1000 nap - Emlékek és események az FTC életéből 1979-1982 (A Fradi műsorlap különkiadása, 1982)
95. szám
MÁJUS 3-ÁN, AZ FTC SZÜLETÉSNAPJÁN A SPORTTÖRTÉNETI STÚDIÓ RENDEZVÉNYÉN RANGOS VENDÉGEKET HALLHATTAK A MEGJELENT SZURKOLÓK. SÓS KÁROLY ÉS KEMÉNY TIBOR NAGYSIKERŰ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓJÁRÓL GYE- NES J. ANDRÁS A STÚDIÓ MŰSORVEZETŐJE EZEKET JEGYEZTE FEL NAPLÓJÁBA. találkozás Kemény Tibor, a 70. életévében járó Fradi balszélső 1933 és 1937 között kilenc találkozón szerepelt a magyar válogatottban. Az FTC-hez kerülésére így emlékezett: — Egyik tanárom árgus szemekkel figyelte játékomat az iskola-válogatottban, majd kézen fogott és levitt az Üllői útra. Mint ifjú reménységet adott Izsák Zsazsa bácsinak. Ő beküldött az öltözőbe, ahol egy olyan csukát kaptam, amelyből minden ujjam kikukucskált. Ennek ellenére nem mehetett rosszul a játék, mert rögtön leigazoltak. Képzelhetik, hogy másnap milyen büszke voltam az iskolánkban. Valósággal duzzadt a mellem, hiszen 15 éves voltam ekkor és szinte minden alkalommal úgy vettem föl a zöld-fehér mezt, hogy amikor senki sem látta, mindig végigsimítottam, babusgattam. Ha megengedték volna, hogy hazavigyem, tán még a párnámra is odaraktam volna. — Ki volt a legkedvesebb edzője? — Egyértelműen Izsák Zsazsa bácsi. Nagyszerű ember volt és bár sohasem tanult pedagógiát, mégis nagyszerű érzéke volt a gyerekekhez. Annyira hittünk neki, hogy akár behunyt szemmel is követtük volna. Volt rá eset, hogy úgy éreztük, az ellenfél sokkal jobb nálunk, ám ő valamiféle szuggesztív erővel meggyőzött minket arról, hogy mi vagyunk a jobbak . . . S lám, milyen az élet? Neki lett igazga! Gólokkal nyertünk, mert önbizalmunk volt, nem remegett a lábunk. Az egyik edzőmérkőzésen megsérültem, s bevittek a kórházba, mire begipszelt karral haza értem, már ott volt lakásunkon és nyugtatta szüléimét. Egyszóval az edző fogalmával nálam az ő személye párosul. Kemény Tibornak Pethő Zoltán ... Sós Károlynak Hélisz József adta át a Sporttörténeti stúdió díszplakettjét. — Milyen hangulata volt a harmincas években egy-egy Üllői úti mérkőzésnek? — Mámoros. A Fradi-szurkolók a szó-szoros értelmében hajtóerőt jelentettek a csapat számára. Űztek, buzdítottak minket, ha vesztésre állt a csapat. Győzelem után pedig az Üllői úti pályát majd szétvetette a boldogság. Volt úgy, hogy a mérkőzés után még 2 órával is úgy ahogy voltunk, dresszben együtt ünnepeltünk a közönséggel — a zöld gyepen. — Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése? — A Fradi-mezben szinte valamennyi. A válogatottban pedig az az 1934-es meccs itt Budapesten, amikor 2 : 1-re legyőztük az angolokat. Ez akkoriban világraszóló diadal volt, mert a brit labdarúgás ebben az időszakban élte fénykorát, s lévén, hogy ők voltak a labdarúgás őshazája, mindenki retteget tőlük. — Valahol azt olvastam, hogy Tibi bácsi nem nagyon tudott fejelni.. — Úgy látszik, az akkori újságírók is hajlamosak voltak légből kapott dolgokat leírni, mert ez egyáltalán nem fedi a valóságot. Bár nem voltam dalia, de kevesen voltak, akik le tudtak fejelni a kapu előtt. Tanú erre kedves barátom, régi játszótársam, Toldi Géza is, hogy annak idején a KK-sikerek csodálatos napjaiban, nem egyszer sorsdöntő gólt fejeltem ... — Befejezésül foglalja össze, hogy melyek voltak a titkai szélsőjátékának? — Ahhoz, hogy valaki hasznosan tudja betölteni ezt a szerepkört, mindenekelőtt robbanékonyságra, gyorsaságra van szükségr. S ami a leglényegesebb, az elfutások után pontos beadásokkal kell befejezni az akciót. Én ezt úgy értem el, hogy egy-egy edzésen 40—50-szer íveltem be a kapu elé, a befutó csatárok fejére vagy lábára. Gyakorlás, gyakorlás és mégegyszer gyakorlás, ez volt az én sikereim titka. S még valami, szerettem szélsőt játszani, igaz, ehhez megfelelő partnereim is voltak, akik sokat foglalkoztattak, ahogy mi mondtuk egymásnak, mérkőzés közben „tömtek" engem labdával, úgyhogy szüntelenül játékban voltam. A 73 éves Sós Károly pontosan 30 évvel ezelőtt szerződött a Budapesti Kinizsihez edzőként. - A Ferencvárost az ötvenes években Kinizsinek hívták és piros-fehérben játszottak. — Milyen emlékeket őriz az akkori csapatról? — Nemcsak azért mondom, mert meghívtak erre a bensőséges hangulatú beszélgetésre, de szívből úgy érzem, hogy ez volt életem egyik legszebb szakasza. Ezt nemcsak a nosztalgia mondatja velem, s nemcsak a régi nóta, hogy mondván: „Csak a szépre emlékezem." Az akkori Kinizsi valamennyi játékosa több volt számomra, mint tanítvány. Egyeseket, megmondom őszintén, annyira szerettem, hogy szívem szerint akár fiammá is fogadtam volna. Ilyen volt például a rendkívül tehetséges fedezet, Szabó Laci is. — Ki volt a vezéregyénisége ennek az együttesnek? — Egyértelműen Kispéter Mihály. Nála ideálisabb partnert nem tudok elképzelni az edző számára. Ő a legkritikusabb helyzetben, a pályán vette át az edző szerepkörét. Hátulról, mint középhátvéd, irányította a csapatot. A többségében 20 éves gyerekekből álló Kinizsi oszlopa volt ő, akit a fiatalabb játékosok szinte apjukként tiszteltek. Hogy milyen ember volt? Ha valaki azt a becenevet vívja ki, hogy Kalács, azzal már mindent elmondtam. Olyan volt a szíve tényleg, mint a kalács... — Ön korát megelőzően rendkívül előtérbe helyezte a kondícióedzéseket. Igaz, a Kinizsinek mindig nagyon jó erőléte is volt. Ám egy újságíró akkor megtámadta Önt, hogy ilyen hajtás ellett idő előtt kiégnek a játékosai ... — Annyi mindent írtak és mondtak rólam, hogy ez lepergett rólam, 176
