Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 84. szám
A nú játékosunk volt Szőke István Nem — mondtam — ez nem a szokvány beszélgetés lesz. A múltat onnan számítjuk, amikor elmentél az Üllői útról. Jó? Beletúrt a hajába, s ujjaival fésülte a füle mögé. — Rendben. Bár arról az időszakról nem szívesen beszélek. A régi sebek már beforrtak, minek feltépni újból? Nehéz, fájó szívvel hagytam ott akkor a Ferencvárost, pedig mindig azt hittem onnan megyek „nyugdíjba", ott húzok futballcipőt a lábamra utoljára. Aztán mégis én kértem, hogy elmehessek.. . — És miért kérted? — Akkori edzőmmel, Dalnoki Jenővel nem szívleltük egymást. Pontosabban valami oknál fogva ő nem szimpatizált velem. Meg is mondta világosan, hogy nem számít rám, így aztán nem volt más választásom. Vagy abbahagyom, vagy más csapatot keresek magamnak. Futballozni imádtam, öreg sem voltam, így aztán eldöntöttem - elmegyek. Nos akkortájt bizony nagyon összejött minden. Időközben háromszor operáltak, ugyanis levettek a talpamról egy szemölcsöt, ami miatt aztán évekig szenvedtem. A seb nem akart begyógyulni, már-már attól kellett félni, elrákosodik. Még a járás is nehéz volt, a talpam szélén bicegtem s leghőbb vágyam akkoriban csak az volt, hogy még egyszer mezítláb járhassak úgy, hogy nincsenek fájdalmaim. Való igaz, nem kellett házalnom, nem egy budapesti csapat hívott, de volt amikor a tárgyalás végén még a becsukódó ajtó mögül hallottam a kétkedő megjegyzéseket, azt, hogy „de mi lesz, ha nem jön mégsem rendbe a iába? Akkor csak nyűg lesz a nyakunkon . . ." Aztán megkeresett a Volán. Mondták, hogy szívesen látnának az NB ll-es csapatuknál. Én meg mondtam, hogy jövök, persze, hogy jövök, de egyelőre menni is alig tudok. Majd meggyógyulok mondták s — leigazoltak. Télen már velük alapoztam s tavasszal játszottam pár meccset. Sajnos, csak keveset, mert megint kiújult a régi bajom, s már nem lett száz százalékos a lábam. Ezzel nem lehet játszani mondta ki az orvosi konzílium s én mindezt nagy szomorúsággal vettem tudomásul. Elvégeztem hát az edzői tanfolyamot, a Volán pedig újból segített. A serdülő Hőt bízták rám. Azóta is a kicsikkel foglalkozom, szeretem azokat a „miSokan hittel vallják, ő volt az utolsó igazán vérbeli jobbszélsőnk. Aki villámgyors lábakkal, pompás rúgótechnikával rendelkezett, akit nagyon nehéz volt tartani az oldalvonal mentén s akinek hajszálpontos beadásaihoz szinte órát lehetett állítani. Egy volt azon szélsőcsatárok között, akik nem csupán másoknak teremtettek helyzeteket, hanem saját maguk is sokszor vitézkedtek a kapuk előtt. Mert Szőke István maga is mestere volt a góllövésnek. Ugyanúgy hideg nyugalommal értékesítette a büntetőket, mint ahogy félelmetesek voltak a közeli s távoli szabadrúgásai is, de a szélről indulva sokszor tört be viharos lendülettel az ellenfelek portája elé s ilyenkor sűrűn okozott letargikus hangulatot hátvéd és kapuskörökben. Sok emlékezetes mérkőzés, nagy csata végső eldöntője volt. Aki látta aligha felejti el egyik nagyjelenetét a semleges pályán, Belgrádban lejátszott harmadik magyar—román EB selejtezőn. Megindult úgy, hogy szinte az egész szemben levő védelem a nyomába vetette magát. Suhogó lábak próbálták útját állni, lendülettel érkező robosztus testek akarták kibillenteni egyensúlyából, ledönteni lábáról, ám az ör- döngős fiút senki sem tudta feltartóztatni. Jött ki a kapujából a hatalmas termetű Raducanu. Mit jött, repült, mindent elsöpörni akaró hévvel s úgy tűnt mellette képtelenség ellőni a labdát, ám a következő pillanatban beteljesedett a kapus drámája. Ő ott maradt a harmatos esti fü- vön, körmeit belevájta a nedves földbe s szinte fátyolos szemmel nézett maga mögé, a háló aljába, ahol ott pihent a labda. Szőke Pista lövése. Apró gyerkőcként öltötte először magára a Fradi mezt s tizenhét esztendő elteltével — utoljára. 