolságot tartotta be velem szemben, hanem egyszerűen levegőnek nézett. Később ez az edző elkerült a csapattól, mert elégedetlenek voltak munkájával, de én addigra már olyan keserű ember lettem, hogy alig vártam, hogy lejárjon már a szerződésem, és végre hazajöhessek. Anyagilag és a szakmai tapasztalatok szempontjából feltétlenül hasznos volt ez a két esztendő. Azt hiszem, ha edzőként dolgozom majd, sok mindent kamatoztathatok majd abból, amit külföldön tanultam.

ausztriai vendégeskedés; két és fél évet töltöttem az Eisenstadt csapatánál, azt sem haszontalanul. Az egyesület klubházában laktam, nagyon sokat voltam együtt Heinz Bommersbach menedzserrel, akitől sokat ellestem a vezetés tudományából. Mert akárhogy is, a profiknál sok minden más, mint nálunk.

Július 1-től a szakosztály vezetője, ekkor „szakadt minden a nyakába”, a jóval több mint 100 játékost számláló nagy kollektíva vezetése. Igaz, nem egyedül teszi — ez nem is volna lehetséges — sok kiváló segítője van. így dr. Kiss László a szakosztály elnöke, Havasi Mihály technikai vezető, Monostori Károly intéző és természetesen Novák Dezső vezető edző, Vincze Géza edző is, akivel mindent megvitatnak, megterveznek.

— Megosztjuk a munkát, hozzám lényegében az első csapat kerete tartozik 20—21 játékossal, — említette. — Nem mondom, van elég gondunk, főleg most, hogy Nyilasi és Szokolai osztrák földre szerződött, s a két meghatározó játékos pótlása — egyelőre — szinte megoldhatatlan feladat. Ráadásul a bajnoki rajtunk nem sikerült a legjobban, fonák helyzet például, hogy azt a két mérkőzést — a Csepel és a Tatabánya ellen — vesztettük el, amely pedig „állt” nekünk, viszont a Nyíregyháza ellenit „hoztuk”. Több játékosunknak mintha nem volna elegendő önbizalma, mások kishitűségük „áldozatai lettek.

Novák Dezsőnek persze változtatni kellett a csapat szerkezetén, keresni és majdan megtalálni Nyilasi és Szokolai utódját is.

— Feltétlenül, hiszen a csapatban éveken át begyakorolt volt, hogy többnyire őket keresték a társak, igyekeztek helyzetbe hozni őket. Bécsig vagy Grázig azonban nem lehet elrúgni a labdát ... Érdekes viszont, hogy a védelmünk, amely nem változott összeállításában, a felfogásában lett más, — sajnos a hátrányára. Ezt pedig nehéz elviselni egy átalakulóban levő fiatal gárdának. A szezon első fordulói után ez lett az egyik legnagyobb gondunk, illetve feladatunk.

Akadnak, akik úgy vélik, hogy a Ferencváros túl takarékos volt, a Nyilasiért és Szokolaiért kapott nem kis összeget betette a kasszába, ahelyett, hogy az adott lehetőségek és szabályok között vásárolt volna játékosokat.

— Mi is hallottunk ilyen megjegyzéseket, de csak kérdezni tudunk: milyen játékosszerzési lehetőséget biztosítanak a jelenlegi átigazolási szabályok? Ugye nehéz erre válaszolni. Említhetnék itt más klubokat is, a Győr például jobb helyzetbe került mint mi? Szerettük volna a debreceni Kerekest megszerezni, áldoztunk volna érte, nem is húsz fillért, de a vidéki klubban kereken kimondták: nem pénzkérdés ez.

Egyenesen fogalmazva: milyennek látja jelenleg a csapat helyzetét?

— Nincs okunk a pánikra, a Ferencváros volt már sokkal nehezebb helyzetben, s mindig felzárkózott. Emlékszem, amikor az egyesülethez kerültem Dalnoki Jenő edző azokban az években egész sor fiatalt vezetett be — sajnos én már nem voltam az a 28 évemmel — s Nyilasi, Ebed- li, Pogány, Takács, Rab mindmind nagyszerűen bevált. Most is tehetségesek a játékosaink, fiataljaink, idő, türelem kell, s meggyőződésem, hogy közönségünk nem lesz csalódott. S jövőre néhány új szerzeménnyel is igyekszünk erősíteni a csapatunkat.

Befejezésül csak egy kérdést tettem fel: játszani vagy vezetni nehezebb?

