Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1982/83 - 1980 / 109. szám
Nyolcszázötvenszer! Az Úllői-úti lelátókról félelmetes hangzavar hallatszik. A csapat a nézőktől körülzárt katlanban a bajnoki címért játszik. Ebben a csupa-ideg, csupa-izgalom világban egy ember tűnik nyugodtnak, az EDZŐ, akinek ebben a túlfűtött légkörben, ebben a végsőkig élezett helyzetben is józannak, higgadtnak kell lennie. Ez az ember ELEK GYULA. A Népligeti csarnokban szinte bántó a csend. Az FTC női kézilabdázói edzésre készülnek. Bajnoki cím, elsőség? Ugyan kérem, hol van az már. A pálya szélén, az a gondoktól gyötört arc, viszont ugyanaz. Az az ember, a síppal a szájában, ELEK GYULA. 1965. december 1-től vagyok a női kézilabdázók szakvezetője. — szinte ünnepélyes csendben koppan- nak a beszélgetés első mondatai. Tudom, mindjárt jön a kérdés, miért? Miért van az, hogy valaki ilyen hosz- szú ideje dolgozik ugyanannál az együttesnél? A válasz olyan egyszerű, hogy magyarázni sem kell: kötődöm a klubhoz, az emberekhez. Csupán egyetlen példa: Fiedler akkor kezdett, amikor a feleségem terhes volt, ő volt az első edzője. Azóta mindketten felnőttek, a gyerekek is, a játékos is. Lehet-e ezt elfelejteni? (Elek Gyula) A salakon a Ferencváros és a Bakony Vegyész játékosai. A lelátók zsúfoltak, a tét a bajnoki cím. A pálya azóta eltűnt, a jó 10 évvel ezelőtti eseményekre csak az öreg emberek emlékeznek. Te jó égi Lehet, hogy manapság már a riporter is ennyire öregnek számít? Több nagy korszak volt az életemben. — fűzi tovább az emlékezés fonalát az edző. A hatvanas évek végén a feleségem (Rothermel Anna — a szerk.), Szókéné, Bognár Erzsébet, Takácsné, Giba Márta, Sterbinszky jelentették az első kiemelkedő időszakot. Ezt koronázta meg a 78-as KEK győzelem. Időközben jelentkeztek a fiatalok, a nemzedékváltás: Csulikné, Lelkesné, Csajbókné, Tavaszi, Berzsenyi jelentették az új hullámot. A folyamatosságot a mai csapatban Csiha, Csajbókné, és Berzsenyi képviselik. Ehhez a gerinchez jönnek a fiatalok. (Elek Gyula monológja) Szép lassan mindenki megérkezik. Még egy utolsó igazítás a cipőkön, még egy utolsó igazítás a mezeken, a térd és könyökvédőkön — majd megkezdődik a bemelegítés. Lassú futás, párokban, egyszer, kétszer, százszor, végig a pálya mentén, labdával vagy anélkül. Hányszor látta ezt az edző az elmúlt évtizedben, hányszor kellett tréfás vagy kemény szavakkal átlendíteni a társaságot a holtponton, a reménytelenségen? Hányszor kellett elhitetni, érdemes csinálni, van értelme az újrakezdésnek? Az utánpótlással nincs baj. A legutóbbi három esztendőben kétszer országos ifjúsági bajnokságot nyertünk, egyszer pedig gólkülönbséggel szorultunk a 2. helyre. A különböző évjáratokban 110—120 gyerekkel foglalkozunk rendszeresen. Kár, hogy nem tudjuk kellőképpen kihasználni a női VB sikerét: sokan jöttek, 15— 16 évesek, mint kezdők, hogy szeretnének játszani, ám ebben a korban kezdőkkel foglalkozni lehetetlenség. (Elek Gyula) Kezdődnek a labdás gyakorlatok. Szinte egycsapásra oldódik a társaság, megkezdődik a labdajátékok soha vissza nem adható varázsa: a győztesnek mindig igaza van, a vesztes csak gratulálhat, s legközelebb éppen az akarja kicsikarni a dicséretet, aki az előbb a rövidebbet húzta. Közben szaporán forog a stopper mutatója, nem kell nógatni senkit, hogy végezze el a kiszabott munkát. 68 játékos játszott a kezem alatt az első csapatban. Kezdettől fogva naplót vezetek, ebből tudom pontosan az adatokat. Ha kíváncsi vagy, megmondom 15 évre visszamenőleg az összeállításunkat, a góllövőket, ki volt jó vagy rossz? Ez is egyfajta érdekesség: a Postás ellen éppen 850- szer ülök a kispadon. (Ismét az edzőé a szó) Vajon hányszor vesztette kedvét az edző? Hányszor érezte úgy, minden hiába és hányszor tette túl magát ezen a hullámvölgyön? Hányszor merített erőt abból, ahogy a játékosok szemébe néztek, érezte a felé sugárzó bizalmat s a pillanatot: nem szabad cserben hagyni őket, tovább kell csinálni, minden áron! Még mindig csak azt tudom mondani türelem! A fiatalabbak és idősebbek között tökéletes az összhang, ez jó jel a jövőre nézve. Ma azonban még nem olyan egységes a társaság, hogy a nehéz mérkőzések forró pillanatait is túlélje. Van úgy, hogy biztosan vezetünk, aztán hirtelen megtorpan a gárda, és az a néhány perc elég a vereséghez. Ha lesz egy igazi, rutinos vezérünk és mellette a fiatalok is elhiszik, hogy értik a játék minden csínját-bínját — akkor újra örömet okozhatunk a zöld-fehér híveknek. Zárszó gyanánt: Elek Gyula Kell egy csapat — mondta Mándy Iván a „Régi idők focija" című könyvben, Minarik Ede szájába adva az igazságot. Kell egy csapat, amelyben bízni lehet, amelyben hinni lehet, amely széppé varázsolja a hétköznapokat. Amely megadja az újrakezdés lehetőségét, a sikerét, az élet értelmét. Kell egy csapat — lesz egy csapat? Van egy csapat? 8