1974 decemberében jelentette be együttesénél, hogy el kíván menni az Üllői útról. Huszonhét esztendős volt akkor. Négy óra múlt csak pár perccel s a Volán Klubjában ilyenkor még koránt sincs csúcsforgalom. Most is csupán néhány asztal mellett ült társaság. A bárpult mögött szőke fiatalasszony tett- -vett, Pista felesége. Az egykori válogatott szélső egy sörösládát cipelt ki a raktárból. Erre a csendesebb időszakra beszéltük meg a randevút, így aztán a ma már ősz hajú sportember az egyik üres kis szobába invitált. — Itt nyugodtan beszélgethetünk — kínált hellyel, majd maga is letelepedett. Jutka asszony friss gőzölgő feketét tett az asztalra s elment, hogy a vendégekre nézzen, Pista pedig kérdőn fordult felém. — Gondolom, ez nem a szokvány interjú lesz. Már mint, hogy mikor kezdtem el futballozni, meg, hogy melyek voltak pályafutásom fő állomásai, sikerei, kudarcai? Mindezt ugyanis korábban már annyiszor megírták. ni' emberkéket s nagyon szeretnék belőlük jó futballistákat nevetni. Persze nem ez a fő foglalkozásom, hisz ezt a klubot vezetem a feleségemmel 1975 óta. Munka van bőven, de szeretem csinálni. Elégedett vagyok s úgy érzem velem is elégedettek a vezetőim. Ami viszont itt belül fáj s azt hiszen mindig is fájni fog, az az a tudat, hogy a pályán ... ott ennél sokkal többre is vihettem volna. Ott mások sokkal nagyobb szerencsével jártak, nekem úgy érzem néhány hasznos, szép évem ment veszendőbe. Voltam ugyan tizenháromszor nagyválogatott, van két bajnoki aranyérmem, része voltam több kupasikernek, de még ennél is többre vihettem volna. Egy igazán nagy világverseny nagyon hiányzik az életemből, egy világbajnokság, egy olimpia. Sokszor szinte csak egy hajszálon múlott, hogy nem sikerült, hogy nem lehettem ott a nagy versengésben. Hol egy betegség, hol egy sérülés akadályozott, hol meg a balszerencse. A müncheni VB előtt a selejtezőkön játszottam. Nem kapott ki a csapatunk, mégsem kerültünk a döntőbe. Hát mindezekért nem volt igazán szép sportpályafutásom utolsó felvonása. — A lábad már teljesen rendben van? Bólintott. — Igen. Tulajdonképpen 1980-ra gyógyult végleg be, addig nyitva volt a seb. Azóta tudok is játszani s amikor módom van a focira, kint vagyok a pályán. Múltkoriban Losonci Tibi bácsi, az FTC ügyvezető elnöke mondta, hogy jöjjek, szálljak be focizni, mert szükség lenne a jó beadásokra, pár régi gólomra. Nyilasiék is hívtak, hogy „gyere Szöszi, kezd el újból . , . „Mit mondjak, jól esett mindezt hallgatni, de már késő. Az évek elmúltak, a fiatalságot nem lehet csak úgy visszahozni. De bár lehetne. Akkor megint újra kezdeném. — A Fradiban? — Nézd. Én imádtam a Ferencváros, egy voltam azok közül, akiknek talán az ereiben is zöld vér folyt. 17 évet játszottam az üllői úton, ott lett belőlem futballista, a szívem egy darabja mindigis ott marad. De azt hiszem ha most megint be- szállnék, akkor a Volánba játszanék. Ez az egyesület sokat tett értem s mindezért a pályán nem tudtam mindent letörleszteni. Ha újból futballoznék, nekik törlesztenék. — Hol focizol, ha ráérsz? — Itt is, ott is. A Volán üzemi bajnokságban is, meg az FTC öregfiúknál úgyszintén. Már egyre több vendég jött, illett elbúcsúzni a Volán klub vezetőjétől, aki az FTC örökös bajnoka. V. S. 12 COOPTOURIST
