Fradi műsorlap (1980/81, 1981/82, 1982/83)
1981/82 - 1980 / 80. szám
A mi játékosunk volt Karába János Nem volt kifejezetten egyszerű dolog megtalálni a Fradi egykori villámlábú szélsőjét. Karába Jánost. A szélvészgyors csatár, aki 1965-től 1968-ig két bajnokságot nyert együttesnek is oszlopos tagja volt, ma már egyetlen szállal sem kötődik a labdarúgáshoz. Sportpályafutásának befejezését követően nem lett sem edző, sem sportvezető, párszor még megfordult az öregfiúk öltözőjében, aztán szép csendesen elmaradt a futballpályákról. Volt klubtársai is keveset tudtak már róla, mostanság mindössze annyit, hogy Pestlőrincen, egy háztartási boltban dolgozik. Nosza elő a telefonkönyvet, sorra felhívtam a kerület üzleteit, míg az egyikben ő szólalt meg a vonal végén. Megbeszéltük a randevút s egy óra múlva már ott fogadott a kis üzlet raktárában tisztítószerek és festékesdobozok társaságában. — Helyezd magad kényelembe — mutatott néhány nagyobb papírdobozra, majd ő is leült egy kisebb ládára — s tessék, kérdezz. De mit is mondhatok én ma magamról? — kérdezte nyomban vissza s cigarettára gyújtott. — Sok mindent — mondtam én. — Kezdve ott, hogy miért hagytad abba viszonylag fiatalon a játékot s folytatva azzal, hogy élsz ma, kilátogatsz-e néhanapján sikereid színhelyére az üllői úti pályára . . . soroljam még, vagy előbb megválaszolod az elejét? — Hát akkor vegyük sorjában. 1968-ban, négy évi játékot követően búcsúztam el a zöld—fehér klubtól. Hogy miért? Az ok nagyon is prózai s különösebb magyarázatot sem igényel. Az akkori szakvezetés közölte velem, hogy csak mint tartalék játékost vesznek figyelembe a jövőben. A „kettőben" lesz helyem, de az első csapatban már nem számítanak rám. Én pedig nem akartam csak a tartalékok kenyerét enni. Ügy éreztem, van még bennem annyi, hogy NB l-ben futballozzak. Vettem hát a kalapom s átigazoltam az Egyetértéshez. Ott is játszottam még négy évet, míg meg nem kaptam az „obsitof. Harminc éves voltam s abban az időben terjedt el futballkörökben a nagy fiatalítási „járvány'’. A harminc körüli játékosoknak sorra megköszönték a szereplést, azoknak is, akik mér bírták az iramot, akik talán még évekig hasznot hajtottak volna. Nos velem is közölték, mehetek isten hírével. Hát mentem. Még egy évet „levezettem" a Lőrinci Fonó NB lll-as csapatában, aztán abbahagytam. Időközben elvégeztem a vendéglátóipari iskolát, megszereztem az üzletvezetői képesítést s még mint labdarúgó üzletvezetőhelyettes voltam a Kupa vendéglőben. Később kerültem ide a háztartási bolt kötelékébe s 1973 óta itt dolgozom, mint üzletvezető. — A Ferencvárossal milyen a kapcsolatod? — Ma már csupán szurkolójuk vagyok. Szeretem azt a klubot s csak jó érzéssel tudok emlékezni az ott töltött esztendőkre. Felejthetetlenek maradnak mindörökre, hisz négy év alatt sokat, rengeteget kaptam a futballtól, az együttestől. Bejártam a világot, Európát, Amerikát, Egyiptomban s Afrikában is megfordultam. Van két bajnoki aranyérmem, egy ezüstöm s tagja voltam a VVK-t nyert csapatnak. Sok nagy csatában szerepeltem, nagyszerű győzelmeknek lehettem részese, döntő fontosságú bajnoki összecsapásoktól a szikrázó s nagyon izgalmas kupaküzdelmekig. — Akik látták aligha felejtik a Manchester United elleni bombagólodat a