Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1980/81 - 1980 / 42. szám
Tengeri kaland Genovában Legyünk hálásak a szélnek, mert a megmaradást, a segítést mégis nyújtotta, hiszen kijebb és kijebb sodort bennünket, olyannyira, hogy már megpillanthattuk a sziklára épült világító tornyot, amelytől segítséget vártunk, amelyet azonban a hajózás veszélyeinek csökkentése céljából emeltek és nem két vakmerő magyar megmentése céljából. Vártuk a világító toronyból a segítséget, de ezt nem kaptuk meg, csak a változtatott világító fényt láthattuk a különböző felvillanó megszakított fényeket. Végre odaértünk, felkapaszkodtunk a sziklákon, fel a világító torony keskeny peremére, azzal az időponttal egyidejűleg, amikor a vihar, ha kissé is, de csendesedett. A perem keskenysége miatt csak oldalt helyezkedhettünk el és hátradőlve tapasztottuk testünket a torony falára, amelynek anyaga vassal körülövezett kőtömb volt. Hálásak voltunk. A pokolból való megszabadulás érzését éltük át, mígnem a hullámok egyike, utolsó erőfeszítése volt ez, még egyszer közénk kapott, talán emlékeztetőül — bár enélkül is emlékezünk reá — és újra a tenger vízébe pottyantunk. Innen már nem volt nehéz felkúszni a tengeri növények között a némi pihenést biztosított világító torony peremére. A tenger vizének morajlása volt a fokmérce. Csendesebb lett, a hullámok is szelídeb- bekké váltak, mi pedig bizakodóbbak lettünk. Első gondolatunk a fiúk voltak, akikről tudtuk, hogy aggódnak értünk és már csak ezért is sietve „vízre szálltunk". A tenger apró hullámai arcul csapkodtak bennünket, amit mi már most barátságos simogatásnak véltünk. A megmaradt erőfoszlányból telhetőén aránylagosan és gyorsan haladtunk előre, előre a part felé. Nem szóltunk mi egymásnak, nem kellett, hiszen most is egyet akartunk, ki és csak ki innen, majd megnyugodni, pihenni. Mintegy 400 méterre lehettünk, amikor a fiúkat megláttuk sós víztől homályos szemünkkel, akik fel és alá futkároztak. Az is kivehető volt, hogy az olasz „tengeri matrózok" csónakot oldanak és nagy nekibuzdulással sietnek felénk. A segítséget elhárítottuk magunktól „jöttetek volna korábban" gondoltuk és saját karerőnkkel értünk partra. Pontosabban „másztunk" a partra. Később tudtuk meg, hogy a matrózok nem mertek vízre szállni, mert nincs mód a segítség nyújtásra, hiszen élő ember ilyen viharból nem menekül „nyugtatták meg" az értünk aggódókat. Amikor a part fövényére feküdtünk, munkához láttak, csipeszekkel szedegették ki a szúrós bogáncsokat testünkből, amelyeket a sziklamászásnál szedtünk fel, majd jóddal kene- gették be testünket. A kezelés újabb megpróbáltatást jelentett, de azt már egykedvűen viseltük el. Megmenekültünk! Szállásunkra baktattunk és rövidesen ágyban elmélkedhettünk azon, hogy a duzzadó erővel rendelkező, úszni jól tudó sportember is rosszul járhat, ha kihívja maga ellen a sorsot és nem mentes a túlzásoktól. Most már beláttuk, hogy a legtöbb baj okozója a helytelenül értelmezett és túlzott önbizalom, amely az erő túlbecsülésének következménye. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a bekövetkezett helyzetben az edzett test, a sport által szerzett akaraterő, párosulva az életösztönnel, teremtette meg azt a lehetőséget, amelyben a parton levő mieink az olasz „vízőrök" hatása alatt már- -már alig hittek. Nem kellett bennünket elringatni, kevés és könnyű táplálékot és most már nem sós vizet vettünk magunkhoz és aludtunk, aludtunk ... Késő délután volt, amikor azzal ébresztettek bennünket, hogy meghívás érkezett Genova város polgármesterétől baráti vacsorára. A meghívás az úszó kolóniának szólt. Útközben már olvashattuk az esti lapokat, amelyek nagy betűkkel írtak két magyar ifjú csodálatos megmeneküléséről a délelőtt 7-es számmal jelzett vihar habjaiból, „az ember legyőzte a tengert" főcím alatt. Emberfeletti teljesítménynek nevezték ezt az „emberszabású delfinek" részéről. Innen a név. A társas vacsora díszes helyiségben bonyolódott le. A két életben maradt az asztalfőn ülő hölgy és a polgár- mester között foglalt helyet. Genova története című könyvet kaptuk megemlékezésül, amelyet fellapozva, elsőnek a híres genovai temetőt fedeztem fel. A könyvet sietve becsuktam és félretettem. Még ma, sok-sok év távlatában is borzadállyal veszem kezembe. Nem mulaszthatom el azt is lerögzíteni — hogy felengedjen a komor leírás hangulata — hogy a polgármester volt az, akit a hölgy a mólón üdövzölt és hogy ez a hölgy volt az, aki miatt mindez történt és így tulajdonképpen e sorok megírásának és a történteknek értelmi szerzője ő volt és most mellettünk, délelőtt pedig a mólón ült. Maradt tehát a francia mondás, örökérvényű igazsága: Cherc- hez la femme, azaz „keresd az asszonyt". Nélküle ez a kaland nem esett volna meg. Ám egy tanulsága is van a tengeri kirándulásnak és ez az, hogy az egészséges szervezetű sportember, bár erős akarata a legnagyobb nehézségeket is legyőzi, de erejét túlbecsülni neki sem szabad. Kann Frigyes Ferenc 10
