Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 84. szám
Május első vasárnapján az édesanyákat köszöntjük. Az édesanyákat, akiknek létünket, életünket köszönhetjük. Vannak olyan édesanyák is, akik gyermekeiket még a sportpályák világában is kézenfogva vezetik. Ők az edzőmamák. Ilyen edzőédesanya egyesületünkben mesteredző, aki nyugállományba vonulása alkalmából a Munka Érdemrend aranyfokozatát kapta. Sírni csak a győztesnek szabad című óriási sikerű könyvéből három kis részletet idézünk. Anya és lánya együtt az örömben, csalódásban. Szép volt. Megkönnyeztetően szép ... * Andrea új világcsúccsal ért a célba! Rámeredtem a táblára, és első pillanatban nem akartam elhinni. A tábla kiírta a helyezést, majd következett GYARMATI- UNGARN, és kigyulladt egymás mellett a négy különböző színű pont, mely az országos, az olimpiai, az Európa- és világcsúcsot jelezte. Négy csúcsot egy csapásra ! Leírhatatlan érzés töltött el. Nem láttam, nem hallottam. Megállt az idő. Mint amikor az ember altatásból ébred, egyszer csak meghallottam az ujjongást, amely mint minden világcsúcsnál, most is betöltötte az uszodát. Az én lányomnak szólt. Abban a percben értettem meg Kallipateirát, akiről feljegyezték, hogy ő.volt az első nő, aki jelen volt az olimpiai stadionban. Az ókori olimpiai szabályok értelmében halál járt annak a nőnek, aki oda bemerészkedett. Kallipateira álruhában, versenymesternek öltözve részt vett a játékok egyikén, hogy a nézőtérről izguljon fiáért. Amikor az győzött, örömmámorában — megfeledkezve inkognitójáról — felugrott, és így kiáltott: „Én vagyok az anyja!" Ez még a hellén bírák szívét is meglágyította, és bár halálra ítélték, megkegyelmeztek neki. Láttam, hogy Andrea tánclépésben megy az öltözőbe. Egy csapásra az a bohókás, kedves, csupa mosoly, csupa derű emberke lett, mint betegsége előtt volt. Elfelejtettem az elmúlt félév minden megpróbáltatását. * Minden idegemet megfeszítve szugerálom Andrát, hogy bírja a finist. Minden porcikám görcsösen erőlködik, hogy erőt sugározzon felé. Az édesapja fuldokolva kapkodja a levegőt mellettem. Vele úszunk. A medencében nyolc lány hallatlan küzdelme az aranyért. Már semmit sem látok, semmit se hallok. Édesapám szellemét próbálom az utolsó másodpercben segítségül hívni. Hiszen ember itt már nem segíthet. Hatalmas tapsvihar. Tudom, vége. A tábla ítéletet hirdet. Látom, de remélem, hogy csak káprázat. Győzött Aoki. Második Beyer, harmadik Gyarmati. Az első három helyezett a régi világcsúcson belül úszott. Abban a pillanatban nem öt évet, hanem az életemet adtam volna, hogy Andreát megváltsam ettől a csalódástól. Nem sok időm maradt. Az életem nagy része eddig is két dologból állt: munkából és szerepjátszásból. Tudtam, az elkövetkezendő időszakban életem nagy alakítását kell nyújtanom. Legszívesebben ordítva téptem volna a hajamat és futottam volna világgá. De nyugodtan álltam és fogadtam a gratulációkat. Egy olimpiai bronzérem nagy dolog, de csak annak, aki nem aranyért úszik, nem aranyat veszít el. A gratulálok ezt pontosan tudták, gratulációjuk beillett volna részvétnyilvánításnak is. Személytelenné váltam. Aki ott állt, nem én voltam. Megjelent Adrea. Úgy éreztem, mindenki minket figyel. Csak most, csak most ne viselkedjünk szánalmasan! Egymásra néztünk. Hárman, Dezső, Andrea és én zárt áramkört alkottunk. Szavakra nem volt szükségünk. Tudtuk, most jön a legnehezebb: az eredményhirdetés. Átéltük már együtt és külön-kü- lön az elveszített versenyek ünnepélyes eredményhirdetését. A véget nem érő perceket, amikor méltósággal, sportemberként kell elviselni mások győzelmét. * Sétáltunk a tábor felé. Agyam lázasan dolgozott. A holnapi 100 méteres hátúszás szempontjából most döntő volt, hogy megtaláljam a megfelelő hangot. Mint annyiszor, el kellett döntenem, hogy anya vagy edző legyek, vagy mind a kettő egy személyben. Ha csak az anyja vagyok, a dolog egyszerű lett volna. Kedvemre szidhattam volna az edzőjét, felsorolva azt a számtalan hibát, amelyet a felkészülés során elkövetett. Ha csak az edzője vagyok, akkor szidhattam volna a kedves szüleit, hogy lányuk nem volt képes megszerezni az aranyat. Miközben szótlanul mentünk egymás mellett, csendesen csak annyit mondtam:- Megtettünk mindent, hogy sikerüljön, a sors nem így akarta. De holnap még egyszer megpróbálhatod. Felejtsük el a mai napot és készüljünk a holnapi versenyre. — Igen, Anyu — válaszolta. 5
