1000 nap - Emlékek és események az FTC életéből 1979-1982 (A Fradi műsorlap különkiadása, 1982)
96. szám
Akit a benzingőz megérintett Csendes kis zuglói, családi házban él Kesjár János, a magyar autó- és motorsport kiemelkedő alakja. Nyolcvanöt esztendejét meghazudto- lóan fiatalos, memóriája pedig szinte káprázatos. Életének legapróbb részleteire is kristálytisztán emlékszik, dolgos életútjának az epizódjait így eleveníti fel: — Kis Békés megyei községből származom, a mindössze 8—10 ezer lakosú Csorvásról. Ma már rá sem lehet ismerni, erre a pompás fekvésű falura. Amikor születtem csak 3—400 ház volt, ezek is többnyire vályogból készültek. A szegénység nyomta rá bélyegét az egész tájra. Tíz testvérem volt, de közülük csak öten érték meg a felnőtt kort. A rosszultápláltság, a szegény ember gyerekét megtámadó betegségek, a nélkülözés mind-mind fájdalmat vont maga után. A magunkfajta nincsteleneknél a szó igaz értelmében aratott a halál . . . Édesapám kubikos volt, a csorvási földmunkás csoport vezetője. Járták az országot, s ahol csak munkalehetőI ség kínálkozott, megálltak, hetekre- -hónapokra. Volt úgy, hogy szegényt fél évig is alig láttuk. — Mi hozott változást az életében? - Az elemi iskolában kiderült, hogy jó fejem van, könnyen tanulok. Ezért tanítóm Török Benjámin arra kérte apámat, hogy adjon ipari tanulónak. Olyan helyre kommendált el, ahol nem kellett fizetni a taníttatásért, de még a ruháztatásért sem. Címfestő lettem Szegeden, ám pechemre a szakma megszerzése előtt néhány nappal kitört az első világháború. Mint friss iparos - munka nélkül maradtam. Szegeden nem maradt más lehetőségem, mint 1915 közepéig alkalmi munkákból élni: újságot árultam, árukihordó voltam, egyszóval megfogtam a munka végén, s örültem, ha egyáltalán filléreket tudtam keresni.- Nem gondolt arra, hogy visszamenjen a falujába? — Őszintén megvallom, hogy még útiköltségre sem volt pénzem. Amikor végre annyi összejött, hogy felülhettem a vonatra, akkor hazamentem Csorvásra, aratáskor a cséplőgépen dolgoztam fűtőként. Ez volt az első találkozásom az újkor technikájával. Nem sokáig dolgozhattam, mert 1916 májusában megkaptam a behívómat. Az első világháború sok frontján harcoltam, Oroszországtól Olaszországig. Sebesülések és kínok, szenvedések után mint derült égből a villámcsapás, úgy ért minket a híre. hogy Budapesten kitört az Őszirózsás forradalom. Amikor ezt megtudtuk, pillanatok alatt forradalmi hangulat lett úrrá a századunkon. Többed magammal útra keltem, s nem volt tovább maradásom. Hosszú, fáradságos út után, amelyet részben szekereken, részben vonaton, de többnyire gyalog tettem meg hazaérkeztem Csorvásra. — Az őszirózsás forradalom eszméje ebbe a kis faluba is eljutott? — A helyi parasztfiatalok szinte kivétel nélkül megérezték, hogy nagyot fordult a világ sora. A levegőben ott lógott egy új, egy emberibb társadalom reménye. Természetes dolog, hogy magam is a Tanácsköztársaság katonája lettem, s a vörös zászló alatt harcoltam a román határnál, a miskolci, a kassai, a szolnoki és a fegyverneki csatákban. — Tudom, hogy 1972-ben Csor- váson márványtáblát emeltetett egykori harcostársai emlékére. Mi vezette elhatározását? — Ezek a fiatalemberek, akik velem