Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 83. szám
Évek, emlékek, gólok Lapozgatom — fogalmam sincs hányadszor — a kis zöld-fehér borítójú könyvet. „A sportriporter jelentkezik" ez a címe, „A SPORT- RIPORTER" viszont már nyolc éve nem jelentkezik, ő már csak emlék, írásban, hangszalagon az idegeneknek, örökké élőn a családnak, a fiának, aki szintén ugyanarra a hivatásra adta a fejét, mint ő maga. Pedig hogy tiltott ettől a világtól! Jól ismerte a buktatókat, az emberi rossz tulajdonságokat. Persze a tiltás inkább csak amolyan „Tiltalak, hogy hozzáférj" jeligével szólt mindazoknak, akik megkérdezték: „Na mi lesz a fiúból"? Ilyenkor rámnézett, át-átfogta a vállam, s válaszolt: — Remélem, hogy nem ezt csinálja! Tréfának vette mindenki, én is... Tudta egész környezete, hogy hivatásának szentelte életét, a sport, a rádió, az újságírás a mindene. Hát így lettem sportújságíró. Segítséget igazából egyszer, 1968-ban nyújtott: külső? munkatárs lehettem a Magyar Hírlapnál. Három év múltán, amikor hazajött Bécsből egy kéthetes világbajnokságról, úgy fogadtam, hogy „kollégák lettünk". Az MTI-hez kerültem — hívó szóra — háromhónapos szerződéssel. Nem szólt semmit, rámnézett, fölemelte a telefont, előttem felhívta Hoffer Józsefet — akkori rovatvezetőmet. — Ne kíméld, csak keményen — kérte — vagy inkább az apa jogán utasította kollégáját, barátját. Most az állítom soha nem éreztem az igazi szigort. Apám féltőén figyelt, javított, tanított. Egészen addig a szomorúemlékű szeptemberi vasárnap reggelig ... Emlékek — írom a címben. Nagyon sok van. Felütve könyvét, az egyik fejezet címe: „Mester utca, Haller tér, Fradi pálya". Ő azon a környéken nőtt fel, arról már nem tehet, hogy engem — no és az egész családot — a hatvanas évek elején, a József Attila lakótelepre vezérelt a sors. így én is azon a környéken nőttem fel, csak nekem nem f Q j *• ' “ V i /-tff kellett ülni az utca kövezetén, hogy a szigorú jegyszedőbácsi beengedjen az utolsó húsz percre a stadionba. Én is vele mehettem mindenhová. Nincs olyan NB l.-es labdarúgó- pálya, ahová már gyerekfejjel ne vetődtem volna el, nem volt olyan elsőosztályú csapat az országban, amelyiknek ne tudtam volna az összeállítását. Vasárnapi kirándulások, végig az országon, rádiósautóval — de szép évek voltak! No és a külföldi közvetítések. A VVK győzelem, a 13+1 mérkőzés. Otthon ültem a rádió előtt, figyeltem a Manchester United, meg a Bilbao elleni találkozókat, azután a döntő, a Juventus ellen. Fenyvesi dr. mindent eldöntő gólja, apám elcsukló hangja. Emlékek, soha visszanemtérően, tizennégy évesen. — Emlékszel? A Flóri hogyan csinálta? Hányszor mosolyogta meg a kérdést. Én pedig büszke gyerekfejjel nem értettem, hogy a világ legkomolyabb dolgaként miért nem válaszol hasonló komolyan, úgy, ahogy én kérdeztem. Ő tudta, amit én csak most kezdek el sejteni: Csodálatos dolog a sport, de JÁTÉK. Hát ezt tanultam meg tőle, meg még egyet. Amikor megkérdezték „na Gyula mi lesz a hétvégén?", így válaszolt: — Lehet eső, lehet szél. Mit mondjak, örökbecsű szavak. Gulyás László Hozzátennivaló? A mi szeretett Gulyás Gyula barátunk írta az FTC 75 éves jubileuma alkalmából készült film szövegkönyvét. Hangja az örömteli eseménynél kicsit meghatott, kicsit büszke volt. Sajnos már nem érhette meg, hogy mindezt a film vetítésekor személyen is átélje. Az archív anyag, de talán elsősorban a fradisták szeretete emlékként megőrzi az egykori Haller téri ferencvárosi fiút, a későbbi újságírót és kitűnő rádióriportért — Gulyás Gyula barátunkat. Kirán Szombaton kora reggel szürke volt az ég, nyirkos, csípős, hűvös a levegő s lógott az eső lába. Még alig múlt hét óra, de már vagy száz ember gyülekezett az Üllői úti FTC sporttelep előtt. A tájékozatlanok hosszasan töprenghettek azon, vajon mi célból jöhetett össze a szóbanforgó tömeg a stadion előtt? Talán mert illegálisan rendeztek egy hajnali meccset a zöld-fehérek s a jelenlevők ezt valahogy kiszimatolták? Esetleg Nyilasi „hagyatékának"árve- rezését tartották s a tömeg pályáz mezre, sportszárra, ezüstcipőre? Nos az ok ennél prózaibb volt, a két Coopturist feliratú autóbusz körül az FTC sporttörténeti stúdió tagjai gyülekeztek azért, hogy Tatabányára utazzanak a nagy meccsre, a Tatabányai Bányász — Ferencváros NB l.-es rangadóra. Az útiprogram persze nem szűkült le egy egyszerű mérkőzéslátogatásra, hanem ezen túl közel egynapos, kellemes kirándulást is ígért. A teljes program ugyanis így szólt: „Indulás fél nyolckor, az út első állomása Tata, itt látogatás a tatai várban, séta a tó partján, ebéd ugyanitt, majd innen megy a társaság a mérkőzés színhelyére, a bányaváros sporttelepére." Az indulás időpontjára már csak ketten hiányoztak. Egyesek véleménye szerint őket nem engedték el otthonról az asszonyok, ám ez utóbbi lehetőséget később kizárták, mert egy vérbeli zöld-fehér szurkolót még egy feleség sem tud távol tartani a csapat meccsétől. Ha kell, összekötözött lepedőn ereszkednek le az emeletről, vagy zsákba varratják magukat mint egykoron gróf Monte Cristo, de kijönnek a lakásból, a pályára. Nagy Béla a Sporttörténeti stúdió vezetője, úgy is mint uti- marsall pendlizett a két autóbusz között, helyet osztott, létszámot ellenőrzött, aztán tíz percnyi várakozás után méltóságteljesen kigör-