— Üj szerepköröm természetesen még szokatlan, s gyakran, amikor belépek az öltözőbe, a legszívesebben én is levetkőznék, zöld-fehérbe öltöznék. Hiszen többen is vannak, akikkel együtt játszottunk, nagyszerű sikereknek voltunk részesei. Mint vezető is szeretnék ilyenekben közreműködni.

Sok sikert hozzá!

Kozák Mihály

„TATABÁNYÁN MÁR VOLT JÁTÉK IS...”

Három forduló a mérlegen

Nem lehet azt mondani, hogy a Ferencváros „repülőrajtot” vett az 1983—84-es bajnoki esztendő kezdetén. Négy fordulót követően a zöld-fehérek mindössze két bajnoki pontot gyűjtöttek (ők három találkozóból, mert a premierre kisorsolt FTC—DVTK találkozóra később kerül sor), úgy, hogy egyszer győztek s kétszer kikaptak. Vereséget szenvedtek Csepelen és Tatabányán, egyedül a Nyíregyházától szerezték meg a két pontot az Üllői úton. t,

A nyitány tehát meglehetősen gyengére sikeredett. Való igaz, a nyáron két meghatározó emberét elveszítette az együttes, így aztán át kellett szerveznie gárdáját Novák Dezső vezetőedzőnek. A három találkozóval kapcsolatos véleményét így sammázta Novák Dezső vezetőedző:

— Tulajdonképpen nem lepett meg túlontúl eddig a csapat. Se pró se kontra. Tudtam jól, hogy nehéz lesz a kezdet, hogy az eltávozottakat nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Idő kell, míg az átformált együttesben mindenki megtalálja a helyét s amikorra egy kicsit összecsiszolódnak a csapat fogaskerekei. Csepelen nem voltunk sem jobbak, sem rosszabbak ellenfelünknél. Ha kis szerencsénk van, ugyanúgy nyerhettünk volna, ahogy elpuskáztuk a két pontot. Az igyekezettel nem volt különösebb baj, a helyzetkialakítással, a folyamatos játékkal már annál több. A Nyíregyháza ellen szenvedtek a mieink. A vendégek ügyesebben futballoztak, a Ferencváros lelkes volt hajtott, igyekezett, de nyikorgott, csikorgóit a csapatjátéka.

— A Tatabánya ellen már biztató volt, amit produkáltak játékosaink. Itt is sokat futott a társaság, sok gyors, lendületes támadást vezettek Mu •

raiék, s itt már volt játék is. Voltak ügyes, szellemes megoldások, olyan támadások, amelyekkel nem egy esetben megoldhatatlan helyzet elé állították a Bányász védelmét. A tatabányaiak szemmel láthatóan nem tudtak mit kezdeni a mi két- csatáros játékunkkal. A védők nem tudták kit fogjanak, kit támadjanak, vagy behúzódjanak, váltsanak, vagy kövessék embereiket. Végre középpályásaink úgy játszottak, ahogy elvárható volt tőlük. Uralták a játéktér középső harmadát, kivették részüket a támadójáték megsegítéséből s gólokat rúgtak. Ráadásul a védőmunkát sem hanyagolták el. Nem rajtuk múlott, hogy négy gólt kaptunk s elveszítettük a találkozót. Ez egyes- egyedül a közvetlen védelem gyengélkedésének köszönhető. Már az első gólnál tétován ültem a pádon. Nem tudtam elképzelni mire is gondoltak ott akkor a védők? Kit figyeltek? Ki mellett álltak. Mert egy embert kellett volna csupán szemmel tartani, mégpedig Weimpert. De Rab mintha csak városnézésen lenne, úgy lesett a beívelt labda után. Aztán ott volt a szögletből kapott gól. Vajon ki kire vigyázott? Engem akartak talán fogni? Ahhoz viszont ki kellett volna jönni a kispadhoz. A negyedik gól... még most is dühös vagyok, ha rágondolok. Egész meccsen nem rohant ki a védelem, hogy lesen hagyja az ellenfelet. Akkor csinálta, egy perccel a befejezés előtt, hogy kockáztassa még a döntetlent is. Ez a két pont egyértelműen a közvetlen védelem számlájára írható. Remélem végre a védelem is felnő a középpályásokhoz, a támadók hasonló szellemben, de lényegesen gólerősebben ténykednek az elkövetkezendő időben, s akkor megkezdjük a felzárkózást. Várkonyi Sándor

jünk.

EGY ÓRA MUCHA JÓZSEFFEL