akkoriban szinte egyidősek voltak: egyesek még a 20 évet sem érték meg, a lövészárokban vagy roham közben mellettem estek el. Azért emeltettem ezt az emléktáblát, mert szerettem volna, ha az utókor is emlékezik ezekre a nagyszerű hősökre, akik az 1919-es Tanácsköztársaságért estek el. — A bukást — gondolom — az Ön esetében is üldöztetés követte? — Bújkálnom kellett, olyannyira, hogy tulajdonképpen seholsem volt maradásom. Mint a kivert kutya, szalmakazlakban, csőszkunyhóban virrasztottam át az éjszakákat. Magyarországon egyszerűen a fehérterror idején nem érezhettem magam biztonságban. Előbb Aradra, majd Temesvárra szöktem. Az utóbbi városban 10 évig éltem, dolgoztam cím- festő-segédként. Itt ismerkedtem a motorsporttal is. 1925-ben vettem egy kétütemű, 270 köbcentis Cliv- land motorkerékpárt. Akkoriban ez még olyan csodának számított, mintha ma valakinek egy repülője lenne. Barátaim unszolására a temesvári Glória sportegyesület kerékpár- és motorszakosztályába is beiratkoztam. A szenvedély és a vakmerőség borzalmas felelőtlenségekre ragadtatta az embert. A lóerő az dolgozott a vasparipában, ám a motorozás technikáját nem nagyon ismertem, így fordulhatott elő, hogy rögtön az első komolyabb versenyen nekirohantam a vaskorlátnak és eltört a könyököm. 1930-ban kerültem fel a fővárosba. — Budapesten is folytatta a versenyzést? — Igen. Salakon motoroztam és autóztam. Összesen tíz magyar bajnokságot nyertem. 1931-ben kerültem szeretett egyesületemhez, a Ferencvároshoz. — Talán a klub jelenlegi szurkolói, rajongói nem tudják, hogy ez a zöld- fehér technikai Szakosztály milyen erőt képviselt akkoriban. — Nagyon erős gárda jött össze, az országban hogy úgy mondjam, mi voltunk a „prímhegedűsök", akik, ha rajthoz álltak, ritkán találtak legyőzőre. — Jani bácsi milyen versenyző volt? — Vakmerő, bátor, s ahol elindultam, mindig az első három között voltam. A legbüszkébb azonban arra vagyok, hogy háromszor nyertem úgynevezett huszonnégy órás motor- versenyt. Ez reggeltől reggelig tartott, az ország minden jelentősebb városát érintette. — Óriási strapa lehetett végigmenni 24 órán át azakkori nem éppen jól megvilágított, karbantartott utakon. — A legtöbb helyen makadám úton kellett mennünk, vagy macska- kövön, vagy volt úgy, hogy földúton. Egyik alkalommal az induló hatvan versenyzőből mindössze három ért célba. — Milyen átlagot kellett menni? — Ez abban az időben szemkápráztató sebesség volt, ma egy kissé nevetséges: 60 kilométeres óránkénti sebességet kellett tartanom. — Mikor ült utoljára a motor nyergében? — Jóval túl az ötvenen, még 1947-ben is indultam versenyen, a tihanyi terepfutamon. Nem égtem le, igaz, nem is végeztem az első helyen. — Végig a szakmájában dolgozott? — Igen, címfestőként szabadultam, és úgy is mentem nyugdíjba. Ötvenhárom évig dolgoztam kisiparosként és 1972-ben is csak azért hagytam abba a szakmát, mert egy súlyos szívinfarktus ért. — Versenyzőként már említette, hogy túl az ötvenen ült utoljára motoron. Magánemberként mikor? — 1965-ig rendszeresen motoroztam, de aztán átültem az autóra. Tizenkét autóm volt összesen, utoljára egy remek Skoda. Tíz évvel ezelőtt pusztán azért adtam vissza a jogosítványt, mert az a fránya szívem