Népstadionban. Gondolom te is a nagy emlékek között tartod nyilván azt a lövést? Bólintott. — Ott bizony. A legszebbek között. Nagy meccs volt, nem csupán a lelátón, odalent a füvön is izzott a levegő körülöttünk. Az akkor már a harmadik, s mindent eldöntő találkozó volt a VVK-ban. Először kint 3 :2-re kikaptunk, itt a visszavágón 1 : O-ra nyertünk, tehát egy harmadikra is sor került. Én az első kettőn nem játszottam, csak ez utóbbin állítottak a csapatba. S gondolom utólag nem bánta meg az edzőm... — Tudod hányadik percben bombáztad be a hálóba azt a labdát? — Hát persze. Az első félidő utolsó percében. Már kezdeni sem maradt idő. Ami pedig a születése körülményeit illeti, nos a jobb oldalon vittem fel a labdát, a védők hátráltak, nem támadtak meg, inkább igyekeztek a többi csatárunkat szorosan lefedezni. Ahogy lopakodtam előre s láttam, hogy nem tudom senkinek leadni, hát gondoltam rálövöm. Jó! eltaláltam s amikor már félúton járt, tudtam. hogy beakad. Abban az időben jobban vitézkedett a Fradi a kupaküzdelmekben, mint manapság s nem egy bravúros eredményt mondhatott magáénak. Emlék- • szem a BEK keretében mérkőztünk a görög Phanathinai- kosz ellen. Otthon 0:0 lett az eredmény s a vendégek széles jókedvvel s térdig feltűrt nadrágszárral jöttek a bankettre. Akkor úgy gondolták, otthon már sima lesz az útjuk, ami a továbbjutást illeti. Mondta is Mátrai Sanyi, hogy korán viháncolnak még, mert kint majd lehűtjük kissé őket. Úgy is lett. 3 : 1-re nyertünk. Én rúgtam az első gólt, de szép is volt. . . — A család? — A nejem is üzletet vezet s van két srácom. A fiú harmadik gimnazista, a kislány harmadik általánosba jár. — A fiú focizik? — Sajnos nem. Őt nem vonzotta ez a csodálatos játék, mint engem hajdanán. Amikor az apám először levitt a Vörös Meteor pályára 12 éves voltam, de akkor már tudtam, hogy én is futballista leszek. 17 évesen, korengedmény- nyel már játszottam a felnőtt csapatban. Onnan mentem aztán Dorogra s Dorogról az FTC-hez. — Itt az üzletben a vevők felismerik benned az egykori neves játékost? — Jópáran igen. Nem egy megkérdezte, hogy nem én futballoztam annak idején a zöld—fehéreknél, s amikor mondtam, hogy igen, nyomban arról a manchesteriek ellen lőtt gólról kezdtek beszélni. Hát szó ami szó, megmaradt a szurkolók emlékezetében az a lövés s jó érzés ma is erről hallani. — Te láttad azóta filmről legalább a gólodat? — Sajnos nem. Pedig de szívesen megnézném. Hogy kintről milyen is volt tulajdonképpen. — Miért nem játszol az öregfiúk csapatában, hisz ránézésre versenysúlyodnál lehetsz s bizonyára jutna még néhány szép gól ma is a fegyvertáradból? Mosolygott. — Talán. Eleinte még ki-kijártam az öregfiúkhoz, de aztán elmaradtam. A munkám sem igen engedett, meg úgy láttam nem tartanak még elég öregnek a csapat- bakerüléshez. De azóta már hívtak újból s fogok időt szakítani még egy kis focira. — Szabadidőd mivel töltőd? — A családdal. Míg játszottam, rájuk kevés idő jutott, most igyekszem pótolni, amit lehet. Van egy kis vityilóm a Duna mellett oda járok pihenni, meg kicsit bütykölni. Persze ha egy jó meccsre van kilátás, akkor azért kiülök a lelátóra. Amikor elmentünk az üzletből, jutott eszembe, hogy mióta akarok piros festéket venni. Pedig azon jegyzeteltem . . . v. s. 12 =COOPTOURIS'E
